Dávid Ibolya újraválasztását a 413 érvényes szavazatot leadó küldöttbõl 322-en támogatták, 91-en elutasították. A gyõzelem elsöprõ, bár a "nem"-ek száma a vártnál magasabb lett. Az országos gyûlésrõl a delegáltak körülbelül 20 százaléka ráadásul hiányzott - a tisztújító választásokra ugyanis a lehetséges 522 helyett csak 419 darab szavazócédulát vettek föl a küldöttek -, amibõl akár arra is következtethetünk, hogy a lakitelekiek támogatottsága korántsem olyan elenyészõ - másfelõl: a velük szembeni fellépés helyeslése korántsem olyan egyöntetû -, mint azt a pártvezetés állította. Ám ezzel együtt is kijelenthetõ: az önállóság elnöki politikájának - annak tehát, hogy az MDF újra a maga jogán, és nem közös listán kíván az Országgyûlésbe kerülni - per pillanat nincs alternatívája a pártban. Ezt nemcsak Dávid Ibolyának a helyszínen is jól érzékelhetõ elfogadottsága és nepszerûsége támasztja alá, de a 2006-os választásokon való egyedüli indulás jelentõs többségû támogatása is. Ha jóhiszemûek vagyunk, és Lezsák Sándorék fellépése mögött semmiféle külsõ erõt nem feltételezünk, példátlan rövidlátásnak minõsíthetõ a Lakitelek Munkacsoport tevékenysége. Annál is inkább, mert ha nem jönnek az eredmények, és mondjuk 2006 elején is a 3-4 százalék táján mozognak az MDF népszerûségi mutatói, újra - s nagyobb sikerrel - aktivizálódhattak volna.
A Lezsákék által a Dávid Ibolya hû kiszolgálójának tartott országos választmány, valamint Herényi Károly frakcióvezetõ beszámolóját - az elnökihez hasonlóan - a munkacsoport tagjai és híveik nem fogadták el. A nyílt szavazásokon 24 és 48 között mozgott az elutasítók száma - akik jobbára egy tömbben, a hátsó sorokban ültek, mint az iskolában az utolsó padba számûzött rossz gyerekek. (Az elnökválasztás titkos volt - lám, a renitensek aránya rögtön a duplájára nõtt.) A belsõ ellenzék ugyanis nemcsak öt képviselõtársuk kizárását tartja antidemokratikusnak (lásd: Fix egyes, Magyar Narancs, 2004. szeptember 23.), hanem azt is, hogy szombaton antiibista felszólalás nem hangozhatott el. Korábban pedig többek között azt kifogásolták, hogy
bár Lezsák,
Medgyasszay László, illetve a késõbb kiakolbólított Font Sándor és Szászfalvi László is kaptak jelölést az elnökségbe, az országos választmány a 11 fõsre szûkített keretben kizárólag Dávid-párti kandidálókat terjesztett az országos gyûlés elé. (A gyûlés közülük választott hetet - a legtöbb voksot Gémesi György képviselõ, gödöllõi polgármester, az EU-választási kampány fõnöke gyûjtötte.)
Késõ bánat: a lakitelekiek vagy bármely jövõbeni lázadozók az eddiginél is biztosabb kudarc tudatában mehetnek csak szembe az országos gyûlésen szentesített stratégiával s az azt megvalósító párttisztségviselõk akaratával. Az MDF új alapszabálya világosan érvényesíti "a pártnak van frakciója, és nem fordítva" elvét; az országos választmány s a frakcióvezetõ végsõ soron megfellebbezhetetlen autoritás lett. Alapszervezet is feloszlatható - s tagjai automatikusan kizárhatók -, ha az "a párt politikai céljaival és érdekeivel ellentétesen mûködik", vagy tisztségviselõi olyat nyilatkoznak, tesznek, amivel megingathatják a pártba vetett bizalmat.
Dávid Ibolya és köre végre kimutatta a foga fehérét - ekképp összegezhetõk a belsõ ellenzék nyilatkozatai, a büfében, az épület elõtt elkapott megjegyzései. A hogyan továbbról a vélemények megoszlanak a kibekkeléstõl a munkacsoport újraszervezésének szándékán keresztül a pártból való távozásig. A magunk részérõl nem tartjuk kizártnak, hogy a lakitelekiek egynémelyike a "minél rosszabb, annál jobb" taktikát követve addig feszíti a húrt, ameddig okot nem ad az "elnöki diktatúrát szentesítõ alapszabályra" hivatkozó kirúgására, a felhajtással kellemetlen perceket szerezve volt társainak, és (reményei szerint) jó pontokat szerezve új társainál. Mert az világos, kik lesznek azok.
Árnyékban
Bizony, a Fidesz. Dávid Ibolya beszámolója - jellegénél fogva is - az elõzõ országos gyûlés óta eltelt idõszak értékelésébõl állt. Ennek persze most tétje is volt: érvényes narratívával szolgálni mindarra, ami az elmúlt hónapokban a pártban zajlott, és persze arra is, hogy miért van szükség a szigorú szabályok szerinti (elnöki megfogalmazásban: "pártszerû") mûködésre. Dávid Ibolya értelmezésében a tavaly február közepe óta eltelt idõszak törvényszerû lezárása volt a Herényi Károly frakcióvezetõt elmozdítani akaró öt képviselõ eltávolítása: noha a "kizárás" szót az elnök asszony ki nem ejtette volna a száján. ("A megelõzõ lépés eredményes volt" - ezzel helyettesítette.) Dávid nem nevezte meg, de félreérthetetlenül Lezsák Sándorra célzott akkor, amikor a pártelnökség normális munkáját ellehetetlenítõ nagy befolyású alelnökrõl beszélt, valamint arról, hogy "vajon ki vállalja az elmúlt három hónap zagyvaságaiért a felelõsséget". És tabu volt Orbán Viktor neve is - holott mindenki tisztában volt azzal, hogy az elnöki interpretáció lényege nem más, mint a Fidesz hol nyílt, hol burkolt bekebelezési-lazító-lázító aknamunkájával szembeni kemény ellenállás igazolása. A választmányi elnök Csáky András, Herényi vagy az elnökségbe magabiztosan bejutó Katona Kálmán felszólalásának is a "halálos ölelés", illetve az ebbõl való sikeres szabadulás volt az egyik fõ eleme. S megválasztása után Dávid Ibolya ki is mondta (amit egyébként nyilatkozataiban - például a Narancsban is - már nyíltan hangoztatott): az MDF életében véget ért a Fidesztõl elválás hosszú és lassú folyamata.
Tény: június 13-án, amikor az MDF átlépte a bûvös 5 százalékot, választói annak tudatában adhatták voksukat a pártra, hogy Dávid Ibolya idõnként meglehetõsen élesen támadta természetes szövetségesét. Az is tény, hogy a Fideszt bíráló kitételek sikert arattak múlt szombaton, bárki felszólalásában is hangzottak el ilyenek. (Majd mindegyikben voltak egyébiránt.) És személyesen tapasztaltuk azt is, hogy korosodó vidéki küldöttek láthatóan nagy kedvvel, elégedett gonoszkodással kommentálták az Orbánné érdekeltségébe tartozó cég akkor még 40 milliós (és idõ- közben 60 millára kúszó) állami támogatását.
A kérdés csak az, hogy az MDF kuruckodásának mi a célja. Az árfolyamnövelés - vagyis az, hogy minél jobb legyen az alkupozíciója a választások elõtti "szövetségi" tárgyalásokon -, vagy az, hogy korábbi erejének legalább részleges visszaszerzésével egyenrangú félként léphessen föl az ellenzéki térfélen. Ha ez utóbbi, és Dávid Ibolyáék stratégiája bejön, s az MDF támogatottsága statisztikailag kimutathatóan is javul, akkor jön csak a neheze: az MDF kénytelen lesz még pontosabban meghatározni a helyét a politikai térben. A dávidi-Boross Péter-i irány nyilvánvaló következményeként elõbb-utóbb arra kell egyértelmû választ adnia a pártnak, hogy pontosan mit értenek a jobboldal megújítása alatt, s hogy abba belefér-e az a szerep, ami jelenleg - minden nyilatkozat ellenére - a legjobb esetben kinéz a fórumnak. Vagyis az, hogy aki Dávidra szavaz, az Orbán Viktor miniszterelnökségére szavaz.
B. I.
