Korábbi produkcióiból már megismerhettük a RIPORTER (így nevezi magát visszafogott egyszerűséggel a mesterkérdező) sajátos világát, amelyben az érdeklődés felkeltéséhez a minimális feltétel, hogy a kérdezett levágott testrészekről, tömeges halálról, kiontott belekről és egyéb "hétköznapi" eseményekről tudjon beszámolni. Így a hajótörést szenvedett, cápáktól marcangolt tengerészek esete már igencsak vérpezsdítően hatott a RIPORTERre, aki izgalmát leplezendő, némiképp mesterségesen alázatos testtartással hajlongott előttünk.

Korábbi produkcióiból már megismerhettük a RIPORTER (így nevezi magát visszafogott egyszerűséggel a mesterkérdező) sajátos világát, amelyben az érdeklődés felkeltéséhez a minimális feltétel, hogy a kérdezett levágott testrészekről, tömeges halálról, kiontott belekről és egyéb "hétköznapi" eseményekről tudjon beszámolni. Így a hajótörést szenvedett, cápáktól marcangolt tengerészek esete már igencsak vérpezsdítően hatott a RIPORTERre, aki izgalmát leplezendő, némiképp mesterségesen alázatos testtartással hajlongott előttünk.

Legújabb műsorában vér nem volt, egyetlen csepp sem. Pénz viszont igen. Számolatlanul. Frei Tamás futószalagján ez alkalommal a világ leggazdagabb magyarjai kerültek elénk. Olyan vagyonokról esett szó, amelyek például engem teljesen hidegen hagytak, hiszen már a számok végiggondolásához sem volt elegendő a gimnáziumi érettségim. Mindazonáltal Frei (ahogy a bevezető szövegében elmondta) okulásul szánta e műsort azoknak, akik túl hamar feladják a reményt, és nincsenek tisztában saját lehetőségeikkel.

Aztán elkezdődött a műsor, amelyben Frei élő pénztárgéppé változott. Mennyibe kerül ez? Mennyibe kerül az? Mennyiért iszik kávét? Mennyiért ebédel? Mennyiért utazik? Tényleg!? Hallják?! - kiáltott fel a RIPORTER egy-egy szaftosabb összeg hallatán. A számjegyet követő tizenkét nulla Freit már-már olyan izgalomba hozta, amelyet korábban csak a válogatottan borzalmas halálnemek felsorolásakor és bemutatásakor érzett. Mintha a sajátja volna, úgy dicsekedett a mások vagyonával. Múzeummá, sőt aukciós helyiséggé változtatta a szépen berendezett lakásokat, amint kezét dörzsölve, némiképp csodálkozva, de leginkább önelégülten járkált az értékes bútorok, képek között. Az arca, akár a 60-as, 70-es évek vicclapjaiban a kapitalistáké, számok és dollárjelek villogtak a szeme helyén.

Ebben a jéghideg és lélektelen pénzsivatagban csak néha villant fel a pénz mögött álló pénzember (micsoda szó!), például amikor arról beszélt, hogy a francos kölykei ugyan azt hiszik, marad rájuk valami az irdatlan vagyonból, de nem kapnak azok egyetlen centet sem, egy frászt, a pénz menjen vissza oda, ahonnan jött, a társadalomba. És így is lett. Kissé hajlott korba lépve, a mérhetetlenül gazdag ember szívkórházat építtetett, és nem csak azért, hogy Frei riportjának a végén ott állhasson saját kórházának előcsarnokában a saját szobra előtt, és az öröklét várományosaként hallgathassa, amint a saját szívspecialistája azt bizonygatja a RIPORTERnek, hogy a gazda szíve örökké dobogni fog.

És bár tudom, kórházat építeni ezerszer helyesebb, mint üresfejű, jégszívű aranyifjakat nevelni, ekkorra már a jótéteményt is utálattal fogadtam.

Pedig azért, hogy ezeket a gazdag embereket sikerült megutálnom röpke fél óra alatt, hogy saját demagógiámba vakultan a pokolba kívántam a házukat, vagyonukat, festmény- és könyvgyűjteményüket, kizárólag Frei Tamást, a bennünket, nézőket képviselő RIPORTERt terheli a felelősség. Ez az ő igazi kudarca. Frei viselkedésével és kérdéseivel maga osztotta fel a világot szolgákra és urakra, és ő volt az, aki lehetőséget sem adott ezeknek az embereknek, hogy emberként jelenhessenek meg előttünk, olyan emberekként, akiknek a vagyonukon kívül sorsuk is van.

Janisch Attila