Magyar komix: Képlegények

szerző
- lt -
publikálva
1996/36. (09. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A képregény keletkezéséről megoszlanak a vélemények. A fanatikusok már az altamirai barlang rajzait is idesorolják, a franciák viszont természetesen magukat tartják elsőnek. A legelfogadottabb születési dátum mégis 1896, amikor Pulitzer lapjának, a New Yorker Worldnek a vasárnapi mellékletében megjelent a Sárga Kölyök, az első fickó, aki buborékba beszélt. És mi a helyzet itthon?

A képregény keletkezéséről megoszlanak a vélemények. A fanatikusok már az altamirai barlang rajzait is idesorolják, a franciák viszont természetesen magukat tartják elsőnek. A legelfogadottabb születési dátum mégis 1896, amikor Pulitzer lapjának, a New Yorker Worldnek a vasárnapi mellékletében megjelent a Sárga Kölyök, az első fickó, aki buborékba beszélt. És mi a helyzet itthon?

Ez így

pontosan száz év

Lehet örülni és megemlékezni, ünneprontásként viszont a hazai vonatkozásokkal érdemes előhozakodni, ugyanis még az sem világos, hogy a magyar képregény története véget ért, vagy éppen most kezdődik.

Ha figyelmen kívül hagyjuk a Thuróczy krónikát és M. S. mester szárnyas oltárait,

képregényszerű dolgok

először a múlt század végi hazai sajtótermékekben fordultak elő, leginkább "élczlapokban", a Kakas Mártonban vagy a Jókai által alapított Üstökösben. A Mikszáth-epizodistáknak is beillő rajzolók olyan szériákkal lepték meg a mindenre elszánt szerkesztőket, mint a tördelésében képregényes Hangulatok, Mujkos Demeter lumpolása vagy a verssel is megerősített A szemtelen macska, hétről hétre újabbakkal és újabbakkal. A rajzok többnyire szalvétákra, ki nem fizetett kávéházi számlákra, esetenként női fehérneműre vagy kihűlt csuszatésztára készültek, sokan még a nyomdászszakszervezet megalakulását is a link ősöknek tulajdonítják, az viszont vitathatatlan, hogy rajzolni nagyon tudtak. Leadás után aztán előkerült a kisüsti, az atyafiak meg elvitatkozgattak arról, mi legyen legközelebb, pornó, akció vagy politika, alkudoztak a honoráriumról, de még nem nevezték nevén a gyereket.

Csak később, a húszas években találkozhatunk először az "illusztrált történetek" meg a "rajzregény" kifejezésekkel, akkor viszont

a magyar rajzolók utaztak másban,

a megjelent történetek egytől egyig importból származtak. A mértékadó kiadványok közül a Pesti Hírlap Vasárnapja (ők hozták le először Miki egeret) és az Áller Képes Családi Lapja említésre méltó. Ez utóbbi skandináv mutáció volt, olyasmi, mint a Reader´s Digest, de sokkal bájosabb. A színes, szélesvásznú magazin (1926-28 között jelent meg) már rendszeresen közölt folytatásos sztorikat angol alapanyagból (ez annyiban tér el az amerikaitól, hogy a szöveg a rajz alá kerül, hasonlóan a diafilmekhez). A korabeli magyar középosztály lelkesen tanulmányozhatta Pávián Miki és Zsiráf Laci kalandjait, Hobogász úr élményeit vagy Hollófi Atanázt. Lényegében jelentős telepítési kísérletek folytak, mégis az első, a témában igazán egyértelműnek mondható kiadványra 1936-ig kellett várni.

"Afrikában vagyunk, Abesszínia déli határán, az olasz táborban. Itt él Puskás Pista, a magyar fiú, akit estiai vendégnyaralása alatt annyira megkedvelt Livio olasz hadnagy, hogy az ügyes és bátor fiút - szüleinek beleegyezésével - magával vitte Abesszíniába." Ezzel az aktuális politikai helyezkedést is kifejező két bővített mondattal indult útjára a Hári János, a "magyar Ifjúság hetilapja", melynek jelentősebb részét, még a címlapot is, képregényekkel töltötték fel, elsősorban frusztrált stréber kiscserkészek lelkivilágát megcélozva. Az amerikai King Pictures Syndicate-től beszerzett - már buborékos - alapanyagot aztán kedvükre dolgozták meg a szerkesztők: volt, amit csak lefordítottak (King, a kanadai lovascsendőr, Buksi esete a sintérrel), de a már idézett Puskás Pista-történetet egy teljesen eltérő tengerentúli rajzsorozatra találták ki. Ez körülbelül olyan húzás volt, mintha Rin-Tin-Tin a Kántor nyomoz alapján élné dicsőséges németjuhász-életét, leegyszerűsítve:

ocsmány hamisítás

A lapban 1938-ig hirdették, hogy "nagy az öröm, általános, feltámadott Hári János", aztán jól tönkrementek, az utolsó időkben már egy az egyben ugyanazt nyomtatták ki, csak éppen a lapszám és a dátum változott az újságon. E "sajtómutatványok" ellenére mégis a Hári János (nomen est omen) volt nagyon hosszú ideig az egyetlen ilyen jellegű kiadvány, ezért aztán a magyar képregénymegszállottak csak meghatódva, a legnagyobb elismeréssel emlegetik.

A háború utáni nagy lelkesedésben végre a hazai kísérletek is elkezdődtek. Néhány évig előfordultak sorozatos grafikus akciók itt-ott, sőt, 1948-ban már kifejezetten agitációs céllal jelent meg Benácsi, a traktoros, a kuláktalanító szocialista szupermen az Ítél a nép című lapban, de nem sokkal később a képregényt mint olyat - ugyanúgy, mint néhány dzsesszes akkordot meg sok más amerikai kulturális kalandot - rendeletileg betiltották.

Ki tudja, miért, 1956 után mégis zöld utat kapott a műfaj. A jó öreg Pajtás, majd az 1957-ben induló Füles mindent megtett, hogy ledolgozza a hátrányt, ráadásul az utóbbi agymosás helyett inkább a fejtörésre hajtott, és a rejtvények mellett már a képregény is kiemelt fontosságú volt a laptervben. Először csak kétoldalas teljes sztorikat közöltek (a westerntől kezdve az Yves Montand elindul című karriertörténetig), de hamarosan elkezdődtek a sorozatok is, a Sándor Mátyás vagy a Monte Cristo grófja, hogy csak első darabok közül említsünk. Persze a lap szerkesztői is betartották a játékszabályokat, 1957 november elején például a Téli Palota bevételének képregényesített változata jelent meg, de ez akkoriban egyáltalán nem volt feltűnő. Sokkal fontosabb, hogy a Fülessel végre

elkezdődött a magyar képregény,

a közönség pedig imádta a Várkonyi-filmekkel, a Vidám Fiúkkal és Bara Margittal egyetemben. Mohó olvasók várták hétről hétre a folytatásokat, sok-sok lelkes magyar (akik a "comics" szó hallatán inkább a Partizan Beograd tartalékkapusára tippeltek volna) még spirálfüzetekbe is ragasztgatta az újabb és újabb kalandsorozatokat. A hatalmas sikerhez azonban kevés lett volna pusztán az ötlet (itt kell megemlíteni Cs. Horváth Tibort, aki 1954 óta lobbizott a műfajért, és megszámlálhatatlan képregény forgatókönyvét írta - bár a színvonalat inkább hagyjuk), sokkal fontosabb volt, hogy a Füles - később már-már kultikus figurákká váló - rajzolókat szerződtetett: a krimiben utolérhetetlen Sebők Imrét, a Rejtő-hősöket megelevenítő Korcsmáros Pált és a történelmi képregény megteremtőjét, Zórád Ernőt. Vérbeli profikat, akik nem kópiákat, hanem stílust teremtettek. Sokan ezt az időszakot tartják az aranykornak, noha legfeljebb öt-hat rajzolónak jutott munka, és ők is csak heti két A/5-ös formátumú, rossz minőségű fekete-fehér oldalon bizonyíthattak. Mások viszont egyáltalán nem érvényesülhettek: huszonöt éven át (!!!) a Fülesen és néhány ifjúsági lapon kívül nem volt a rajzos szériáknak fórumuk. A szerkesztők pedig még a másodközlést is jobbnak tartották, mint hogy tehetségkutatással fárasszák magukat. A műfaj sohasem lehetett több grafikus ifjúsági szórakoztatóiparnál.

Igaz, hogy a Füles népszerűsége évtizedeken át töretlen maradt, de a hetvenes években már egyre többen vágytak valami másra is. A nagy amerikai sztárokhoz - leszámítva a Donald rágók mellékleteként kapott Walt Disney-stanicliket - nem lehetett hozzájutni, a (jelentősebb zsebpénzzel rendelkező) rajongóknak legfeljebb a Pif (ára: 28 Ft) jelenthetett némi vigaszt, megtöltve olyan akcióhősökkel, mint Dr. Justice vagy a kőkorszaki Rahan, aki valószínűleg példaértékű volt a pályakezdő Arnold Schwarzenegger számára. A francia lap (ami először a kommunista L´Humanité mellékleteként jelent meg, innen a magyarországi terítés) mellett még a keletnémet Mosaik és a nyugatnémet Fix und Foxi volt hozzáférhető a tökösebb standokon, de ezek csak az alsós korosztályra számíthattak.

Volt még néhány titkos beszerzési hely,

az Ecserin kívül például az FMH-ban vasárnap délelőttönként működő, hivatalosan hobbiklubnak, a résztvevők által csak "Csencs"-nek nevezett objektumban, ahol a beavatottak svéd nyelvű Tarzanokhoz juthattak hozzá, negyven forintért, de ez már a végső határ volt, ennél tovább a legelszántabbak sem jutottak.

A kiadók legalább tíz év késéssel, a nyolcvanas évek közepén repültek rá a képregénybizniszre. Ekkor jelentek meg az első önálló kiadványok. Rajzfilmátiratok és az egyeduralkodó Füles-rajzolók munkái fogytak el hihetetlen példányszámban. Csak a Dr. Bubóból több mint kétszázezret adtak el, és még az olyan, felnőtteknek szóló füzetek is üzletet jelentettek, mint a Mattyasovszky Jenő-féle Hód-történetek (a Magyar Népköztársaság 007-es ügynöke) comics-változatai. Egyre több újság (Galaktika, Kölyök Magazin stb.) lett vevő a műfajra, néhány új arc is felbukkant, a műveket és a változatosságot illetően mégsem történt semmi különös 1957 óta. Visszatekintve úgy tűnik, csak egy szűk kör privilégiuma maradt ez a "sport".

Jelentős változás csak a nyolcvanas évek végén történt, a Nagy Beindulás a képregény felé hajtott jó néhány frissen alakult kiadót, ezek semmi idő alatt piacra dobtak vagy ötven különféle, rendszeresen megjelenő önálló sorozatot. Persze ők is inkább pénzt akartak keresni, mintsem tehetséget kutatni, így aztán csupa külföldi mutáció jelent meg Nils Holgerssontól a Supermanig, de a kiadók ennek ellenére hatalmasakat buktak, és ahogy az már lenni szokott, csak a legnagyobbak maradtak meg. Mégis, ebben az időszakban

volt néhány lelkes kísérlet

(Vampi, Krampusz, Hepiend) elsősorban "felvilágosító" céllal, sőt Nyíregyházán Képes Fantáziavilág* címmel sorozat indult a műfaj történetének és műhelytitkainak bemutatására. Rövid időn belül azonban ezek a törekvések is elhaltak, ami nem csoda, ennél sokkal kommerszebb dolgok is befuccsoltak.

Jelenleg a helyzet a húszas-harmincas évekhez hasonló, csak színesebb a paletta. A külföldi sztároknak már nem családi lapokban van bérelt helyük, hanem önálló kiadványokként érvényesülnek irigylésre méltó (20-30 ezres) példányszámban. A magyarok közül a Füles úgy-ahogy tartja magát (már-már sajtótörténeti múzeum), az Ifjúsági Magazinban is felbukkan egy-egy sorozat, de a föld alól (például diáklapok) előbújva csak az iskolásoknak szóló Tiszta Dili és a brutálhumorú Kretén az a két kiadvány, ahol még van keresnivalójuk a saját képregényekkel kuncsorgóknak. Igaz, kiadójuk, a Semic Interprint multinak számít (olyan referenciákkal, mint Garfield, Batman, Spiderman stb.). A külföldi munkák aránya magas ebben a két lapban is, de két és fél év alatt meglepően sok új tehetség bukkant föl és készített a magyar hagyományoktól teljesen eltérő munkákat. Varga Zerge Zoltán, Fekete Imre, Göndöcs Gergely és a többiek az itthon megszokottaknál sokkal dinamikusabb, modernebb és filmszerűbb képregényekkel hozakodtak elő, laza mozdulattal leszámoltak a daliás időkkel, a pátoszt abszurdba fojtották, a hülyeség kötelező. A Kreténben romantikus szuperhősök helyett a rohadt kis életünkkel szembesülhetünk úgy, hogy közben könnyesre röhögjük magunkat, és ez örömteli dolog.

Lelkendezni kellene, de a kéthavonta megjelenő tíz-tizenöt oldal reménytelenül kevésnek tűnik.

Legát Tibor

* Az első kötet, Kertész Sándor Szuperhősök Magyarországon című munkája nélkülözhetetlen segítséget nyújtott a cikk megírásához.


A rajzoló szerződése

A magyar képregény élő klasszikusa a 85 éves Zórád Ernő, akinek esze ágában sem volt ilyesmivel foglalkozni. A húszas évek végén fejezte be grafikai tanulmányait az iparművészeti iskolában, megörökítette a Tabán végnapjait, 1948-as kiállítását komoly kritikusok méltatták, de aztán...

Zórád Ernő: Megérkezett Moszkvából Ék Sándor és vele a szocialista realizmus. Egyértelművé vált, hogy itt nem lehet semmiféle korszerű művészeti stílussal előhozakodni, mert a szocreál Füttyös kalauznőt, kohászt meg martinászt kíván, úgyhogy elmentem a sajtóba dolgozni, meg mesekönyveket illusztráltam. Alkalmazott rajzoló lettem, képregényekkel is kísérleteztem, de egyszer csak megjelent Finogenov elvtárs, a híres moszkvai esztéta, és a Fészek Klubban kijelentette, hogy ez a műfaj (nem emlékszem már, milyen szót használt a képregény helyett) imperialista csökevény, ezzel aztán be is fejeződött mindenféle próbálkozás. Csak ötvenhat után kértek fel képregények készítésére, amivel aztán közismertté, népszerűvé váltam. Más kérdés, hogy emiatt bezárult előttem minden más kapu, többet nem kértek föl könyvillusztrálásra, semmire. Az akkori nagy művészek és kultúrhivatalnokok irtózatosan lenézték ezt a tevékenységet. Nem volt más választásom, Korcsmáros Palival és Sebők Imrével mi lettünk a három muskétás, a legjobb magyar képregénykészítők.

Magyar Narancs: Saját ötleteket vitt vagy megrendelésre dolgozott?

ZE: Párszor előfordult, hogy olyan vackokat is meg kellett csinálni, mint a Budapesten harcoltak vagy a Barátság kőolajvezeték, de legtöbbször szabad kezet kaptam. Beállítottam egy listával a főszerkesztőhöz, és ő döntött. Persze azon a listán már eleve olyan témák szerepeltek, amelyekről tudni lehetett, hogy nem ráznak, legalábbis elméleti vonalon.

MN: És gyakorlatban?

ZE: Erről szólt az egész! Először adaptálni kellett a művet. Ez kezdetben Cs. Horváth Tibor feladata volt, de ő olyan marha hosszú tartalmi ismertetőket írt, hogy alig maradt hely a rajznak, úgyhogy később inkább magam csináltam ezt a munkát is. Utána kezdődhetett a lényeg, a rajzolás. Nem szerénytelenségből mondom, de aki ezzel foglalkozik, annak mindent tudnia kell a rajzolásról. Minden történethez más-más arcot, karaktert kellett teremtenem, méghozzá úgy, hogy az olvasó elölről, hátulról, oldalról is felismerje. Hihetetlen precizitást igénylő munka volt ez. Oda kellett figyelni a korra, a stílusra, Kárpáthy Abelinót nem ültethettem koloniálbútorra, és olyan apróságokról sem volt szabad megfeledkeznem, hogy például Vak Bottyánnak melyik szeme hiányzott. Az ilyesmit mindig kinyomoztam, mielőtt elkezdtem rajzolni az alakokat. Csak egyszer hibáztam, akkor viszont hatalmasat. Az egyik palinak hat ujja volt. Most már mindegy, csináltam több mint száz adaptációt, ennyi talán belefér. Kitaláltam a történelmi képregényt, Jókait, Mikszáthot rajzoltam... Ilyet addig senki sem csinált.

MN: Nem mindenki volt elájulva az ötlettől.

ZE: Valami nagyokos kitalálta, hogy ezzel leszoktatjuk a gyerekeket az olvasásról. Pedig épp az ellenkezője igaz! Ha a franciák kihozzák a saját történelmüket tíz kötetben, neves művészek közreműködésével és szuper minőségben, akkor nekünk miért derogál az ilyesmi? Negyven év alatt sem ismerték fel, mekkora didaktikai haszna van az ilyen megoldásoknak! Minden téma, amit az iskolai tananyag tartalmaz, képregényesíthető. Még a matematika is.

MN: A kiadók úgy látják, hogy a közönségnek sztárok kellenek.

ZE: És II. Endréből nem lehetne sztárt csinálni? Az itt a nagy baj, hogy a kiadói szemlélet befolyásolja a vevőkört. Én nem azt mondom, hogy a történelmi képregények vagy irodalmi adaptációk következtében megszűnne a Pókember iránti kereslet. De abban biztos vagyok, hogy sokkal többen kapnának kedvet a tanuláshoz, ha ilyen lehetőségek is lennének.

- lt -


Interaktív jövő?

A új generáció egyik legmarkánsabb képviselője Fekete Imre. Első munkája tizenöt éves korában jelent meg a Kölyök Magazinban, majd az Iparművészeti Főiskolára kerülve végleg a műfaj elkötelezettje lett. Tavaly diplomázott "képregényből", 24 éves. Másokkal ellentétben úgy gondolja, a magyar képregény éppenhogy elkezdődött.

Fekete Imre: Tény, hogy a Füles-időszakban zseniális rajzolók zseniális munkái jelentek meg, de ezeket én inkább illusztrált szövegeknek mondanám, nem képregényeknek. Hiányoznak a filmszerű vágások, a hangutánzó szavak. A hatalmas időugrások miatt borzasztóan sok volt a magyarázó szöveg. Valószínű, hogy a rajzolók nem engedhették el magukat, mindent két oldalra kellett sűríteniük, és ez korlátozta a munkát. Csak az utóbbi két-három évben jelentek meg olyan művek, amelyek az alapvető szakmai játékszabályokat is betartották.

Magyar Narancs: Hogyan lehet boldogulni?

FI: Az a baj, hogy ebből nem lehet megélni, ezt csak szerelemből lehet csinálni. A lapok számára leginkább "stripeket" (három-négy kockából álló rövid történeteket) csinálok, a hosszabb sorozatok elkészítése ugyanis annyira időigényes, és olyan keveset fizetnek érte, hogy egyszerűen nem éri meg ezzel foglalkozni. A Kreténen és a Tiszta Dilin kívül nagyon kevés lehetőség van, a finomabb, vagy ha jobban tetszik, avantgárd törekvéseknek pedig egyáltalán nincs fórumuk. A kiadók nem vállalják a rizikót, és hiába van egy sor tehetséges rajzoló, akik végre helyére tehetnék a magyar képregényt, alig tudnak szóhoz jutni. A legkedvesebb munkáimat sehol sem jelentetik meg. A legjobb elutasítás az volt, amikor egy fantasy képregényemre azt mondták a Fülesnél, hogy "túl szép". Néha már elmegy a kedvem az egésztől.

MN: Marad az előre menekülés.

FI: Az Iparművészeti Főiskolán most készülök a mestervizsgámra. Olyan témát választottam, amivel még senki sem foglalkozott Magyarországon: Bulgakov Kutyaszív című művét szeretném elkészíteni interaktív változatban, CD-ROM-on. Igazából ezt tartom olyan lehetőségnek, amin keresztül talán még megmenthető a műfaj.

szerző
- lt -
publikálva
1996/36. (09. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra