1917-ben a Huszadik Század című folyóirat a hazai közélet 150 neves szereplőjétől kérdezte meg, hogy létezik-e Magyarországon zsidókérdés; ha igen, mi a lényege, melyek az okai, hogyan oldható meg. Sokan igennel, mások nemmel válaszoltak, és számos eltérő indoklás, javaslat látott napvilágot. A következő évtizedekben a kérdésekre a zsidótörvények és a holokauszt adtak dermesztő választ. A Marketing Centrum 2009. január 15. és 23. között - még a veszprémi gyilkosság és a tatárszentgyörgyi vérengzés előtt - készített fölmérést a romákkal kapcsolatos véleményekről. Az eredmények már ekkor azt mutatták, hogy a felnőtt lakosság 40 százalékának erős, további 35 százalékának mérsékelt ellenérzései vannak a romákkal szemben, és mindössze a magyarok negyede mentes az előítéletektől. Bár ez nem volt mindig így, a többség szerint ismét van "cigánykérdés".
*
Amikor a cigányok a XIV. században megjelentek Európában, kezdetben a Krisztus ellen elkövetett bűnökért vezeklő egyiptomi búcsújáróknak vagy éppen török kémeknek hitték őket. A fogadtatás is vegyes volt: az egyház egy ideig szigorúan büntette a bántalmazásukat, a lengyel uralkodó cigány királyokat jelölt ki, máshol viszont a zsidókhoz és eretnekekhez hasonlóan üldözték őket. Az 1500-as évek Tudor-uralkodói kitiltották a romákat Angliából, a francia parlament a kiirtásukról döntött, egyes német államokban agyonlövésüket, máshol a nagykorú cigányok felakasztását rendelték el.
Letelepítés és beolvasztás
Magyarországon már 600 éve élnek cigányok, és a XVIII. századig bizonyosan nem létezett "cigánykérdés". A törökellenes harcok zavaros időszakában a királyok általában jóindulattal viseltettek irántuk, a többségi társadalom pedig nemigen törődött velük. A XVIII. században az államhatalom megszilárdulásával a hatóságok azonban felfigyeltek rájuk, és a háborúk miatt elnéptelenedett területekre akarták őket irányítani. Mária Terézia a cigányok ügyét a felvilágosult abszolutizmus tipikus módszereivel kezelte: megparancsolta letelepítésüket, kiterjesztette rájuk az ingyenes oktatási kötelezettséget, a céhekben és a földbirtokokon a többséggel azonos bánásmódot írt elő részükre, üldözésüket megtiltotta. Cserében teljes asszimilációt követelt a cigányoktól: fel kellett hagyniuk a nomadizálással, nem beszélhettek anyanyelvükön, nem házasodhattak egymás között, nem választhattak vajdát. A királynő még a cigány elnevezés használatát is megtiltotta: elrendelte, hogy újmagyarnak, újparasztnak vagy újtelepesnek hívják őket. A beolvasztás érdekében drákói szabályok is születtek: kunyhóikat felgyújtották, a meztelenül járó gyermekeket megvesszőzték, később pedig erőszakkal elszakították őket a szüleiktől és nevelésüket állami költségen parasztokra bízták. A reformkorban az erdélyi országgyűlés javasolta, hogy az állandó lakhellyel rendelkező cigányokra "minden megkülönböztetés nélkül" ugyanazok a jogok vonatkozzanak, mint a többségre, a vándorcigányok viszont a letelepedés vagy a kiutasítás között választhattak.
Ez a hozzáállás lényegében az első világháborúig nem változott és az asszimilációs politika korántsem volt eredménytelen. Az 1893-as felmérés szerint a cigányok többsége már nem beszélte anyanyelvét, és a történelmi Magyarországon élő 275 ezer roma 89 százaléka rendelkezett állandó lakhellyel. Beilleszkedésükért sokat tett József nádor fia, József főherceg. A Habsburg főrend katonáitól megtanulta a cigány nyelvet, és ő volt az első cigány-magyar szótár, illetve nyelvtankönyv szerzője. Alcsúti birtokára nomád romákat telepített, a gyermekek számára iskolát szervezett, a felnőtteknek állandó munkát biztosított. A dualizmus kori hatóságok ezalatt központi szabályozás hiányában rendészeti kérdésként kezelték a 9000 nyilvántartott kóbor cigány ügyét. Ha nem volt szükség szezonális munkaerejükre, akkor a csendőrök a cigánykaravánok tagjait megverték, és a szomszéd közigazgatási egység területére toloncolták őket, hadd bajlódjanak velük mások. Volt, aki a századfordulón állami gondnokságba helyezte volna őket, de a kormány végül csak 1916-ban szánta el magát: mivel az első világháború alatt belbiztonsági kockázatnak tűnt, a Belügyminisztérium eltiltotta a cigányokat "a szokásos kóborlástól". Elrendelték előállításukat, kényszerlakhelyet jelöltek ki számukra, nyilvántartás készült róluk, állataikat és szekereiket elkobozták.
Diszkrimináció és üldöztetés
A Horthy-korszakig a mindenkori hatalom szemében a cigányügy általában a nemzetiségi, kisebbségi politika részeként jelent meg, az elsődleges cél pedig a minél gyorsabb és teljesebb asszimiláció volt. Lényegében azt várták tőlük, amit a románoktól, szerbektől, szlovákoktól és zsidóktól. Telepedjenek le, legyenek hű alattvalók, sajátítsák el a magyar nyelvet, járjanak magyar iskolába, hagyjanak fel vallási és kulturális tradícióikkal. A beolvasztás érdekében időről időre nem haboztak kényszerítő eszközökkel élni, de ezeket gyakran felhasználták a történelmi Magyarország más etnikai, vallási kisebbsége ellen is. Létezett persze komoly előítéletesség, de ezzel a zsidók vagy éppen a románok is gyakran szembesülhettek.
Az 1920-as években romák tízezrei szezonális munkavállalóként, vándoriparosként, kereskedőként vagy éppen muzsikusként kaptak fontos szerepet a helyi közösségek életében, de a többségi társadalom egy része rasszista előítéletekkel viseltetett a cigányokkal szemben. A romaügy továbbra is közbiztonsági kérdésnek számított, a politikai elit alig törődött vele. Akárcsak a weimari Németországban, a rendészeti fellépés nálunk is szelektív volt, és az állandó lakhellyel, munkával nem rendelkezőkre korlátozódott: a "kóbor cigányokat" 1928-tól évente kétszer országos cigányrazzia keretében gyűjtötték össze, majd kitoloncolták, vagy szigorított dologházakba zárták őket. 1931-től iparengedélyt is nehezebben kaptak.
A nácik hatalomra kerülésével párhuzamosan a korábbiaknál is radikálisabb cigányellenesség ütötte fel a fejét Magyarországon. A fajvédő Endre László, aki később belügyi államtitkárként irányította a zsidó deportálásokat, 1934-ben főszolgabíróként hangoztatta: a vándorcigányokat zárják állami koncentrációs táborokba, gyermekeiket utalják menhelyekre, a férfiakat pedig sterilizálják. Egy másik közhivatalnok azt javasolta, hogy a romákat "hatéves kortól, nemre való tekintet nélkül, eltávolíthatatlan vegyszerrel megjelöljék". Orsós Ferenc, az Orvosi Kamara elnöke csodálta a náci cigánypolitikát, és a harmadik zsidótörvény 1941-es felsőházi vitájában azt követelte, hogy a vegyes házasságokat ne csak a zsidók, hanem "az alacsonyabb rendű" cigányok esetében is tiltsák be.
A korszakban korántsem számított egyedinek a radikális, agresszív intolerancia: egyre több országban születtek zsidóellenes jogszabályok, a bűnözőket, a szellemi és testi fogyatékosokat az Egyesült Államok 29 államában, Dániában, Finnországban, Norvégiában és Svédországban is rutinszerűen sterilizálták, a náci Németországban pedig megölték őket.
Magyarországon a cigányok ügye sosem volt olyan erővel jelen a közbeszédben, mint a zsidókérdés. Cigánytörvény nem készült, és még a szélsőségeseket is egyfajta szelektív romaellenesség jellemezte: miközben félmillió zsidó auschwitzi deportálását szervezte, Endre László 1944 májusában minden további nélkül fogadott egy cigányprímást államtitkári irodájában. 1944 nyarán a kormány cigány munkásszázadokat szervezett, és több helyen gettókba zárta a romákat, de a szervezett összegyűjtés csak a nyilas hatalomátvétel után kezdődött meg. Az akció az orosz előrenyomulás miatt főleg a Nyugat-Dunántúlra korlátozódott. A roma holokauszt a deportálások, tömeggyilkosságok, álorvosi kísérletek következtében így is mintegy 5000 életet követelt, az üldözöttek száma tízezrekre tehető.
Szocializmus, integráció, rendszerváltás
Kétségtelen, a szocializmus évtizedeiben a romáknak a korábbinál több esélyük volt a felemelkedéshez. Az állami nagyberuházások felszívták a szakképzetlen cigány munkaerő jelentős részét, roma családok ezrei kaptak kedvezményes hitelt, sokan pedig az állami lakásépítési programok keretében jutottak új otthonhoz. A beilleszkedést segítette, hogy a rendszer ideológiája az egyenlőségre épült. A hatóságok azonban még ilyen környezetben is sokszor a korábbi reflexek alapján jártak el. Különösen a rendőrségnél voltak gyakoriak a rasszista túlkapások. Ha a környéken lopás történt, az ötvenes években is rutinszerűen verték a cigányokat. 1957-ben például azért indult belügyminisztériumi vizsgálat, mert a rendőrök éjszakánként szórakozásból "szadista módon" ütlegelték a napközben a földeken dolgozó sasospusztai romákat. "Amíg a férfiakat verték, a nőknek énekelni és táncolni kellett. Megvertek állapotos asszonyokat, kórházból hazatért férfit" - írta egy jelentés. 1963-ban az okozott sajtóbotrányt, hogy a kiskundorozsmai tanács rendelkezésére a romák a moziban csak az első két sorba kaphattak jegyet, a cigánytelep lakóit pedig csak az egyik vendéglőben szolgálták ki, ott is csak külön, piros csíkkal megjelölt pohárból. Az is előfordult, hogy egy tanácsi vezető (Mária Terézia 200 évvel korábbi módszereihez hasonlóan) el akarta venni a cigány családok gyermekeit. A felsőbb szervek figyelmeztették is, hogy "most szocializmust építünk, és feladataink végrehajtásához e végső célnak figyelembevételével kell a módszereinket is megválasztanunk". A hatósági visszaélések, a megalázó kényszermosdatások, a többségi társadalom bántó előítéletessége ellenére a szocializmus időszakában csökkent az analfabetizmus és a szegregáció, nőtt a foglalkoztatottság.
A rendszerváltással azonban ez az ellentmondásos integrációs folyamat is megakadt, majd visszafordult. A szocialista nagyvállalatok bezárásával tömeges munkanélküliség alakult ki. Míg 1971-ben a roma férfiak 85 százalékának volt állandó munkája, 1993-ra már csupán 29 százalékának. Ezzel párhuzamosan nőtt a cigányok és nem cigányok közötti szegregáció. Az MTA felmérései szerint 1971-ben a kistelepülésen élő romák kétharmada, 1993-ban már csak hetede lakott elkülönült cigánytelepeken, 2003-ra viszont újra a hetvenes évek elkülönülési arányai váltak jellemzővé, és a kormányzati erőfeszítések ellenére az országban ma is több száz iskolai cigány osztály működik.
Mit tudunk a romákról 2009-ben?
Keveset. A Marketing Centrum január végén készített felmérést a romák megítéléséről. Az eredmények alapján már a veszprémi és a tatárszentgyörgyi tragédiák előtt is világos volt, hogy a magyarok és a cigányok együttélését jelentős tudáshiány terheli.
Nem tudjuk például, hogy Magyarországon hány roma él. A megkérdezettek jelentősen túlbecsülik a hazai cigányság számát: a becslések átlaga 22 százalék, azaz úgy gondoljuk, hogy 2,2 millió cigány él az országban. Külön érdekesség, hogy a romának látszó válaszadók véleménye (23 százalék) sem pontosabb. A romák számáról mindössze a válaszadók ötöde tud reálisnak tekinthető (500 ezer és 1 millió közötti) becslést adni. Eredményeink szerint a cigányokkal kapcsolatos félelmeket a tudáshiány jelentősen felerősíti.
Bármennyire is kiélezetté vált a "cigánykérdés", a közvélemény nagy része tények és tapasztalatok helyett inkább vélelmek, hitek, valamint az eltérő kulturális normák alapján ítéli meg a romákat. A megkérdezettek 87 százaléka viselkedés alapján dönti el valakiről, hogy cigány, míg a bőrszínnek 74 százalék tulajdonít a közepesnél nagyobb jelentőséget.
Ma a magyarok háromnegyede előítéletes a romákkal szemben: 35 százalék mérsékelten, 40 százalék pedig erősen romaellenes. Mindössze a megkérdezettek negyede mentes az előítéletektől. Mindez annak ellenére van így, hogy a felnőttek 14 százalékának nem volt még személyes kapcsolata romákkal, 39 százalékuk semleges viszonyról számolt be. Sőt, 40 százalékuk azt mondta, hogy már barátságban is volt romákkal, és csupán a válaszadók 9 százaléka számolt be rossz, ellenséges kapcsolatról.
Az elmúlt hónapokban tapasztalható heves indulatok ellenére a magyarok háromnegyede (73 százalék) nem érzékelt saját lakókörnyezetében magyar-cigány konfliktust. Eseti konfliktust csak minden ötödik válaszadó (19 százalék) tart számon, és csupán 8 százalék állította, hogy gyakoriak az ilyen problémák. Mindent egybevetve a magyarok 23 százaléka mondta, hogy érte már személyes sérelem romák részéről, de csak 4 százalékuk érzi úgy, hogy a sérelmek gyakoriak. Viszonylag sokan említettek bűncselekményeket is, de a túlnyomó többség a kulturális különbségekből (hangoskodás, kéregetés) adódó eseteket éli meg személyes sérelemként.
Az adatok azt mutatják, hogy minél kevesebb személyes tapasztalatunk van a romákról, annál előítéletesebbek vagyunk. Így például meglepő módon az iskolázott fővárosiak tűnnek a leginkább előítéletesnek. A fővárosiak fele (51 százalék) és a diplomások 48 százaléka táplál erős ellenérzéseket a cigányokkal szemben. Ezzel szemben a kistelepüléseken és a nagyvárosokban lakók több mint kétharmada (69 százalék) toleráns vagy csak mérsékelten előítéletes, míg a legelfogadóbbnak a szakképzetlenek tűnnek. Az iskolai elkülönülés erősödésére utal, hogy a 30-45 év közöttiek jóval többször említenek baráti viszonyt a roma osztálytársakkal, mint a 18-29 éves korosztály. Ez a csökkenő iskolai integrációt jelzi: azt, hogy a rendszerváltás óta romák és nem romák a korábbiaknál ritkábban találkoznak az iskolapadban. Így van ez az egyetemeken és a diplomát igénylő munkahelyeken is, a diplomások csak elvétve kerülnek kapcsolatba velük. Mivel pedig a személyes kontaktus hiánya legalább olyan valószínűséggel generál ellenérzéseket, mint a rossz tapasztalat, a szegregált oktatás prolongálja az előítéletességet.
Hogyan látják magukat?
Ki a felelős a cigányok nehéz helyzetéért? A válasz jelzi, hogy Magyarország hol tart a diszkrimináció elleni küzdelemben. A felnőtt magyarok 80 százaléka azt gondolja: a romák nehéz helyzete elsősorban a saját tulajdonságaik, hozzáállásuk következménye, és csak 14 százalék véli úgy, hogy sorsukért inkább a többségi társadalom a felelős. A romák ezt máshogy látják: 52 százalékuk szerint elsősorban a többségi társadalom a hibás, de meglepően sokan (38 százalék) látnak hibát a romák rossz hozzáállásában is. A többség szerint a romák lármás, jó zenei érzékkel megáldott, tanulatlan emberek. Sokan azért félnek tőlük, mert agresszívnek, piszkosnak és tolvajnak gondolják őket. A felsorolt pozitív tulajdonságok közül kevesen hiszik, hogy okosak, intelligensek lennének, de sokan tartják őket vidámnak és jó humorúnak.
A magyarok szerint a cigányság három legégetőbb problémája a munkanélküliség, a bűnözés, valamint a tudatlanság (ezeket sorrendben a megkérdezettek 46, 41, 32 százaléka említette). A cigányokkal szembeni hátrányos megkülönböztetés a többség szerint csak másodlagos probléma, és mindössze a válaszadók 12 százaléka említette. Egy másik kérdés kapcsán a magyarok harmada azt válaszolta, hogy a romáknak azért nincs munkájuk, mert nem is keresnek, inkább segélyből élnek. A képzettség hiányát viszont csak 18 százalék említette a romák magas munkanélküliségének okaként. A munkaadók cigányellenességét csupán a magyarok 8 százaléka érzi problémának. A romák azonban ezt nagyon másként látják: szerintük a munkaadók nem szívesen vesznek fel cigányokat.
A megkérdezettek a cigányokat valamivel jobban elfogadják, mint az arabokat és kínaiakat, ugyanakkor a romák elutasítottsága magasabb, mint a zsidóké vagy a románoké. A romákat munkatársként 66, szomszédként 51 százalék fogadná el. Összehasonlításként, ez az arány a zsidók esetében magasabb (73-73 százalék). Kétségtelen azonban, hogy a magyarok párválasztási szokásait előítéletes megfontolások is befolyásolják: négy felnőtt közül három nem fogadna el partnernek romát (76 százalék), kettő pedig zsidót (49 százalék).
Az antiszemita és cigányellenes előítéletek elfogadása vagy éppen elutasítása a legtöbbször együtt jár: a felnőtt magyarok 12 százaléka egyszerre teljesen elutasító a zsidókkal és a cigányokkal szemben, 11 százalék pedig mindkét kisebbséggel teljesen toleráns. Bármely kisebbségről legyen is szó, az etnikai alapú xenofóbiára ma a magyarok 8 százaléka vevő.
Az iskolai integráció jövőbeli esélyeiről nem árt tudni: a legtöbb magyar akkor fogadja el, hogy gyermeke cigány gyerekekkel együtt tanuljon, ha az osztályba csak néhány roma nebuló jár. Ha arányuk elérné az egyharmadot, az már a nem roma szülők többségét nagyon zavarná, és ebben az esetben 15 százalék azonnal kivenné gyermekét az osztályból. Biztató ugyanakkor, hogy a magyarok 68 százaléka azt állítja: nem irritálná, ha gyermekét cigány pedagógus tanítaná. A társadalmi szolidaritásra az sem vet túl jó fényt, hogy bár a többség pontosan tudatában van a cigányok szegénységének, mindez mégsem tehermentesíti a kisebbséget a negatív előítéletektől. A magyar lakosság nem foglalkozik azzal ténnyel, hogy a cigányok sok száz éve hátrányosan megkülönböztetett, büntetett kisebbség. Sőt mintha a kriminológiából és a történelemből jól ismert jelenséggel, az áldozat hibáztatásával találkoznánk. A legtöbben ugyanis egyértelműen a cigányoktól várják a megoldást. 38 százalékuk szerint az csökkentené leginkább a konfliktusokat, ha a romák beolvadnának. Aggasztóan magas ugyanakkor a szegregációt pártolók száma: minden negyedik polgár (23 százalék) szerint csak az elkülönülés hozhat megoldást. Ezzel a legtöbben éppen a fővárosban értenek egyet (35 százalék), pedig a hírek alapján azt gondolhatnánk, hogy az ellentétek a kistelepüléseken a legerősebbek. A romák körében eközben a kulturális identitás megőrzésével együtt járó integráció a legnépszerűbb (43 százalék), de az asszimilációt is majdnem ennyien (41 százalék) támogatják.
Börtön vagy bársonyszék?
Az elmúlt hónapokban a magyar közbeszédben magától értetődő lett a "cigánybűnözés" kifejezés használata, és ennek okán sokan hivatkoznak amerikai példákra. A magyar törvények miatt a roma bűncselekményekről alig rendelkezünk adatokkal, az amerikai kisebbségekéiről viszont pontos számaink vannak. 1992-ben például több fekete férfi volt a börtönökben, mint a főiskolákon. 1994-ben az afroamerikaiak nyolc és félszer, a latinok négyszer gyakrabban kerültek börtönbe, mint a fehérek. Hivatalos adatok szerint 2001-ben a rabok 64 százaléka tartozott valamely faji vagy etnikai kisebbséghez. Ha a jelenlegi tendencia nem változik, életében minden harmadik fekete és minden hatodik spanyol ajkú férfi legalább egyszer börtönbe kerül. Bár a kisebbségi bűnelkövetők jóval gyakrabban kapnak életfogytiglani büntetést, a helyzet a büntetések szigorításával sem javult, az amerikai börtönök viszont megteltek.
A bűnügyi helyzet tehát régóta súlyos, Amerikában mégsem a "négerbűnözés" volt a fő kampánytéma. Sőt a válság közepén éppen egy fekete politikust választottak elnökké. Ehhez képest ma a romák és nem romák többsége egyetért abban, hogy Magyarországnak belátható időn belül nem lesz cigány miniszterelnöke - amit a legkevésbé a diplomások tudnak elképzelni.
Obama győzelme persze nem előzmények nélküli. Amerikának 44 év kellett ahhoz, hogy a jogi emancipációtól eljusson a fekete elnökig, és bár ezalatt a világ egyik leggazdagabb országa sok százmilliárd dollárt költött a kisebbségek integrációjára, a problémák ma is nagyok, és a helyzet is csak lassan javul. A véleményklíma azonban mégis megváltozott: az elmúlt 40 évben amerikaiak tízmilliói szavaztak fekete polgármesterekre, szenátorokra, képviselőkre, afro-amerikai miniszterek és bírók egész sorát nevezték ki, és a feketék előtt megnyílt a nemzetbiztonsági tanácsadói, illetve a vezérkari főnöki pozíció. A feketék integrációja egy erős polgárjogi mozgalom évtizedes küzdelmével indult, melynek során az afroamerikai kisebbség polgári öntudatra ébredt, és mára evidencia, hogy a fekete választókkal számolni kell. Kelet-Európában ennek egyelőre nem sok nyoma.
A többségi attitűdökben ugyancsak nagy eltérések tapinthatók. Amerikában az 1940-es évek végén még minden második megkérdezett gondolta úgy, hogy az állások betöltésénél a fehéreknek elsőbbség jár, 1972-ben már csupán minden huszadik. Az Egyesült Államokban a feketék egyenjogúsága a nagyvárosi lakosság és az értelmiségiek körében volt a legnépszerűbb, Magyarországon viszont a romák elutasítottsága éppen azokban a társadalmi csoportokban a legnagyobb, amelyekre más emberi jogi, esélyegyenlőségi ügyekben az átlagosnál nagyobb nyitottság és kisebb előítéletesség jellemző.
*
Az elmúlt 200 évben megtanulhattuk: a fejlődés általában nem lineáris sikertörténet, és ritkán töretlen. Ráadásul számos történeti példa és kutatás bizonyítja, hogy a mostanihoz hasonló válságok idején megszaporodnak az etnikai konfliktusok és fokozódik a türelmetlenség. Mégis: a XIX. században megvalósult a zsidó emancipáció, a huszadikban általánossá vált az egyenlő választójog, és bár a nők és melegek teljes esély- és jogegyenlősége még várat magára, a tendencia nyilvánvaló.
Tudjuk, hogy a hibátlan ember és a tökéletes társadalom utópia, ezért valószínű, hogy mindig lesz bizonyos mértékű előítéletesség, és a hátrányos helyzetű csoportok integrációja sem válik soha teljessé. A tapasztalatok mégis azt mutatják, hogy a demokráciákban hosszabb távon csökken az intolerancia, és fokozódik a szolidaritás. Ezért gondoljuk, hogy a hazai roma közösség csak egy sikeres magyar demokráciába lehet képes integrálódni. Vagyis a "cigánykérdés" valójában "magyarkérdés".
Romák és feketék
A magyarországi romákat sokan és sokszor hasonlítják az Egyesült Államokban élő fekete közösségekhez. Kétségtelen, hogy a két kisebbség történetében vannak hasonló momentumok. Szegénységük és iskolázatlanságuk miatt sokáig sem a feketék, sem a romák nem kaptak választójogot, és csak rendkívül ritkán juthattak választott pozícióhoz. A vidéki cigányság és a déli államok fekete lakói egyaránt ki voltak téve a rendőri szervek vegzatúrájának.
Míg Magyarországon a diszkriminációt legtöbbször formalizálni sem kellett, Amerikában a faji előítéletek nyílt, apartheid formában jelentkeztek. 1956 előtt például a feketék kötelesek voltak átadni helyüket a buszon egy fehérnek, különben letartóztatták őket. A legtöbb nyilvános helyen nem is tartózkodhattak egy térben a fehérekkel. Miközben a magyar hatóságok a dualizmustól a szocializmusig általában fontosnak tartották a cigány gyerekek beiskolázását, a feketéknek sokszor tilos volt egy iskolába (könyvtárba, menzára) járniuk a fehérekkel.
A második világháború több szempontból is ellentmondásos helyzetet teremtett. A faji felsőbbrendűséget hirdető nácikkal szövetséges magyar honvédségben a romák és nem romák azonos egyenruhában, közös egységekben harcoltak Hitler oldalán. Ezzel szemben a szabadság nevében Európába érkező amerikai seregben a feketék külön alakulatokban küzdöttek. Ám míg 1944-45-ben a nyilas kormány a romák egy részét meg akarta semmisíteni, sokukat pedig átadta egy ellenséges nagyhatalomnak, addig a feketéket a Ku-Klux-Klan és a hasonló szervezetek ellenében éppen az államhatalom igyekezett megóvni.
Összességében talán nem túlzás azt állítani, hogy az 1945-öt követő két évtizedben a kommunista diktatúrában a magyar romáknak gyakran több esélyük lehetett az egyenlő bánásmódra, mint a feketéknek a szabadság földjén. Martin Luther King polgárjogi harcának 1964-es sikere azonban gyökeresen megváltoztatta a helyzetet.
Noha mindkét országban megvalósult a formális jogegyenlőség, az évszázados diszkrimináció nem múlt el, és a két kisebbség gyakran hasonló problémákkal szembesül. Tudjuk, hogy 1999-ben az átlagos fekete háztartás a fehérek bevételeinek 62 százalékából gazdálkodott. Ehhez képest a hazai cigányok többsége a legalsó jövedelmi tizedhez tartozik. 1994-ben az Államokban a fekete gyermekek 30, a fehérek 6 százaléka nőtt fel nagy szegénységben, míg hazánkban a roma gyermekek többségének még a táplálkozása sem megoldott.
Az oktatásban az amerikai feketék még mindig jelentős hátrányban vannak, a romák helyzete nálunk viszont a javuló tendenciák ellenére is tragikus. Míg a feketék 70 százaléka végezte el legalább a középiskolát, addig a magyar cigányok négyötöde legfeljebb a nyolc általánost fejezte be. Minden tizedik fekete rendelkezik főiskolai vagy egyetemi diplomával (a fehérek között az arány ennek a kétszerese), a hazai romák közül viszont csak 1 százalék.
