Magyar Narancs: Kinek jutott eszébe, hogy létrejöjjön egy nőpolitikai titkárság, és miért ön lett a vezetője, aki eddig szociológusként a szegénységet kutatta, családsegítő központot vezetett és az Esély című szociálpolitikai folyóiratot szerkeszti?
Lévai Katalin: Hogy pontosan kinek jutott eszébe, nem tudom. Azt hiszem, még Kósáné Kovács Magda akkori miniszter elképzelése volt; a titkárság februárban alakult, én augusztusban vettem át Frei Mária szociológustól. Mindig is fontosnak tartottam az esélyegyenlőséget. A titkárság leginkább azért jött létre, mert beindult egy jogharmonizációs folyamat az európai integrációval összefüggésben. Rájöttek, hogy ha itt európai politikai kultúrát akarunk kialakítani, akkor az nem képzelhető el úgy, hogy ne vegyük komolyan a női jogokat. Főként az európai integrációs folyamat eredményének tartom, hogy Magyarországon kormányzati szinten létrejött a nőpolitikai titkárság. Ezenkívül a kínai nemzetközi nőkonferencián is megfogalmazták, hogy az egyes országok készítsenek el egy 2000-ig szóló akciótervet a nők jogaival kapcsolatban.
MN: A magyar döntéshozók számára tehát csak egyfajta eurokényszer a nőpolitika? Ha nem tartanánk az EU-ba, érdektelen lenne itthon a nőjogok érvényesítése?
LK: Van egy erős jogharmonizációs kényszer is, bár az EU inkább csak ajánlásokat fogalmaz meg, amelyek leginkább azt jelzik, hogy van egy olyan politikai szemlélet és kultúra, amely odafigyel arra, hogy a női jogokról is szó essék, és a téma bekerüljön a köztudatba.
MN: Miből áll a munkája?
LK: A munkatársaimmal együtt civil szervezetekből, kutatóintézetekből és egyetemekről jöttünk az államigazgatási területre, ami azt jelenti, hogy a hagyományostól kicsit eltérően gondolkodunk annak feladatairól. Korábbi önkormányzati kutatásaim során jöttem rá arra, hogy létezhet szolgáltató önkormányzat, és ennek következtében létezhet olyan, hogy szolgáltató államigazgatási főosztály - legutóbb Angliában láttam ilyet. Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy közvetlenül nyújtja a szolgáltatásokat, hanem hogy segíti a civil szervezeteket abban, hogy szolgáltatásokhoz juthassanak. Hogy egy konkrét példát mondjak: pályázatot írunk ki, tehát forrásokat biztosítunk arra, hogy már meglévő és jól működő civil szervezetek jogsegélyszolgálatot tudjanak indítani nőknek.
MN: Ez nem az ő dolguk?
LK: De igen, csak nem biztos, hogy létrehozzák, és nem biztos, hogy elég. Azt látjuk, hogy jogászokra, amely egy nagyon jól fizetett szakma, nincsen pénze a civileknek. Egy-két elhivatott emberre van. Persze hogy az ő joguk és kompetenciájuk megszervezni mindent - mi csak megtámogatjuk. Nagyon rámegyünk az oktatásra: a korábbi munkáink kapcsolatait kihasználva, novembertől elkezdünk tréningeket, képzéseket szervezni munka nélküli nőknek. Õk az egyik célcsoport. A másik: az iskolából kihulló lányok és nők visszasegítése az oktatásba. Hosszú távon az a célunk, hogy regionális oktatóközpontokat hozzunk létre. Tréningeket szervezünk közéleti vagy politikusi szerepre készülő nőknek is.
MN: Civil részről nem érte még olyan vád a nőpolitikai titkárságot, hogy az állam eggyel több társadalmi területre akar rátenyerelni?
LK: Nem, mert a civil nőszervezetek szinte követelték, hogy legyen kormányzati szinten nőpolitika, ez egyébként a másik ok, amiért létrejött a titkárság. Éppen ma délután tartunk megbeszélést nőszervezetekkel és családsegítő központokkal - a családsegítők ügyfeleinek 70 százaléka nő. Annak idején csomó mindent azért nem tudtunk megcsinálni, mert nem volt rá pénz. A civilekkel közösen egyfajta információs... nem szeretem a központ szót, inkább fórumot szeretnénk létrehozni.
MN: Miért a Munkaügyi Minisztériumban hoztak létre nőpolitikai titkárságot?
LK: Mert amikor a koncepció megszületett, nyilván úgy látták, hogy elsősorban a nők munkaerőpiaci helyzete az a terület, ahol a legkomolyabb problémák vannak. Én azonban kitágítottam ezt az egész kérdést, mert szerintem nemcsak a munkanélküliség a gond, hanem az otthoni erőszaktól kezdve a nő-férfi kapcsolatokig egy sor más dolog is van, amire oda kellene figyelni. Én tehát szélesebben értelmezem a munkakörömet, mint ahogy nekem az intézmény ezt sugallja. Például minden évben meg akarunk jelentetni egy évkönyvet a nők helyzetéről - a Társadalomkutató Intézettel most írtuk alá a tervezetet.
MN: Nagy terveik vannak. Mekkora a titkárság büdzséje?
LK: Nagyon kevés pénzünk van. Most dolgozunk a jövő évi költségvetésen. Az idei költségvetés - amibe nekem nagyon kevés beleszólásom volt - az év utolsó négy hónapjára hárommillió forintot adott a programjainkra. Jövőre 30 millió forinttal számolunk.
MN: A minisztérium alá tartoznak, vagy külön alapból fizetik a nőpolitikai titkárságot?
LK: Mindenképpen oda tartozunk, de szeretnénk egy külön sort a költségvetésben, hogy önállóan gazdálkodhassunk. Ígéretet kaptunk arra, hogy szakmai programokra elkülönítve kapunk pénzt, hogy mennyit, még nem tudom.
MN: Ön konkrétan kinek felelős politikailag?
LK: Garzó Lilla helyettes államtitkárnak. De hangsúlyozom, ez egy támogató minisztérium. Különben miért hozták volna létre ezt a dolgot?
MN: Az ember elképzeli, ahogyan Kiss Péter miniszter elismerően nyugtázza: nőpolitika, ez már igen.
LK: Halálkomolyan mondom, hogy a megjelenésem óta senki egy rossz szót nem mert szólni a nőpolitikára. Felkészítettem magam arra, hogy nagyon harcosan lépek fel ez ügyben. Úgy érzem, elfogadnak.
MN: Az egyik legkomolyabb gond a munkaerőpiacon, hogy nem érvényesül az egyenlő munkáért egyenlő bér elve. Tudnak-e lépni ez ügyben?
LK: Ez nagyon nehéz ügy. A törvények kimondják, hogy nem lehet semmilyen diszkriminációt alkalmazni, és egyenlő munkáért egyenlő bért kell adni. A jogászainknak mindenesetre egy évig az a feladatuk, hogy megnézzék, egyes esetekben milyen döntések születtek munkaügyi bíróságokon, tehát ért-e nőket diszkrimináció.
MN: Ön ugyanannyit kap a MÜM-ben, mint a többi főosztályvezető?
LK: Biztosan ugyanannyit kapok. Ez persze attól függ, mennyi ideig dolgoztam, mióta vagyok közalkalmazott.
MN: A béren kívül miben mutatkozik a nők hátrányos helyzete? A KSH adatai szerint tavaly a munkanélkülieknek csak 40 százaléka volt nő, a fiatal nők iskolázottsága pedig kifejezetten magasabb a férfiakénál.
LK: A munkanélküliek között pillanatnyilag azért alacsonyabb a nők aránya, mert a rendszerváltás óta az elsősorban férfiakat érintő ipari ágazatokból bocsátottak el embereket. Most viszont államháztartási reform címszó alatt nagy elbocsátásokat terveznek az oktatásban, egészségügyben, abban a szférában tehát, ahol a dolgozók többsége nő. A következő években sokkal jobban érinti majd a munkanélküliség a nőket. Kritikus területnek látom azt is, hogy az elmúlt években bezárt a bölcsődék egyharmada. Valószínűleg azok a kényszerből otthon maradó nők is gyakorlatilag munkanélküliek, akik nem tudják kifizetni a privát bölcsődét, de nem regisztráltatták magukat munkanélküliként.
MN: Sokan megoldásnak látják a részmunkaidő kiterjesztését nőkre. Nem konzerválja ez a fennálló rendet, amelyben a nő a munkája mellett mos, főz, vásárol és takarít?
LK: Egyrészt ezt konzerválja, másrészt leértékeli a női munkaerőt, mert ha a nők nem tudnak teljes munkaidőben dolgozni, csökkentett értékű ember lesz belőlük, mert nincsenek ott a munkahelyi megbeszéléseken, amik eldönthetnek dolgokat.
MN: Több tanulmány szerint elnőiesedik a szegénység.
LK: Világjelenség, hogy a szegénység jobban érinti a nőket. Három csoportot különösen érint: az egyedülálló, idős nőket, a sokgyermekes fiatal nőket és a gyermeküket egyedül nevelő nőket. Mi mindháromra gondoltunk, de úgy látom, az állami ellátórendszer még az idősgondozás területén viszonylag a legjobb. A többieknél is leginkább a helyi szociális intézmények tudnak segíteni. Mi itt nem tudunk támogatást nyújtani, legfeljebb tudatosíthatjuk a szociális munkásokban, hogy mire figyeljenek. Mi adatokat, információs adatbázist tudunk ehhez adni.
MN: Van egy réteg, amely kétszeresen diszkriminált: a roma nők. Velük mi lesz?
LK: A kérdés jogos. A legutóbbi civil találkozón felvettük a kapcsolatot a Közéleti Roma Nők Egyesületével, és ingyenes személyiségfejlesztő tréninget ajánlottunk fel számukra.
MN: Önök végül is utólagos válságkezelést vagy aktív politizálást folytatnak, tehát beleszólnak abba, hogy mondjuk ne történjenek szociális leépítések, elbocsátások?
LK: Mindenképpen tervezzük, meg dolgunk is, hogy beleszóljunk, ha már itt vagyunk. Van, amibe már most bele tudunk szólni: a prostitúció szabályozásának törvénytervezete itt kereng a házban, nem tudom, mióta. Én kértem, hogy minden olyan tervezetet, ami nőket bármilyen módon érint, mutassanak be nekünk véleményezésre. És ez így is működik, kikérik a véleményünket mindenről. Pont most vitatkoztunk a munkatársaimmal arról, rabszolga-e a prostituált, vagy sem.
MN: Mi lesz a titkárság hivatalos álláspontja?
LK: Én azt mondtam, hogy nem, egy kolléganőm viszont arról próbált meggyőzni, hogy ez nem a nő szabad választása, hanem igenis rabszolgaság. A másik konkrét tervünk mindenesetre - és ezen most dolgoznak a jogászaink -, hogy próbapereket indítunk olyan nők érdekében, akiket a munkahelyükön zaklattak.
MN: Erre megint azt lehet mondani, hogy ez nem az állam dolga, szerezzenek maguknak ügyvédet.
LK: Ez politikai és kulturális kérdés is. Ha a munkahelyeken ilyesmi történik, és az ügyvéd valahogy elintézi a nőnek, hogy igaza lesz, kártérítést kap, és az ügy nem kap kellő nyilvánosságot, akkor nem kerül be a köztudatba, nem teremtődik precedens, és akkor az egész magánügy marad. Mi ezt szeretnénk egy kicsit felfújni. És nem csak ezt. A város tele van szexista, nőellenes hirdetésekkel, amelyek engem borzasztóan irritálnak.
MN: Magánemberként teljes joggal háborodhat fel, de állami minőségében könnyen megkaphatja, hogy politikailag korrekt cenzúrahivatalt létesít.
LK: Ez nehéz kérdés, hogy én, Lévai Katalin, hogyan akarok a szexizmus ellen küzdeni. A nőpolitikai titkárság nevében szeretnék véleményt mondani ezekről a dolgokról, és elérni, hogy ezek a reklámok ne legyenek bántók meg sértők. Persze államigazgatási intézményként lépek föl, nem léphetek föl másként.
MN: Vannak-e terveik a nyomtatott és internetes pornográfiával kapcsolatban?
LK: Eddig nem gondoltunk még rá, de nem hiszem, hogy tiltást javasolnánk. A tiltás egyébként is távol áll tőlem, inkább a meggyőzés híve vagyok.
MN: Ön feminista?
LK: Õszintén szólva nem tudom, hogyan kell értelmezni a feminizmust ma Magyarországon. Attól félek, hogy ha azt mondom, feminista vagyok, akkor egy férfigyűlölő, agresszív, frusztrált nőt képzelnek el, aki támadólag lép fel. Ezt nem tudom vállalni. Ha viszont a feminizmus női esélyegyenlőséget és emberi jogokat jelent, miközben a férfi-nő viszonyban megőrizhető a női játékosság, akkor azt vállalom. Biztos, hogy férfidominancia van a közéletben, és a kultúránk előbb fogadja el a "férfias", mint a "nőies" értékeket. Így aztán a nők, ha sikeresek akarnak lenni, egyre inkább elférfiasodnak. Én inkább azt pártolnám, hogy nőként legyenek a nők sikeresek: lágyan, sok empátiával - attól még lehetnek okosak.
Seres László
