Magyar millenniumi kiállítás Bécsben: K. mint keresztény und K. mint konzervatív

szerző
Kovács Éva
publikálva
2001/12. (03. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Orbán új episztemét nyitott az osztrák-magyar történelem értelmezésében: a bevált kuruc-labanc, sógor-koma, császári-királyi (k. u. k.) helyett a derűs-borús századokra a szerelem metaforáját használta. Úgyhogy Schüsselnek könnyű volt a dolga, megdicsérte a magyarok "millennium-aktivitását", aztán csak tovább kellett fűznie Orbán feldobott poénjait. Arra például, hogy mi, magyarok mindig valamivel többen jövünk, mint amennyit vártak, az osztrák kancellár (aki, miközben folyton velünk érez, egyik élharcosa az EU-ban a keleti migráció korlátozásának) így replikázott: "Nem jöhetnek elegen!" (Mennyire igaza is van, ha a burgenlandi szőlősgazdák, a bécsi építőipari vállalkozók és a kertvárosi dámák szezon- és szakmunkás-, bébiszitter- és takarítónő-keresletére gondolunk!) Megtetszett a kancellárnak a szerelem metafora is, mondván, annak vannak ugye csúcs- és mélypontjai. A beszédek közös credója: még ezer közös év az EU-ban.

Orbán új episztemét nyitott az osztrák-magyar történelem értelmezésében: a bevált kuruc-labanc, sógor-koma, császári-királyi (k. u. k.) helyett a derűs-borús századokra a szerelem metaforáját használta. Úgyhogy Schüsselnek könnyű volt a dolga, megdicsérte a magyarok "millennium-aktivitását", aztán csak tovább kellett fűznie Orbán feldobott poénjait. Arra például, hogy mi, magyarok mindig valamivel többen jövünk, mint amennyit vártak, az osztrák kancellár (aki, miközben folyton velünk érez, egyik élharcosa az EU-ban a keleti migráció korlátozásának) így replikázott: "Nem jöhetnek elegen!" (Mennyire igaza is van, ha a burgenlandi szőlősgazdák, a bécsi építőipari vállalkozók és a kertvárosi dámák szezon- és szakmunkás-, bébiszitter- és takarítónő-keresletére gondolunk!) Megtetszett a kancellárnak a szerelem metafora is, mondván, annak vannak ugye csúcs- és mélypontjai. A beszédek közös credója: még ezer közös év az EU-ban.

Élénk és közvetlen volt tehát a duett, semmi kínos protokoll:

összeillenek

az urak. Majdnem olyan vidámak együtt, mint Kreisky és Kádár volt egykoron, a kései K. u. K. Feldobva vonulunk hát a tárlókhoz és ragadjuk kezünkbe a borítólapját leszámítva kifejezetten igényes katalógust.

A kiállításhoz a Nationalbibliothek a legszebb termét kölcsönözte, így a kulisszák mindenképpen biztatóak. A 3D-s magyar korona hologramja mint első objektum még azt ígéri, hogy amint a szónokok, úgy a kiállítás rendezői is játékosan álltak a feladathoz, a vitrinek azonban minden bohó kedélyt lehűtenek. Történelem doszta, annak is a konzervatív, politika- és hadtörténeti válfaja, uralkodóhegyek stb. Ebből a k. u. k. emlékezetből bizony királyokon és császárokon, diplomatákon és minisztereken, katonákon és államrendőrségen, valamint a keresztény értelmiségen (az őket felkaroló kedvenc Klebelsbergen) kívül lényegében mindenki hiányzik; én ezt már az osztrák (és) magyar hercegek és grófok nevében is kikérném magamnak, nem beszélve a polgárságról és a népről, amely szinte meg sem jelenik a kiállításon és a katalógusban. Utóbbi kettőből még a nép járt jobban, mert az legalább mint etnikai csoportok elegye kapott egy tárlót. A zsidók és a ruténok halmozottan hátrányos helyzetben: ők közös fotón muzsikálnak Vereckén 1895-ben. Bezzeg a Temes megyei bolgár lányok!

Népszerűséghajhászással semmiképpen sem vádolhatók a rendezők: a kiállítás értékes tárgyakat mutat be, de

nem tart sehová,

és elég unalmas. Nem azt mondom, hogy most feltétlenül egy interaktív k. u. k. kiállítást vártam, vagy valami szokatlanul eredetit (például: a Monarchia alulnézetből, a társadalom emlékezete), de erősebben is megszólíthatták volna a közönséget. A Sisi-rajongók joggal fogják nehezményezni kedvencük elhallgatását, a bécsi és budapesti századfordulós progresszió szerelmesei pedig jobb, ha be sem teszik a lábukat május 1-jéig a Nemzeti Könyvtárba. A kiállítást végignézve elképzelhetetlen, miért is bomlott föl 1918-ban az, ami addig ennyire szép és gazdag volt, s e kérdés megválaszolásához a katalógus sem visz közelebb, noha vannak benne kifejezetten izgalmas tanulmányok is.

Közben tovább zsörtölődhetünk, vajh miért pont ez a négyszáz év az, amit e soha vissza nem térő alkalom kapcsán az osztrákoknak mutatunk? Miért ezt a történelemkönyv-ízű orcánkat tartjuk feléjük, akik ezt a történelmet jóval kevésbé érezték közösnek bármikor is, mint mi?

A Monarchia-nosztalgia

politikai reinkarnációival már kacérkodnak egy ideje itt is, ott is. Egyes osztrák kormánytagok olykor közös regionális érdekekről papolnak (mások aggodalmaskodnak az EU-bővítés miatt), a magyar Közép-Európa-álmot legutóbb Martonyi óhajtotta "politikai és gazdasági realitássá változtatni" (Profil, március 12.). Jaj, nekünk.

Talán meglepő, de az osztrákok kábé annyit tudnak a történelmünkből, mint mi például a román nemzetállaméból. Az osztrák történetírás és történelmi tudat - tételezzük most fel, hogy van ilyen - néhány ritka kivételtől eltekintve máig nem szabadult meg 19. századi avítt szemléletétől. "Magyar vagy, tehát osztrák", a "mi múltunk a tiéd is, de nem fordítva" - foglalja össze e hagyományt Gerhard Baumgartner ausztriai történész (Regio, 2000/2). A kánont e történetírásban - ahogy a millenniumi kiállításon is - a Habsburg-dinasztia mint alfa és ómega jelöli ki, így azután nem csak a mi 1848-as szabadságharcunk ismeretlen még magasan iskolázott osztrák barátaink számára is: saját korabeli forradalmuk úgyszintén. A kiegyezést pedig az I. világháborút követő "tragédia" egyenes előzményének (hogy tudniillik túl nagy önállóságot élveztünk), sőt a két világháború közötti magyar revizionista politika, majd a hitleráj egyértelmű okának tudják be. A "távoli kuzin", "tékozló fiú" sémák az 1945 utáni korszakban a "szegény rokon" metaforával egészültek ki.

Így aztán még az is megengedhető feltételezés volna, hogy a magyar millenniumi kiállítás egyfajta

népnevelői pátosszal

készült, lássák végre Bécsben, hogy van egy másik k. u. k. elbeszélés is. Nos, nem így történt, s nyilván nem is lett volna könnyű - bár kurucos igen - az egymás ellen vívott csatákat vendéglátóinknak pont egy ilyen ünnepi alkalomkor megtanítani. Rákóczi, Kossuth és a többiek ott is vannak tehát, meg nem is: a nagy Habsburg-narratívát mindenesetre nem törik meg, sokkal fontosabb helyet kapnak az Oszmán Birodalom ellen vívott közös ütközetek és a Habsburgokat védő végvárrendszer(ünk). (Egy külön kiállítás az Osztrák Állami Levéltárban.) Paradox módon tehát valami olyasmit mutat be a tárlat, amit az osztrákok nálunk "jobban" ismernek. A kiállított tárgyak jelentős részét nem is kellett ide szállítani, régóta itt tartózkodnak ugyanis. A masszív k. u. k. tematika mégis gyümölcsözőbbnek látszik bármi másnál. Olyannyira, hogy még a szlovákokkal is közös nevezőre jutottunk: a millenniumi rendezvények egyik eseményeként a Collegium Hungaricum a pozsonyi Városi Múzeummal karöltve mutatja be az 1563-1830 közötti magyar királykoronázásokat. Jó esély van arra, hogy a szlovák fővárosban a néhány évtizede elhordott koronázási dombot is rekonstruáljuk, szlovák és magyar kubikosokkal. Aleseményt képez egy másik konszenzusos történelmi narratíva is: a "vasfüggöny", szigorúan 1945 és 1989 között, mint hidegháborús jelkép. (A kiállítás április 25-én nyílik a Hadtörténeti Múzeumban.) Látszólag nem kapcsolódik az előbbiekhez, valójában nagyon is. Míg a k. u. k. kiállítás a felbomláshoz vezető út bemutatásával marad adós, ez épp ellenkezőleg, lezártnak tekint valamit, ami élő és húsba vágó tény ma is Magyarország számára. (Magyar oldalon a szögesdrót kerítéseket és az elektromos jelzőrendszert tényleg lebontották, az osztrák térfélen azonban jelentősen megerősítették a határőrizetet - kitől is védik most e "végvárak" Ausztriát és Európát?)

Az idealizáló témafokuszálás alighanem a magyar kormányzat szelleméből fakad. Szinte perfekt és problémamentes. Keresztény és nemzeti. (És antikommunista.)

A rendezvénysorozatot a Collegium Hungaricum (CH) gyártotta. Az a CH, mely

hidegháborús objektum

mivoltát Rajk László terveinek köszönhetően alig három éve vetkőzte csak le, és alakult át neokonstruktivista építészeti látványossággá Bécsben. Ahová a tervező kávéházat álmodott, az előző igazgató pedig Nagybánya-kiállítást (Moholy-Nagy híre New Yorkig jutott), egyetemistaklubot, John Lennon grafikai galériát, kortárs magyar írói felolvasóesteket és alternatív médiumok találkozóját, valamint vasárnapi iskolát szervezett.

A kávéház azóta sem nyílt meg, újabban a Hitel című folyóiratot hívják vendégségbe, a látogató a kortárs kódexfestészetben gyönyörködhet. Ez is egyfajta hungaricum. A tervező és az építtető nevét megörökítő tábla, mely, ha jól tudom, Ausztriában kötelező formaság, eltűnt a Collegium faláról. A nemzeti színű csík melletti EU-kék csíkot pedig szorgos kezek szürkére festették.

Kovács Éva

(Bécs)

szerző
Kovács Éva
publikálva
2001/12. (03. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra