Koltai Lajos: Persze. Ennek a multiplexnek a helyén állt az Újlaki mozi, az első, ahová jártam. Az Újlaki különben a legrosszabb fajta csőmozi volt, ugyanolyan, mint a Flórián és az "buda a Selmeci utcában, ami most a Fesztivál Zenekar próbaterme. Az Újlaki bordó posztóval volt borítva, és mindig a Dollárpapát játszották. Pontosabban: én így emlékszem. Középen lehetett bemenni: balra volt négy sor, jobbra már csak négy szék. Akkor még ment Híradó a film előtt, és innen lehetett megtudni, hogy mi történik az országban, miután televízió még nem volt. Hetente készült új kiadás. A Híradó és a film között artistaműsort adtak plusz ötven fillérért. Tisztán előttem van, hogy a kiöregedett artista tapsolt kettőt az asszonynak, "hep-hep", biztatta, aztán megtartani már nem tudta. A Híradó, az artisták meg a perec már önmagában a mennyek országába repített, s a film még csak ezután jött. Az "buda mozi volt a legelegánsabb a három közül. Ott láttam az Örök visszatérést. Az volt a kedvencem, Jean Marais-val. Rosszul voltam a gyönyörtől, annyira izgatott az az egész, a filmben ábrázolt világ... A szépség, a szerelem, a tisztaság... Tizenhat éven felülieket engedtek csak be, de nekem sikerült kölyökként kétszer is belógni.
MN: Szüleid mivel foglalkoztak?
KL: Anyám Hufnágel lány volt. A szűcs lánya: egyik a három közül. Gyönyörűek voltak. És képzeld, volt egy Pisti nevű bátyjuk is... Fogalmam nincs, honnan vették pont ezt a nevet. A Kenyeres utca-San Marco utca sarkán állt a házuk. Anyu hetven éven keresztül, haláláig varrt. "Csinálj csodát!" - emlékszem, erre kérték az ismerősök, a rokonok: szóval a legrosszabb kuncsaftok. Mindig valami régit kellett újjáalakítani. Zseniálisan szabott, rá se lehetett ismerni az átalakított cuccokra, kabátokra. Nem derülhetett ki például, hogy a télikabátomat a nővéremtől örököltem. Nem mondtad volna meg. Aztán 1955-ben meghalt a nagyanyám Tiszadobon, ahol Andrássy Katinka nevelkedett. A nagyapámat teherautóval hoztuk fel Pestre, a bútoraival együtt. A házat negyvenezer forintért adták el, ami akkor felfoghatatlan pénz volt. Abban az évben volt először igazi karácsonyunk. Igazi, saját télikabátot kaptam, meg játékot, amit apám egy kiállításon vett négyszáz (!) forintért. Amíg ti most a filmet néztétek, ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak bennem. Meg arra gondoltam, hogy tényleg elképesztő dolgokat produkál az élet, ahogy a körök bezárulnak, körbeérnek. Aztán eszembe jutott még egy furcsa dolog. A másik nagyanyám a karomban halt meg. Éreztem, ahogy az utolsó lehelet kiszállt belőle. Kicsi voltam még, de én öltöztettem át, mielőtt elvitték, mert anyám nem bírta. Én mutattam meg őt a rokonoknak, akik jöttek elbúcsúzni. Aztán amikor apámmal elmentünk otthonról a temetést intézni, akkor reménykedtem, hogy elviszik, mire hazaérünk, mert azt nem tudtam volna végignézni. Apu tisztviselő volt a III. kerületben, az elöljáróságon. Aztán ´48-ban Szepesi Gyuri bácsi segített neki bejutni a rádióba. Két évet lehetett ott, s aztán sok mindenki mással őt is kitették. Aztán dolgozott esztergályosként, sírkövesnél. Nem mintha én nyaranta nem úgy kerestem volna zsebpénzt, hogy sírköveket mostam a Vénuszéknál. Aztán változtak az idők, Apu is visszakerült a rádióba, igaz, külsősként, az ipari rovathoz. ´ csinálta azt a híres sorozatot az Erzsébet híd építéséről Szerelőszalagon a Duna felett címmel. Nívódíjat kapott érte, a mai napig a fülemben van a műsor szignálja meg apu kopfjai. Nagyon szép kopfokat tudott mondani a riportok elé. Oda, a hídra már 8 mm-es kamerával jártam ki hozzá. Fölengedtek, mert az apám csinálta a műsort, és ismert minden művezetőt. Szóval ilyen és ehhez hasonló képek tolultak elő bennem a vetítéskor. És ha valaki közel állt hozzám az elmúlt hetekben, napokban, akkor az a nagyanyám volt, meg apu, anyu.
MN: Ezek szerint A napfény íze családtörténete hozzád már csak azért is állhatott közel, mert ti is meleg, szerető családban éltetek.
KL: Igen, de nem kizárt, hogy a saját családom regényét is megcsinálom majd egy filmen. Hármas cserével jutottunk az otthonunkhoz. A lakásban én laktam a központban, a hallban. Minden onnan nyílt: anyuék szobája, meg a nagyapámé, meg nővéremé, Beáé is. Minden a hallon keresztül történt, rajtam keresztül ment az élet. És nem is akármilyen. A házban nekünk volt telefonunk, mindenki odajárt. Egy hívás akkoriban hatvan fillérbe került. Esténként színházi közvetítéseket, hangjátékokat hallgattunk együtt a rádióban. A készüléket effektív néztük, mint egy kép nélküli televíziót. Mit néztük, bámultuk. Bámultuk a zöld fényeket a potméteren. Sulyok Mária hangja maradt meg bennem leginkább. Félelmetes volt.
A Lukácsék is lejártak hozzánk, mert rádiója sem volt mindenkinek. Soha nem felejtem el, a legidősebb fiú mindenképpen részt akart venni a forradalomban ´56-ban. Egyszerűen nem lehetett lebeszélni róla. Azt mondta anyámnak: "Koltai néni! Addig nem nyugszom, míg ki nem lyukasztják a bőrömet!" A Royal Szállónál lőtték szét. Ez is benne lesz a filmemben. Egyszer.
MN: Mestered Illés György. Miért kikerülhetetlen a személye, ha a magyar operatőri iskoláról beszélünk?
KL: Először is: nagyszerű operatőr. Mind a mai napig tudna filmet forgatni, csak fizikailag már nincs sok kedve a hajnali kelésekhez például. Ami a tanári munkáját illeti: az alapdolgokat tisztázta velünk. Abba az irányba segített mindenkit, amerre az illető különben is ment. Arra vigyázott, ha biztosan eldöntöttük - az elején még közösen -, hogy melyik úton indultunk el, hogy visszatereljen minket, ha elkóboroltunk. Mindig nagyon finoman. Hihetetlen szerényen tudta irányítani a tehetséget. Az elsők között hívtam fel a jelölés után. Döbbent csend volt a vonal végén, majd azt mondta. "Tudod mit? Már vártam erre a pillanatra. Ennek meg kellett történnie." Ezt is nagyon csendesen és meggyőződésből mondta. Az volt benne a jó, hogy biztos lehettem benne: őt lehet úgy felhívni, hogy az ember nem tudja pontosan kiszámítani a reakciót, de az biztos őszinte lesz, minden hátsó gondolat nélküli.
MN: Mi volt és hogy jött az első külföldi felkérésed?
KL: 1979-ben dolgoztunk először együtt Szabó Istvánnal, a Bizalom című filmben. Rögtön után Pista kapott egy német felkérést, amiben szerette volna, ha ismét vele dolgozom. Pontosabban megmondta a producernek, hogy ez a feltétele. Ez a film A zöld madár volt, egy szerelmi történet a németek hírességével, Hannelore Ellsnerrel és Andorai Péterrel, aki ugyan egy szót nem tudott németül, de a szöveget betanulta a legendás Spiegel Annie segítségével. Soha nem vetítették Magyarországon. Eredendően "technikai okokból". Akkor úgy nézett ki, hogy Andorai Amerikába disszidált. Én mentem ki elé a repülőtérre, amikor mégis úgy döntött: hazatér. A filmet pedig azóta sem lehetett itthon látni. A zöld madár után egyedül kaptam felkérést egy tévésorozatra, amit Hannelore szeretője rendezett. Akkor lett Oscar-díjas a Mefisztó, aminek a közvetítését kézből vettem fel a német televízió adásából. Elkezdtek keresni az újságírók, érdeklődtek utánam. Valahogy így kezdődött. A következő lépés Gothár Péter Megáll az idő című filmjének amerikai promóciós útja volt. Egy kis cég vette meg a forgalmazási jogokat. Megint beljebb voltam egy körrel. Tőlünk volt hangos a Hollywood Reporter, a Variety, a San Francisco Chronicle... Amit akarsz. Előkerült egy régi barátom, Magyar Dezső, akivel együtt csináltam a diplomafilmemet, az Agitátorokat. ´ tolmácsolt az interjúknál. Akkor vetítették a filmet George Lucas privát stúdiójában. Megismerkedtünk vele is. Ez mind nagyon szép volt, de akár hiszed, akár nem: egyszerűen nem vettem komolyan. Olyan volt, mintha egy rólam szóló mozit néztem volna. Hazajöttem, és éltem tovább az életem, mint annak előtte. Már érdemes művész voltam, és még mindig nem tudtam elintézni egy telefonvonalat magamnak. Minden este, úgy nyolc körül anyámékhoz mentem fel az akkorra megbeszélt hívásokat bonyolítani. Anyám addig a magyar és német nyelvű üzeneteket vette át, hisz sváb lány volt, értette a nyelvet. Aztán ´88-ban egyszer csak jött egy telex. Gárdos Péter testvére, szegény Pista, aki azóta meghalt, jött velem szembe a Filmgyárban. "Jó, hogy látlak. - mondta. - Van egy telex a nevedre nálam, egy óra múlva hívj fel, addig visszaérek a helyemre." Alig vártam, hogy leteljen az egy óra. Akkor meg persze nem találta a telexet... Végül előkerült egy kupacból. Luis Mandoki írta, akivel később több filmet is forgattam. Nem tudta a címzett nevét, mindenesetre az Angi Vera operatőrét kereste egy filmhez, aminek főszereplője Liv Ulmann volt. Négy évvel az Angi Vera után! Az Interkoncerten keresztül értesítettem őket, egy szakmai életrajzot csatolva, hogy ki vagyok. Két nap alatt készült el a repülőjegyem. Azt hiszem, akkor kezdtem egyáltalán felfogni, hogy mi történik velem.
MN: Mennyire lehet téged Maár Gyula, András Ferenc, Gábor Pál, Gothár Péter, illetve most már egyre inkább Szabó István és Guiseppe Tornatore nélkül definiálni?
KL: Leginkább a hiány ébreszt rá mindenkit, hogy mennyire fontos a másik. Rendezőket is és operatőröket is. Nincs ez másképp a munkában sem, mint a magánéletben. Egyikünk sem úgy működik a másik nélkül, mint egykor vele. Van olyan, aki jobban, s van olyan, aki másképp. Nem tudom elképzelni, hogy mi lenne Szabóval nélkülem, de azt sem, hogy velem, ha ő nem lenne. Ehhez az is hozzátartozik, hogy amikor megérkezett Tornatore felkérése egy "kis szerelmi történetre a háború alatt", akkor úgy volt, hogy Szabóval is dolgozunk. Amint megtudta, hogy Tornatore keres, zokszó nélkül arrébb tolta a mi munkánkat.
MN: Tornatoréval milyen együtt dolgozni?
KL: Angolul beszélünk egymással - már amikor. Már amikor beszélünk, úgy értem. Ha hiszed, ha nem, a Malena forgatása alatt, munka közben egy árva szó nem sok, annyi nem hangzott el köztünk. Nem mondta meg, mit akar, mit kér... Majdhogynem én voltam az egyetlen, akinek köszönt a stábból. Nehéz, kibírhatatlan ember. Az utolsó napon mindenki mindig megfogadja, hogy soha többet nem dolgozik vele. Ehhez képest ma már a La grandéról, a nagy munkáról, a nagy filmről beszél velem és mindenkivel. A La grande még várat magára, de ha egyszer elkezdjük, szerintem egy évig forgatjuk majd, ha nem tovább...
MN: Gothár, Szabó és Tornatore, életed legmeghatározóbb rendezői teljesen mások. Hogy lehet három ennyire különböző emberrel végzetes konfliktus nélkül kijönni?
KL: Először is mindegyik mást hívott elő belőlem, ami nyilván bennem volt, de nem tudtam róla. Tehát ha szeretem a munkámat, őket is elismerem bennük. El kell ismernem. A másik fele pedig az, amit nem olyan rég mondott valaki, hogy én tán nem is tudom, mennyire erőszakos vagyok a magam csöndes, mosolygó, finom módján. Biztos van benne valami, mert idáig mindent elértem, amit akartam. De ebben benne van az is, hogy Meg Ryant meg lehetett győzni az Amikor egy férfi szeret egy nőt című filmben, hogy egy zugivó, alkoholista nő nem nézhet úgy ki, mint ahogy ő tetszik magának. Vagy hogy a White Palace-ben Susan Sarandont rá lehetett venni arra, hogy vállalja az erotikus jelenetet a nála majd egy húszassal fiatalabb James Spaderrel, alig pár héttel egy szülés és jócskán a negyvenedik születésnapja után. Ehhez annyit, hogy Sarandon csak úgy volt hajlandó belemenni ebbe a - szerintem a film szempontjából kulcsfontosságú - jelenetbe, ha én ülök a kamera mögé, ami Amerikában nem kis dolog, mert a produkciót veszélyeztető manőver volt. A vezető operatőr a bevilágítás után ugyanis nem ülhet gép mögé. Szakszervezeti szabályok alapján ezt csak a kameraman teheti meg. Mindenesetre Susan kérése pályám egyik legnagyobb elismerése volt, annál is inkább, mert a jelenet visszanézése után azt mondta: amíg él, feltétel nélkül megbízik bennem.
MN: Ha már a nőknél tartunk, Monica Belluccit fényképezni a Malenában édes teher lehetett, Glenn Close-nál kevés izgalmasabb nő van a világon. Dolgoztál Jodie Fosterrel is. Nehéz kihagyni őket, vagy legalább azt, hogy ajánlatot tégy?
KL: Lehet, hogy az első két csapónál még észre is veszem... De az ötödiknél nem a nőt, a lábat látom, hanem az abból komponált képet. Meggyőződésem, hogy bár szabályok nincsenek, sőt híres kivételekről is tudunk: nem professzionális dolog egy futó kalanddal, egy liaisonnal tönkretenni egy egész stáb munkáját és veszélyeztetni a filmet. Meg ne felejtsd el, hogy én ezeket a nőket először civilben látom, és rengeteg megbeszélés előzi meg azt, amikor ők kisminkelve, kamerakészen elkezdenek dolgozni. ´szintén szólva az életben sokkal több szép civil nővel találkoztam már.
MN: Március 25-én kisebbik lányod lesz az oldaladon Los Angelesben. Miért?
KL: Nóri, a nővére kísért el az olasz Donatello-díj átadására: ez az alkalom így Katié. A feleségem ugyanis azt mondta, hogy egész egyszerűen nem bírná ki azt a feszültséget, amivel ez az este jár.
MN: Készen van már a beszéded? Tudod, hogy mit mondasz majd, ha esetleg...
KL: Idáig soha nem készültem, se az Európa-díjnál, se az olasz Donatello-díjnál. Bejött. Hiszem, hogy az a két-három fontos név eszembe jutna, ha szükségem lenne rájuk. Csak akkor szorul el a szívem, ha apuékra meg a nagyanyámra gondolok... Már főiskolás voltam, és nem tudtak elaludni addig, amíg haza nem értem, és nem meséltem el nekik részletesen, hogy mi volt velem. Jó lett volna legalább ennyit visszaadni abból, amit tőlük kaptam. Jó lett volna, ha látják, megélik akár a jelölésemet is. Mára mindannyian "budán, a Jó Pásztor-templom urnatemetőjében nyugszanak, általam soha nem ismert nővéremmel, Mártikával, aki a háború miatt halt meg, és aki helyett lettem én. Szeretném hinni, hogy így is látnak valahonnan, hogy így is velem vannak, velem lesznek.
Albert Györgyi
