Magyar Narancs: Év elején a legtöbb településen nincs közmunkaprogram: a január elejétől március elejéig tartó néhány hét évek óta a legnehezebb időszak a közmunkából élő családoknak. Úgy tűnik, ezt a problémát idén sem sikerült orvosolni.
Kulinyi Márton: Igen, és a jelenség sajnos nem új, mondhatni, kormányfüggetlen, bár tény, hogy 2009-2010-ben már megjelentek az éven átnyúló közmunkaprogramok. Az önkormányzatoknál, illetve a helyi programoknál viszont év végére kifut a közmunkaprogram, és február előtt nemigen indul új. Addig az illető a 48 ezer forintos bér helyett a 22 ezer forintos "segélyt" kapja, míg el nem indul újra a közfoglalkoztatás. 2011-ben csak december 12-én kapták meg a jóváhagyást a munkaügyi központok, hogy új támogatási szerződéseket köthessenek a közfoglalkoztatókkal - ez után lehetett volna elkezdeni a munkaerőt toborozni. Csakhogy a legtöbb önkormányzatnál karácsony előtt megáll az élet, és január közepéig nem is indul újra.
MN: Tavaly jelent meg az ombudsman jelentése a közfoglalkoztatásról, amire nemrég reagált a területért felelős Belügyminisztérium (BM). Mennyire veszik figyelembe az ombudsman észrevételeit? Fotó: Sióréti Gábor
KM: 2012 októbere óta több kísérlet is volt, hogy a kormány szereplői újrafogalmazzák a közfoglalkoztatás tényleges irányát. Problematikus, hogy a célmeghatározás még az elmúlt néhány hónapban is többször változott - igaz, a tendencia jónak mondható. Az ombudsman jelentésének több elemére válaszolt eddig a minisztérium. Az első állítás, amelyben eddig is egyetértett minden oldal, hogy a közfoglalkoztatás nem válthatja ki a közalkalmazotti munkaviszonyt. Ez eddig is jogszerűtlen volt, ezt a minisztérium válasza is megerősíti, és a rossz gyakorlatokat az ellenőrzés fokozásával kívánja kiszűrni. Kérdés persze, hogy ez mennyire lehet eredményes, hiszen eddig is ellenőrizhették az érintett munkáltatókat, mégis elég gyakorivá vált a költségkímélő közmunkában történő visszafoglalkoztatás - az ombudsman egyik jelentése szerint például épp a BM egyik intézményénél. A második észrevétel a romákat érintő esélyegyenlőségre vonatkozik. Elég sok bejelentés érkezett, hogy a közfoglalkoztatás egyfajta fegyelmező funkciót inkább érvényesít a romákkal, mint a nem romákkal szemben.
MN: Ez pontosan mit jelent?
KM: A gyakorlatban a polgármester azzal is tud büntetni, ha nem hív be valakit közmunkára, meg azzal is, ha olyan munkát ad, amit az illető nem vagy csak nem megfelelően tud elvégezni - amiért aztán kirúghatja, és még a segélyét is elveszi. Lehet, hogy ez valóban erősen etnicizált probléma, de szerintem itt nem az a legfontosabb, hogy a közfoglalkoztatás örvén el lehet járni a romákkal szemben, hanem az, hogy általában el lehet járni bárkivel szemben - tehát, hogy a polgármester bármilyen személyes szempontok érvényesítésére fel tudja használni a közmunkát.
MN: A heti bérkifizetés mindenki által kritizált rendszerén miért nem változtatnak?
KM: Számtalan információ utal arra, hogy a heti bérkifizetés épp az eredeti célok szempontjából diszfunkcionális. A heti nyolc-tíz ezer forint, amit a levonások után a legtöbben kapnak, lényegében lehetetlenné teszi, hogy a bérből fizessék ki a rezsit. És hiába bizonyosodott be, hogy a heti bérkifizetés szinte a rendszer összes szereplőjének rossz, a döntéshozók környezetéből eddig valamiért senki nem merte kezdeményezni a változtatást. Örvendetes viszont, hogy a BM végre belátja: képzéseket kell szervezni nemcsak a közfoglalkoztatásban részt vevőknek, de a közfoglalkoztatás-szervezőknek is.
MN: Ez miért fontos?
KM: Egyetlen példát mondok: egy kisváros önkormányzata a foglalkoztatás szervezésére - más lehetőség híján - felvett egy közhasznú dolgozót a Start program keretében. A Start programban viszont nem lehetett ilyen munkakört meghatározni, ezért mint kertészeti betanított munkást vették fel. Így aztán ez a betanított kertész státuszú hölgy az, aki a jelentkezőkkel először beszél, tőle kapják az első információkat, és ő csinálja az első interjút is - a rendszer így nyilván nem fog optimálisan működni. Extrémnek tűnő példa - holott egyáltalán nem az. Az ehhez hasonló megoldások szükségszerű következményei annak a rendszerszervezési és igazgatási átgondolatlanságnak, ami az egész nagyüzemi közfoglalkoztatást jellemzi. Az egész rendszer alapjaiban hordozza a jogszerűség és a célszerűség kikerülhetetlen kudarcát.
MN: Pusztán szervezési kérdés ez?
KM: Természetesen elvi jellegű okai is vannak a rendszerszerű problémáknak. Ha a közfoglalkoztatás célja a dolgozók munkaerő-piacon szükséges készségeinek fejlesztése, és ezáltal a munkaerő-piacra való visszatérés segítése, akkor a program az emberre koncentrál - mellesleg teremthet értéket is. A Start programoknál viszont kimondott cél, hogy 100-150 ezer ember termeljen - itt tehát a sokszor emlegetett értékteremtő munkát helyezték középpontba. És ha az a foglalkoztatás célja, hogy termeljenek - a nagy létszámú foglalkoztatási szövetkezeteknél nagyüzemi alapon -, akkor vidéken, ahol a programok zöme folyik, nem nagyon lehet mást csinálni, mint hogy előveszik a régi veszteséges téeszeket, és tőke és befektetés nélkül elkezdik ott dolgoztatni az utcáról összeszedett embereket. Könnyen belátható, mi lesz ennek a végeredménye.
MN: A Belügyminisztérium szerint a közfoglalkoztatottak minimum 15 százaléka visszatér az elsődleges munkapiacra.
KM: Ezek teljesen megalapozatlan számok, ezt ugyanis sajnos nem méri senki. A foglalkoztatási szolgálatok legfeljebb azt látják, hogy ki az, aki kikerült a rendszerből - de könnyen lehet, hogy az illető nem azért nem jelentkezik ismét, mert elhelyezkedett, hanem mert megelégelte a méltatlan körülményeket, a kiszolgáltatottságot, a méltatlan bért. Még az Út a munkához program kapcsán készült számítások is inkább becslések voltak. Nagyjából kettő és öt százalék közé tették az elsődleges munkapiacra visszatérők arányát - vagyis nincs kimutatható hatása a közfoglalkoztatásnak. Sőt több kutató szerint az még gátja is az elsődleges munkapiacra való viszszatérésnek.
MN: Vannak térségek, ahol nincs hová visszatérni, mert nincs munkaerő-kereslet, és belátható időn belül nem is lesz. Vannak viszont olyan szociális vállalkozások, amelyek hosszú évek óta jól működnek. Ez vajon nem lehet sikeres formája a közfoglalkoztatásnak?
KM: A már régebb óta - sok nehézség közepette - működő szociális szövetkezetek némi állami segítséggel föl tudtak volna venni néhány embert, hogy fél-egy évig foglalkoztassák őket - ennek nyilván lenne is hozadéka. A száz-kétszáz főt foglalkoztató szövetkezetek viszont, amelyekben a közfoglalkoztatottak százszázalékos bértámogatást kapnak, inkább kiszorítják a piacról a kisvállalkozásokat, illetve a helyi kistermelőket. A belügyminisztériumi anyagból az derül ki, hogy a problémát felismerték - kár, hogy csak most, hiszen belátható volt, hogy az a százmilliárdos nagyságrendű fejlesztés, ami eddig a Start mintaprogramok keretében zajlott, szükségszerűen ezt az eredményt fogja hozni. Hogy milyen tényleges változásokat eredményez majd ez a felismerés, azt még nem lehet tudni, hiszen a legújabb meghirdetett irány változatlanul az "értékteremtés" fontosságáról beszél.
MN: Hosszabb távon fenntarthatóak-e ezek a mostanában létrejövő foglalkoztatási termelő szervezetek?
KM: Ezeknek a szövetkezeteknek nem kell hosszabb távú üzleti tervet készíteni, a fenntarthatóságot senki nem kéri számon az állam részéről. De nem is tehetné. Hiszen a hosszabb távú működéshez munkahely-beruházás, technológiai beruházás, szakemberek és még sok minden más kellene - ezekre azonban nincs forrás. A Nyugat-Európában kiválóan működő szociális gazdaságfejlesztés nagyon alapos, többéves üzleti tervet követel meg, és számos eszközzel támogatja az induló vállalkozást, amiben általában öt-tizenöt fő foglalkoztatását tervezik. Ezzel szemben nálunk az, aki a megfelelő létszám foglalkoztatását vállalja, kap 150 milliót, aztán veheti föl tucatszám az embereket. Mintha mostanra az lenne a tömeges közfoglalkoztatás egyetlen valós oka, hogy megdolgoztassuk az embereket azért a segélyjellegű bérért.
