Utóbbi megállapítás annak ellenére is igaz, hogy ő maga mindig fázott attól, hogy akárcsak félreértésből is történetfilozófusnak tartsák. (E berzenkedés egy rá jellemzően önironikus, csipkelődőn leegyszerűsítő megnyilvánulása a később még tárgyalandó Népszabadság-írását helyreigazító hozzászólása 2001 májusából - a szerkesztő ugyanis a neve után a "történész, filozófus" szavakat biggyesztette, és Engel ezt kifogásolta, mondván, "a mai történetfilozófusoknak sejtelmük sincs arról, miben is áll valójában a történetkutatás. Igaz, nem is lehet, hiszen kutatómunkát, ez nyilvánvaló, soha életükben nem végeztek.") Ám hogy a probléma - szakmájának mibenléte - élénken foglalkoztatta, arra jó példa a 2000 című irodalmi lap vele készített beszélgetése (1998/4.). Engel Pál világos különbséget tett a történetírás és a történetkutatás között, előbbit olyan szellemi tevékenységként jellemezve, amely nyelvében és struktúrájában szükségképpen követi az irodalmiság, a fikcionalitás szabályait. Utolsó nagy interjújában (Beszélő, 2001/2.) is visszatért erre, amikor korszakösszefoglalóiról megjegyezte: e köteteinek (például a Magyarok Európában sorozat nyitódarabja - Beilleszkedés Európába. A kezdetektől 1440-ig [1990] -, vagy utolsó nagy munkája, az először angolul megjelent Szent István birodalma [2001]) látszólag könnyed megfogalmazásai mögött az írás roppant kínszenvedése áll. "(...) nem nagyon szeretem ezt a fajta munkát. Mert ez nem fejtörés, ez nem rejtvényfejtés, itt egyszerűen meg kell próbálni megfogalmazni valamit, ami egészen másfajta feladat. (...) A középkor kutatása viszont annyiban hasonlít a puzzle-ra, hogy nagyon-nagyon sok apró cserepet kell összeraknia az embernek ahhoz, hogy abból valami kijöjjön. Ráadásul ez egy rendkívül hiányos kirakósjáték, ahol csak néhány százaléka van meg az eredeti elemeknek, és ebből kell értelmezhető dolgokat kirakni. Én ezt szeretem nagyon benne, meg - bevallom - magát az adatgyűjtés mechanizmusát is. (...) ez az, ami az én hajlamomnak igazán megfelel (...) összeszedni az adatokat, rendezett formában tárolni őket."
Fotó: MTA/BTK/TTI
Ez a kívülről elborzasztóan unalmasnak tetsző szobatudósi mentalitás is kellett ahhoz, hogy Engelt (barátjához, Szűcs Jenőhöz hasonlóan) túlzás nélkül a magyar történetírói hagyomány egyik jeles felülvizsgálójának tartsuk - dacára annak, hogy ilyesfajta deklarált ambíciói neki sosem voltak. Ehhez paradox módon kellett szakmai életének évtizedes mellékvágányra terelése is. 1961-ben végzett a bölcsészkaron történelem-könyvtár szakon, és bár két évig (1963-65) a kar Kelet-európai Történeti Tanszékén tanársegédként oktatott, a kamaszkora óta a középkorkutatásra készülő fiatalember hamar az intézményes szakmán kívül találta magát. Részben rossz pedigréje (fővárosi, többgenerációs értelmiségi-főhivatalnoki család sarja), részben egzisztenciális okok miatt. 1968-ban elfogadta a Magyar Posta ajánlatát, és 14 évig vezette annak műszaki szakkönyvtárát. Engel ezzel egyrészt kikerült a szorosan vett szakmai vérkeringésből, másrészt viszont megmenekült a hivatalos történettudományt ekkor még gúzsba kötő ideológiai béklyótól, és a jórészt ennek köszönhető bemerevedett historikusi módszertantól. Engel mindig nosztalgiával gondolt postáséveire: mivel az ottani vezetés csupán a botránymentes könyvtárvezetést várta el tőle (aminek maradéktalanul eleget is tett), szabad energiáját mindenféle kötöttségtől mentesen fordíthatta a magyar középkor forrásainak kutatására és rendszerezésére. Pályatársai - Glatz Ferenctől Kubinyi Andráson keresztül Tringli Istvánig - abban látták munkájának jelentőségét, hogy nemzetközi összehasonlításban is évtizedekkel megelőzve korát, felismerte a különböző adatbázisok kialakításának jelentőségét. Rendszerezői megszállottsága széles nyelvismeretén, kiváló matematikatudásán és remek memóriáján kívül rejtvényfejtői-készítői szenvedélyén is alapult. Említett Beszélő-interjújában elmondja, hogy munkája az idők folyamán mániává alakult: ezért a 60-as évek közepén, amikor úgy érezte, a családjáról gondoskodni a legfontosabb, egy időre felfüggesztette kutatásait, sőt addigi céduláit a kukába dobta: "volt akkoriban két-három tiszta évem" jellemezte magát gunyorosan úgy, mint valami szerről lejött függő.
"Tiszta éveinek" elmúlta nemcsak a "visszaszokás" következménye volt, hanem egy konkrét ajánlaté: a magyar medievisztika nagy alakja, Mályusz Elemér 1973-ban azzal kereste meg, hogy segítsen neki a Zsigmond-kori levéltár előkészítésében. Engel utólag is úgy tartotta, a történetkutatói szakmát - például a középkorászathoz elengedhetetlen oklevélolvasást és -értelmezést - igazán akkor tanulta meg ("én voltam a legjobb középkorász a Postán"). A szakma tehát már ekkor, 1982-es hivatalos visszatérése előtt is elismerte; 1982 őszén ugyanis a szellemileg akkor már szabadnak tekinthető MTA Történettudományi Intézetébe került. Borsa Iván hívására éveken át dolgozott az Országos Levéltár diplomatikai fényképgyűjteményének összeállításában is, és persze folytatta külön bejáratú kutatásait, melyek eredményei aztán egyre-másra meg is jelentek. Nevéhez fűződik az unikális 14-15. századi archontológia (a korszak tisztség- és hivatalviselőinek regisztere, amely egyszerre lenyűgöző genealógiai adattár is), "a középkori magyar történelem digitalizált térképegyüttese és a magyar nemesi társadalom eddigi legaprólékosabb rendszerszintű leírása" (Glatz Ferenc, História, 2009/2.). Habitusát (a lényeg az adatok felkutatása, rendszerbe szervezése) mi sem jellemzi jobban, mint hogy a publikáláshoz mindig kellett valamely barátjának az unszolása is. ("Az archontológia nagyrészt megvolt már vagy tíz-tizenöt éve, amikor Kristó [Gyula] meglátta egyszer a szobámban. Azt kérdezte, miért nem adod oda egy kiadónak. Addig ez eszembe se jutott. Önmagáért, a gyönyörűségért csináltam" - emlékezik például egyik grandiózus munkájának megjelenésére a 2001-es Beszélő-interjúban.)
A kínlódva írás ellenére nemcsak minőségre, de mennyiségre is tekintélyes életmű maradt utána: ismeretterjesztő (de újszerű megállapításokat is tartalmazó) összefoglalói mellett olyan történettudományi alapművek, mint a Királyi hatalom és arisztokrácia viszonya a Zsigmond-korban (1977), a már említett kétkötetes Magyarország világi archontológiája 1301-1457 (1996), vagy A temesvári és moldovai szandzsák törökkori települései 1554-1579 (1996).
*
Pályatársához és barátjához, Szűcs Jenőhöz hasonlóan (akit 1988-as tragikus halála után éppen Engel követett a Történettudományi Intézet középkori osztálya vezetőjeként) az ő magyar történelemről alkotott felfogását is a primer középkori források évtizedes tanulmányozása alakította. Engel forrásfeldolgozó láza nem öncélú és főleg nem iránytalan volt, mivel álláspontja szerint a nyugati típusú fejlődés kulcsa az államszervezet mind hatékonyabb működése. Korszakértékelésének lényege, hogy a regnum lakosait az állam (természetesen a kornak megfelelően) mennyiben volt képes kiszolgálni (az igazságszolgáltatásban, a védelemben stb.). Történészként bevallottan is egy korábban ismeretlen magyarországi középkori intézmény, a honor felfedezését (1981) tekintette a legnagyobb teljesítményének. (A honor némi leegyszerűsítéssel egy bármikor felbontható szolgálati hűbér - például a király adománya a hivatali szolgálatért.) Engel a nyugati fejlődésmodelltől való eltérés egyik fontos mozzanataként értelmezte ezt az intézményt. Felfogásában ugyanis a kelet-európai út lényege a központi hatalom gyengülése a partikuláris érdekeket megjelenítő bárók, nemesek ellenében - aminek a térségben mindenhol a középkori állam összeomlása lett a következménye. Az állam (ahogyan ő fogalmaz) szétrothadása pedig szükségképpen együtt járt a mindig felülről kezdeményezett, nyugati típusú modernizáció gyengülésével is.
Engel mindezek (és persze Szűcs Jenő "három régió"-elmélete) alapján vitatta azt a bevett történeti tételt, miszerint Szent István hajdani birodalma a török hódító túlerő áldozata lett volna, és a magyar romlásnak Mohács a kiváltó oka. Sőt azt az önfelmentő-önigazoló magatartást, amely a saját hibákkal szembenézés helyett mindig az idegenekben látja a kudarc okát, és amely szemlélet a 15-16. századi nemesi ideológiákig vezethető vissza, a magyar történeti gondolkodás legkártékonyabb hagyományának, mondhatni ősbűnének tartotta. "A magyar nemesség (...) idegengyűlölete, elfogultsága, illúziói és önimádata a 18. század végétől virulens nacionalizmusként élt tovább, súlyos tudati és társadalmi torzulásokat okozva, mintegy mintául szolgálva a Kárpát-medence etnikai gyűlölködéseihez." Ez a szellem mindmáig velünk él, zárja utolsó nagy művét (Szent István birodalma, 2001). És emiatti szarkazmusa mondatja vele ugyanezen mű előszavában: "Remélem, hogy ebben a könyvben a Kárpát-medence egyetlen olyan lakosa sem fog élvezetet találni, akit erős nemzeti érzések fűtenek."
Élete végén, már nagybetegen ennek az önpusztító nacionalizmusnak és az ezzel értelemszerűen együtt járó reménytelen történeti tudatlanságnak, műveletlenségnek (vagy ami talán ennél is rosszabb: félműveltségnek) az elburjánzása, a "szumír-magyar"-féle elméletek, a finnugor származás tagadásának agresszív térhódítása késztette nyilvános megszólalásra. Az "Úrigyerekek tévúton" (Népszabadság, 2001. május 12.) a szellemi és politikai alvilág elleni szenvedélyes vádirat annak a polgári műveltségnek és éthosznak a jegyében, aminek Engel Pál is képviselője volt élete során. De nemcsak a politikai jobboldalt már akkor láthatóan eluraló veszélyes mitománia elleni kifakadás ez, hanem a csőcselékmentalitással szembeállított individuum melletti hitvallás is. Egy olyan művelt polgár vallomása, aki hisz abban, hogy az örökölt társadalmi előítéletek is meghaladhatók (keresztény középosztálybeli származásának a felidézése csakis ebből a szempontból lényeges írásában). Nem sokat tudni arról, hogy ez az iróniára különösen hajló ember miként fogadta, hogy kevés kivétellel annyian és annyifelől értették félre, ahányan és ahányfelől olvasták. A "vitában" még egyszer megszólalt, amikor a magyar közbeszédet eluraló komcsizásról mint a szellemi nívótlanság sajátos megnyilvánulásáról és annak lehetséges lelki mozgatóiról mondta el a véleményét. Erre még érkezett válasz - egy vidéki történelemtanár védte öntudatosan a komcsizáshoz való jogát (mintha azt kérdőjelezte volna meg bárki is) -, a következő hír viszont Engel Pálról már az volt, hogy hosszú szenvedés után, 2001. augusztus 21-én, 63 éves korában elhunyt.
