Kína és a világhelyzet: Ázsiai hátsó udvar

szerző
Ara-Kovács Attila
publikálva
2001/41. (10. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

ami a kínai magatartást jellemzi. Ami nem várt politikai fordulatot is eredményezhet akár az ázsiai nagyhatalmi politikában.

Peking - legalábbis az elkövetkező tíz-húsz évre - szorosabb orosz-kínai együttműködésben és ezzel párhuzamosan konfrontatívabb Amerika-politikában gondolkodott. Aligha véletlen például a márciusi, a fegyveres konfliktusok minden jegyét magán hordó Hainan-szigeti incidens, amelynek során a kínai légierő földre kényszerített egy EP-3E kódjelű amerikai felderítő repülőgépet. Az eset egyértelmű jelzés volt a Fehér Ház új lakójának, hogy Peking szerint Washington mit tehet és mit nem a térségben. Az incidensnek a kínai szándék szerint egyszerre kellett volna megnyitnia az új - akár nyílt szembenállással is terhelt - amerikai-kínai viszonyt, s világossá tennie a középtávú orosz-kínai érdekazonosságot.

A New York-i események azonban keresztülhúzták e számítást. Rövidesen komoly irodalma lesz annak a mesteri húzásnak, amellyel

Vlagyimir Putyin

elnök átállította országa külpolitikai váltóit. Teljességgel új helyzetet ugyan nem teremtett a Nyugat mellett kiálló, illetve a nyugati biztonságpolitikai elvárásoknak jócskán elébe menő döntésével, ám az orosz eltökéltség mindenkit meglepett. Többnyire azt várták, hogy Moszkva Pekinghez hasonlóan reagál: szavakban elítéli a terrortámadást, tettekben viszont tovább alakítgatja regionális kapcsolatait azokkal az iszlám államokkal és tényezőkkel, amelyek - ha olykor kényelmetlenek is - felhasználhatók a nyugati hatalmak ellen Oroszország belső-ázsiai érdekeinek védelmében.

Putyin józanul mérte fel a helyzetet, és - Kínával ellentétben - minden jel szerint tényekre, nem pedig nagyhatalmi vágyálmokra építi új stratégiáját. Úgy tűnik, személyében orosz vezető most először vonta le reálisan az afganisztáni háború tanulságát: azt, hogy az iszlám világból újabb területeket kiszakítani, illetve iszlám országokkal a nagyhatalmi játékban érvényesíthető kapcsolatokat fenntartani önállóan lehetetlen, de legalábbis kockázatos. (Erre feltehetőleg az amerikaiak is ráébredtek.) Az iszlám országok ugyanis könnyedén fordítanak politikai szövetségeiken, miközben olyan sajátos célokért lelkesednek és olyan értékeket követnek, amelyeket osztani - hosszú távon - csak komoly biztonságpolitikai kockázatok árán lehet.

Jiang Zemin

kínai elnök szeptember 11. után két héttel produkált csak valódi politikai lépéseket: telefonon egyeztetett az arab világ néhány vezetőjével, például Hosni Mubarak egyiptomi elnökkel. A hagyományosan Kína-barát Pakisztán elnökével, Pervez Musharraffal a kezdeti téblábolást követően több üzenetváltása is volt. A nyilvánosságra hozott szövegek tanúsága szerint Jiang kifejezte az arab országok iránti nagyrabecsülését, amiért azok úgymond "egyértelmű határozottsággal szállnak szembe a terrorizmussal, és példás következetességgel küzdenek a regionális béke garantálásáért". Eléggé meglepő mondatfűzés, különösen, hogy a megdicsértek körét illetően igen tág értemezési lehetőséget kínál.

E lépést nyugati megfigyelők kétségbeesett kísérletként írták le: Jiang szerintük ily módon igyekezett kikeveredni abból az izolációból, amelybe Kína a kosovói krízis után került. Csakhogy e reagálás épp a délszláv válság idején elkövetett politikai hiba megismétlése; a kínai demonstráció rokonszenves lehet az arab fundamentalizmus elkötelezettjeinek, másra azonban aligha alkalmas. Mi több, könnyen felmorzsolhatja a kínai-pakisztáni szövetséget is, a pekingi üzenet azon pakisztáni fundamentalisták dicséreteként is dekódolható, akik e pillanatban ádáz hideg-polgárháborút vívnak az amerikaiak mellett elkötelezett Musharraf elnök-tábornokkal. Jiang állásfoglalása nem mellesleg azon tálibpárti szeparatistákat is feltüzelheti, akik nagy buzgalommal próbálják Xinjiang tartományt függetleníteni - Kínától.

Pedig a sikeres politikai megoldásért Jiang Zeminnek elég lett volna a szomszédba mennie. Az indiai politika ötven év kétértelműségei után most olyan helyzetbe manőverezte az országot, amelyben számára nagyobb konfliktusoktól mentesen elérhetővé vált a nagyhatalmi kapcsolatrendszer. India megalakulása (1947) óta most először nem kell választania Delhinek: az amerikai-orosz közeledés kibékítette egykor szemben álló szövetségeseit. Ráadásul most már közös moszkvai és washingtoni áldással nézhet farkasszemet azon kihívásokkal, amelyek etnikailag Pakisztán, nagyhatalmi szempontból Peking felől érhetik.

Peking viszont nem tanult semmit; továbbra sem képes nacionalista nagyhatalmi ábrándjait félretenni, ám most mellőznie kell a - mégoly esetleges - orosz szövetséget is. Legfeljebb a fundamentalizmust - és ezzel a terrort - alig leplezetten támogató néhány iszlám központban kereshet magának csendestársat, de ezek barátsága és elvhűsége, a velük való smúzolás politikai haszna és erkölcsi szilárdsága eddig soha nem állta ki az idők próbáját.

Jiang Zemin persze oldhatná országa új keletű elszigeteltségét azzal, ha a terrortámadást megtorló katonai akciók során erőteljesebb szolidaritásáról biztosítaná az Egyesült Államokat. Sok függ attól, hogy Zhu Rongji miniszterelnök, illetve Hu Jintao alelnök milyen üzenettel érkezik októberben Európába (a kínai vezetők hivatalos tárgyalások egész sorát tervezik itteni politikusokkal). Ha viszont Peking megértő marad a borítékolható iraki - esetleg iráni - Nyugat-ellenes demonstrációkkal, még azzal a Pakisztánnal is szembekerülhet, amelyik épp a napokban - utolsóként - megszakította kapcsolatait a tálib rezsimmel. Kína elszigeteltsége senkinek sem jó; kevés rosszabb van ugyanis egy ambiciózus, frusztrált nagyhatalomnál.

Ara-Kovács Attila

szerző
Ara-Kovács Attila
publikálva
2001/41. (10. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra