Magyar Narancs: Hogyan emlékszik vissza október 23-ra?
Mécs Imre: Nem gondoltuk, hogy robbanás lesz. Lassú emelkedést éreztünk, 1956. október 6., a Rajk-temetés után úgy tűnt, hogy egyre nő a demokrácia. A kommunista pártnak az volt a taktikája, hogy amit nem lehet elnyomni, annak az élére kell állni. Ezért mozgósították 22-én az egyetemi pártszervezeteket is, csakhogy ezeknek a vezetői már fittyet hánytak a pártra, vagy legalábbis tompították az utasításokat. Ugyanez volt korábban a Petőfi Körökkel: a párt kitalálta, hogy le kell vezetni a feszültséget, csakhogy ez túl jól sikerült. A műszaki egyetem villamosmérnöki karára jártam, vezető szerepem nem volt, de a 23-i felvonulás szervezésében valamennyire részt vettem, és persze én is felvonultam. De nem sejtettük, hogy mi következik. Emlékszem, hogy amikor elindultunk, Marián István alezredes (1957-ben életfogytiglani börtönre ítélték – L. T.), a katonai tanszék parancsnoka szigorúan felkészített bennünket arra, hogy vigyázzunk a provokátorokkal. Ő javasolta, hogy tízesével, összekarolva vonuljunk, hogy ne tudjanak beférkőzni közénk, egyúttal ez a felállás a szolidaritásunkat és együvé tartozásunkat is kifejezte. De a Bem térre érve ezek az utasítások meglazultak, például addig szigorúan néma volt a felvonulás, legfeljebb tapsoltunk, ha kintről kiabáltak vagy zászlót lengettek. És amikor a Bem térről megindultunk Pest felé és mentünk át a Margit hídon, már rengeteg ember csatlakozott hozzánk – akkor volt vége a munkaidőnek –, és egyre több bekiabálás is volt. A felvonulás elején 30 ezren lehettünk, de amikor a Parlamenthez értünk, már megtöltöttük a teret, és egyértelmű volt, hogy az emberek többsége nem egyetemista. Fantasztikus együttállás volt, óriási hatással volt rám, hogy láttam, nem vagyunk egyedül. Hihetetlen volt az egész! Én akkor szembesültem először azzal, hogy „magyar nemzet”. Nekünk ugyanis azt tanították, hogy a nemzet már történelem, amin túlhaladt a kor. De ott épp az ellenkezőjét tapasztaltam. Mindez az újdonság erejével hatott, és nagyon felemelő érzés volt. A Kossuth térről a tömeg többfelé ment el, én a rádióhoz beolvastatni azt a 16 pontot, amit egy nappal korábban fogalmazott meg a Műegyetem aulájában több ezer hallgató. Noha Szepesi ígéretet tett rá, ez nem történt meg, Gerő intoleráns beszéde után pedig a rádiót védő ávósok lőni kezdtek, megindult a tűzharc. Ekkor vált világossá számomra, hogy átzúdult fejünk felett a forradalom, már nem mi irányítjuk a dolgokat. Éjfél után megrémültem, hogy anyám nem tudja, mi van velem, kikúsztam és hazamentem a József körútra.
| ||
MN: Mit tett a forradalom napjaiban?
MI: Bejártam az egyetemre, ahol nagyon hamar elkezdődött a Nemzetőrség szervezése a rendfenntartás érdekében, ebbe kapcsolódtam be én is. Katonákkal járőröztem, különböző kiadványokat sokszorosítottam. Itt sem volt kiemelkedő szerepem, de úgy gondoltam, hogy mérnökhallgatóként kötelességeim vannak, pláne az én családi hátteremmel. Apám orvos volt, nagybátyámat, a pap-költő Mécs Lászlót az egyik verse miatt 10 év börtönre ítélték, és csak közvetlenül a forradalom előtt szabadult. Egyházi gimnáziumba jártam – amíg lehetett. Kiskamasz voltam, amikor állami lett az iskolám, ezért is háborított fel Mindszenty pere, hiszen ő volt az, aki nem engedte volna, hogy állami kézbe kerüljenek az egyházi iskolák.
MN: Nagybátyja is forradalmár lett?
MI: Nem. Őt épp a Rajk-temetés napján, 1956. október 6-án engedték ki, utána nálunk lakott. Én akkor nagyon lelkesedtem a várható reformok miatt, ő viszont pesszimista volt, azt mondta, ezt nem ti csináljátok, ezt is a párt csinálja, csak ti vagytok ott, titeket tol maga előtt, itt csak az történhet, amit Moszkvában akarnak.
MN: Hogyan képzelték el az új rendszert?
MI: Elsősorban a szabadság számított, senki nem beszélt arról – legalábbis az egyetemen –, hogy visszahoznánk a kapitalizmust. Nem örültünk annak sem, hogy újjáalakultak a pártok, mert úgy gondoltuk, hogy azok csak megosztják az embereket. Azt szerettük volna, ha egy jól szabályozott, a piaci érdekeltségeket figyelembe vevő gazdasági rendszer jön létre, az fel sem merült, hogy gyárak legyenek magánkézben.
MN: De ez homlokegyenest ellentétes azzal, amit korábbi példaképe, Mindszenty mondott 1956-ban.
MI: Ő egy régi világbeli ember volt, aki más normák között nőtt föl, és 1947-ben mártírja lett az erőszaknak. 1956-ban is kemény, derék embernek ítéltem meg, legfeljebb a tanácsadóit szidtam, akik mindenfélével etették őt, amikor kijött a fogságból.
MN: Miért tartóztatták le a forradalom után?
MI: A szovjet csapatok megszállását követően, november 20. körül megkeresett egy joghallgató lány, a húgom barátnője azzal, hogy zajlik egy szervezkedés, amelyik megpróbálja a forradalom erőit összefogni. Ő ismertetett meg a társasággal, amelynek a tagjai zömmel olyan felkelők voltak, akik a fegyveres harcokban vettek részt, például a Corvin közben, a Tompa utcában, az egyiküket, Bárány Jánost (1959-ben kivégezték – L. T.), a bordó sapkás Jancsit az újságokból is ismerhettem. A szervezkedés bázisa a Honvéd-kórház volt. A csoportnak úgy 50-60 tagja volt, többségükben lelkes munkásfiatalok. Az volt a dolgom, hogy minél több embert csatlakozásra bírjak az egyetemről, de én szerveztem meg a különféle fegyverszállításokat is a rejtekhelyünkre.
MN: Képes lett volna ölni is?
MI: A fegyvereseket csak fegyverrel lehet meghátrálásra kényszeríteni. Magyarországot lerohanta egy nagyhatalom, a világ legnagyobb szárazföldi hadseregének a birtokosa. Ez ellen máshogy nem lehetett föllépni, így amit kérdezett, az ebben a formában fel sem merült. Később, amikor illegalitásban voltam, persze elgondolkodtam rajta, hogy vajon képes lennék-e használni a birtokomban lévő fegyvert, de a szervezkedés idején ez magától értetődő volt. Iszonyatosan dühösek voltunk.
MN: Tudott bánni a fegyverrel?
MI: Amikor egyetemre jártam, szinte minden a harmadik világháborúra készülődés jegyében telt. Az egyetemen katonai tanszék működött, honvédelmi oktatást, nyaranta katonai kiképzést kaptunk. De voltak közöttünk olyanok is, akik harcoltak a forradalom idején.
MN: Pontosan hogyan működött ez a csoport?
MI: Fegyvereket gyűjtöttünk, harcosokat toboroztunk, és vártunk a megfelelő alkalomra. Nem léptünk akcióba, az volt a cél, hogy rendelkezésre álljon egy ütőképes csapat, ha eljön az ideje.
MN: Ezt hogy érti?
MI: Hittünk abban, hogy Amerika, a nyugati világ segíteni fog. Ezt sulykolta a Szabad Európa, némiképp az Amerika Hangja, elhittünk mindent, ami a reményeinket táplálhatta, például azt is, amikor ’57 elején arról kezdtek beszélni, hogy Maléter Pál megszökött a börtönből, és azt üzeni, hogy tartsuk szárazon a puskaport. Ezzel kapcsolatban néha eszembe jut Aquinói Szent Tamásnak a mondása, Credo quia absurdum (Hiszek, mert képtelenség – L. T.), amit ő persze az istenre értett, mi viszont a forradalomra – mert hát ugyanilyen képtelenség volt az is, ami 1956. október 23-án történt. Sok tekintetben gyerekesnek lehet nevezni azt, ahogy gondolkodtunk. Elővigyázatlanok voltunk, emiatt sem tudtunk átállni a konspiratív viselkedésre, pedig szükség lett volna rá. Noha a Honvéd-kórház ezredes főorvosa és az orvosi kar nagy része támogatott minket, volt besúgó is.
MN: Mikor érezte úgy, hogy elbukott a szabadságharc?
MI: Január első napjaiban gyanús lett a helyzet, hogy egyáltalán nem igazak azok a prognózisok, amiket a nyugati rádiókban mondanak, és nem lesz itt semmilyen segítségnyújtás. Mindez azután nyert megerősítést, hogy az egyik tagunk kalandos úton eljutott Bécsbe, ahol a brit követség embereivel és emigráns magyar vezetőkkel is találkozott. Azzal jött haza, hogy azt üzenik: minden szervezkedést le kell zárni és be kell fejezni, mert káros, egy csomó emberáldozatot jelent, és nem lesz kifutása. Azután döntöttünk úgy, hogy mindent felszámolunk, elgereblyézünk. Ekkor már a csoport több tagját keresték is. Én azt a feladatot kaptam, hogy négyüknek segítsek átjutni a határon, akkor én is átmehettem volna, de ez eszembe sem jutott. Amikor visszatértem Pestre, sorra tartóztatták le a fiúkat, engem a házmesterünk lánya mentett meg, azzal jött ki elém az utcára, hogy várnak fent az ávósok. Egy ismerős családhoz mentem Zugligetbe, és 1957 márciusától ott laktam majdnem két hónapig. A naivitásomra jellemző, hogy onnan is bejártam az egyetemre, sőt letettem az utolsó vizsgákat, megszereztem az abszolutóriumot. Májusban találkoztam anyámmal, úgyhogy hazamentem. Másnap reggel, 1957. május 20-án, letartóztattak.
| ||
MN: Vagyis már a május elsejei felvonulás után, ami utólag Kádár megdicsőülésének tűnik. Ezt hogyan élte meg? Nem érezte, hogy elárulták a forradalmat?
MI: Nem. 1956. december 11-én letartóztatták a Nagy-budapesti Központi Munkástanács két vezetőjét, Bali Sándort és Rácz Sándort, de januártól megindult a hajsza a munkástanácsok tagjai ellen is, ami egyre kiterjedtebbé vált. Előbb a központi, később a kerületi és a megyei, végül pedig már az üzemi munkástanácsok tagjai is sorra kerültek. Bosszúhadjárat indult, visszatértek az addig bujkáló régi párttagok. Felállították újból az internálótáborokat, hat hónapra bárkit elvihettek indoklás nélkül. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy rettenetes fenyegetettségben éltek az emberek, hiszen látták, hogy mi történik a legklasszabb munkásokkal. Sokan félelmükben mentek ki május elsején, ráadásul kvóták voltak – hogy ezt a divatos szót használjam –, hogy melyik pártszervezetnek hány embert kell kiállítani. Így jött létre az a hatalmas tömeg – az emberek nem mertek nem elmenni.
MN: De akkori fejjel, az illegalitásban sem gondolta, hogy ez árulás?
MI: Nem. Ismertem ezeknek a tömegmegmozdulásoknak a technikáját, tudtam, hogy ugyanaz történik, mint korábban, Rákosiék alatt.
MN: Mi történt a letartóztatása után? Megverték? Vallatták?
MI: Nem. Rájöttek arra, hogy itt egészen más „technológia” kell, hiszen itt nem kellett kitalálni a vádakat. De óriási szerencsém volt azzal, hogy engem csak hetekkel később fogtak el, mint a többieket; más sem történt a kihallgatásomon, csak a társaim vallomását olvasgatták föl. Az volt az érdekes, hogy ők kezdetben tagadtak, de miután az orruk alá dörgöltek valami bizonyítékot, akkor elkezdett folyni belőlük a szó. Nem azért, hogy ártsanak, hanem azért, mert büszkék voltak arra, amit tettek. Ám ezt hallva én is csak annyit mondtam el, amennyit ők – így azokról a dolgokról nem is kérdeztek, amelyek az egyetemen történtek november 4-e után.
MN: Hányan voltak vádlottak?
MI: Tizenöten, az ügyész azokra kért halálbüntetést – öt emberre –, akik a fegyveres harcokban is részt vettek, rám nem. Az egyik leghírhedtebb bíró, Tutsek Gusztáv valami eszeveszett dühvel vezette a tárgyalást, és engem is halálra ítélt. Az ítéletembe még azt is beírta, hogy „Mécs László katholikus (így th-val!) papköltő unokaöccse”. Az ítélet indoklásába meg azt, hogy „még most sem hagyott fel az ellenforradalom támogatásával, mert valahányszor ellenforradalmár társai a bizonyítékok hatására zavarba jöttek, mindig jelentkezett tanúvallomásra”. Emlékszem, az ítélethirdetéskor még az ügyész is elsápadt.
MN: Ön hogy élte meg?
MI: Engem is teljesen megdöbbentett, de úgy van ez, hogy az ember nem tud tartósan halálfélelemben élni. Még azután sem, hogy az ítélethirdetés után azonnal bilincsbe vertek bennünket és átszállítottak a kőbányai gyűjtő kisfogházába – ez a különálló épület ma is megvan a börtönön belül. Ott, a földszinten volt az ún. halálsor, úgy 40-45 cella. Itt voltak a halálraítéltek, az emeleti részen viszont a különleges státuszú foglyokat helyezték el, például Bibó Istvánt és Göncz Árpádot is. Az épület oldalában történtek a kivégzések, és onnan lehetett tudni, hogy lesznek-e aznap, hogy hajnalban megkezdődött a kopácsolás. Kétszemélyes zárkák voltak, innen rángatták ki az őrök az elítéltet, kezét-lábát megbilincselve vonszolták végig az udvarra vezető hosszú folyosón. Tudtuk, hogy az utolsó szavakat itt, a folyosón kell elmondani, mert az ítélet-végrehajtásnál már csak azok lesznek ott, akiket ez úgysem érint meg. Készültünk ezekre a kiabálásokra, olyasmire, hogy éljen a független, szabad Magyarország, de a legmegrendítőbb, amire emlékszem, az Szirmai Ottóé volt (a Magyar Rádió dramaturgja volt, a forradalom idején a Tűzoltó utcai egységhez csatlakozott – L. T.), aki azt kiáltotta: „Drága barátaim, rátok gondolok, amíg tudok.”
MN: Meddig volt a halálsoron?
MI: 1958 májusától 1959 február végéig. Ekkor volt a másodfokú tárgyalás. Hatan voltunk halálraítéltek, végül kettőnk ítéletét változtatták életfogytig tartó börtönbüntetésre. Rajtam kívül egy mérnök, Forgács Ferenc kerülte el a kivégzést, a négy munkásfiút – Nagy Józsefet, Szabó Lajost, Bárány Jánost és Ivicz Györgyöt – viszont úgy végezték ki, hogy még kegyelmi kérvényt sem adhattak be. Utóbb megtudtam, hogy az ítéletemet valószínűleg Kodály Zoltán közbenjárására változtatták meg, aki a család régi barátja volt, az 1930-as években többször is fellépett a nagybátyámmal. Az biztos, hogy anyám és nagybátyám felkereste őt a köröndi lakásában, hogy segítsen nekem, és az is biztos, hogy Kodály kemény hangú leveleket írt az ország vezetőihez.
MN: 1963-ban kiengedték.
MI: Igen. Én is, mint oly sokan, kb. 2-3000 ember, az ún. ENSZ-amnesztiával szabadultam. (Az ENSZ közgyűlése ezután vette le a „magyar ügyet” a napirendjéről, addig minden évben elítélték a szovjet agressziót és a magyar kormányt.) Ez azonban a közhiedelemmel ellentétben nem volt általános amnesztia, azok ugyanis, akiket a hatalom visszaesőnek nyilvánított vagy más kizáró okot kreált – mintegy 300 ember –, továbbra is börtönben maradtak, és le kellett tölteniük a teljes büntetésüket – sokan még egy további évtizedet börtönben töltöttek.
MN: Szabadulása után tartotta a kapcsolatot a bajtársaival?
MI: Büntetésünk végrehajtását csupán felfüggesztették, ha bármilyen kis vétséget követtünk volna el, visszavisznek. Nehéz volt elhelyezkedni. Végül egy kis szövetkezet fiatal főmérnöke felvett, később sikerült két életfogytos rabtársamat, Rácz Sándort és Hegedűs Lászlót is odahozni, de ugyanakkor a III. ügyosztály több munkatársát is beléptették. A kezdeti örömök után észrevettük, hogy még egykori forradalmár barátaink is alkalmazkodtak a diktatúrához. Mi viszont konzerváltuk a forradalmat, politikai kérdésekről csak magunk közt mertünk beszélni. Kerestük egymás társaságát, de akkoriban szigorúan tilos volt háromnál több embernek találkoznia, ezért az esküvőkön, keresztelőkön és sajnos később a temetéseken tudtunk büntetlenül összejönni, igaz, ezeken az eseményeken is túl sok volt a kéretlen fényképész. Később egymást segítő, támogató attitűdök is megjelentek – anyagi értelemben is.
MN: Mit szóltak ahhoz a barátai, hogy csatlakozott a demokratikus ellenzékhez?
MI: A hetvenes évek elején éreztem, hogy mi, ’56-osok valamiféle gettóba szorultunk, és ezért keresni kezdtem azokat, akik nem voltak börtönben, de kritizálták a rendszert. Hozzásegített ehhez, hogy barátom, Donáth Ferenc és felesége, Bozóky Éva Szigligeten vett házat és engem is erre biztattak. Egy öreg, rozzant parasztház tulajdonosa lettem, de ott, Szigligeten nagyon sok új barátra-ismerősre találtam: Göncz Árpád fordítóként gyakran dolgozott az Alkotóházban, rajta keresztül ismerkedtem meg többek között Szabó Miklóssal, Esterházy Péterrel, a Lukács „óvoda” egyes tagjaival, és sok más derék emberrel. Följárogattak hozzánk, borozgattunk, beszélgettünk. Ekkoriban a gazdasági nehézségek miatt az országnak már nyugati segítségre volt szüksége, ezért a velünk szembeni szigor is valamit enyhült. Bár ügyelnünk kellett a besúgókra, a Charta 77-hez csatlakozás aláírása már természetes volt, utána pedig egyre bátorodtunk és egyre tovább jutottunk. Amikor 1979-ben meghalt atyai barátunk, Bibó István, egy titkos kerekasztal-beszélgetést szerveztünk, ahol idősebbek és fiatalabbak elmondtuk egymásnak az életünket. Nagyon érdekes és hatásos volt, ráadásul nem is jutottak nyomára. Büszke vagyok arra is, hogy 1985-ben, az 50. születésnapomon az ’56-os barátaim és ellenzéki barátaim is közelebb kerültek egymáshoz, és tulajdonképpen ez lett a demokratikus ellenzék alapja.
MN: Mikor következett be a törés az ’56-osok között?
MI: A pártok megalakulásától számíthatjuk az erőteljesebb polarizációt. Még 1986-ban is jóízű kétnapos konferenciát rendeztünk Eörsi István lakásában „56-ról 86”-ban címmel, amelyre Hegedűs Andrást, a „jó útra tért” 56-os miniszterelnököt is meghívtuk. Harminc évvel a forradalom után viszonylag szilárdnak éreztük az ötvenhatosok egységét. De 90-ben sokan felismerték, hogy igazából melyik párthoz tartoznak, és öntudatlanul is megpróbálták az elvárásokat visszavetíteni ’56-beli gondolkodásukra. Ezt tovább fokozta az emigránsok hazatérése, akik odakint többnyire szélsőjobboldalivá váltak, rám pedig ellenségként tekintettek. De én, amikor kikerültem a börtönből, elhatároztam, hogy nem fogok kommunistázni, mert a forradalom alatt és a börtönben is megismertem egy sor rendes kommunistát. És ma is úgy érzem, hogy megmaradtam az ’56-os nyitott eszmeiség mellett, és igyekszem ehhez tartani magam, például 1956-ban mindannyian elítéltük a Horthy-rendszert, a háborúba való belépést.
MN: Ön is pártszínekben volt képviselő. Az SZDSZ mellett az MSZP képviselőjeként is. Ezt mennyire tartja összeegyeztethetőnek ’56-tal?
MI: 16 évvel a rendszerváltás és 4 évi koalíciós kormányzás után az SZDSZ szociálliberális platformjának vezetőjeként miért ne próbálhattam volna ki a szociáldemokráciát? A halálsoron több olyan barátom volt (Angyal István, Bárány János, Szirmai Ottó stb.), akik eszmei kommunisták voltak, és tiszteltem meggyőződésüket. Az emberség számít.
MN: Hogyan élte meg azt, hogy 2002. október 23-án kifütyülték, lehazaárulózták?
MI: Nagyon nehezen, különösen Orbán miniszterelnök passzivitását rosszalltam. A parlamentben napirend előtt is felszólaltam: „Hol van az az Orbán Viktor, aki velünk tüntetett a Batthyány-örökmécsesnél?” Nem volt sehol. Dávid Ibolya miniszter pedig még rá is lapátolt… Szégyentelenek voltak.
MN: A Kossuth tér átépítésekor eltávolították azt az örökmécsest, a Forradalom lángját, amit 1996-ban Göncz Árpád javaslatára az ön vezetésével állítottak fel. A térplasztikát tavaly találta meg egy nyergesújfalui kőfaragótelepen. Mit gondol, visszakerülhet még a régi helyére?
MI: Úgy tűnik, hogy nem. Orbán Viktor ugyanis azt a gyalázatos dolgot találta ki, hogy a Forradalom lángját most a Fő utcai börtönnél, a Magyar Bastille mellett állítsák fel, ott, ahol Nagy Imrééket és sok száz más forradalmárt elítéltek, vallattak, gyötörtek. Hiába írtam levelet a Fővárosi Közgyűlés valamennyi tagjához, ők megszavazták ezt, úgyhogy azt gondolom, szégyelljék magukat, ha még képesek erre.
MN: Az összes kormányellenes demonstráción ott van, nyáron, a Ligetnél bántalmazták is a rendőrök. Miért vesz részt ezeken a megmozdulásokon?
MI: Felháborít mindaz, ami most történik, legyen szó a Szabadság téri történelemhamisításról, a Városligetről; másrészt sok fiatalabb ember biztatást és igazolást érez, ha feleségemmel ott lát minket, akár a fizikai inzultusoknál is. Nagy hiány van öntudatos állampolgárokból, fontos számunkra, hogy segítsük őket.
MN: Mit gondol a mostani hivatalos megemlékezéssorozatról?
MI: Orbán és társai tíz évvel ezelőtt az ötvenedik évforduló ünnepségeit tönkretették, amikor önző hatalmi érdekből támogatták a zavargásokat, pedig akkor több mint 50 államfő jött Budapestre, hogy tiszteletét tegye és ünnepelje a magyar nép hősiességét. Most hiába próbálnak egy hamis 60. évfordulót kreálni, alig lesz nemzetközi visszhangja, ráadásul az ’56-osok nagy része nincs az élők sorában. Én a fiatalabb generációhoz tartozom, de már én is 83 éves vagyok.
MN: Megkeresték-e az emlékév kapcsán Schmidt Máriáék?
MI: Nem.
