Magyar Narancs: Az Országgyűlés oktatási bizottságának üléséről jött ki, ahol az iskolaállamosításról szóló törvényjavaslatot tárgyalják. Ez olyan mértékű oktatásirányítási átszervezés, amelynek végrehajthatóságáról az oktatási államtitkárság sincs egészen meggyőződve. Ha 2014-től az MSZP irányítaná az oktatáspolitikát, visszacsinálná mindezt - ugyanekkora felfordulást okozva -, vagy így hagyná, noha nem ért vele egyet?
Kunhalmi Ágnes: Minden nappal romlanak a rendszer korrekciójának és újrademokratizálásának feltételei. Azt, hogy milyen kevéssé látható még a legközelebbi jövő is, jelzi, hogy a most tárgyalt 11 oldalas törvényjavaslathoz több mint 100 módosító érkezett csak a kormánypártoktól. Azokat a problémákat próbálják már kapkodva kezelni, amelyeket saját maguk okoztak. Nehéz megjósolni, meddig jutunk ebben a lefelé tartó spirálban 2014-re. Vitathatatlan, hogy az oktatásigazgatás régi rendszere is komoly finanszírozási anomáliákat okozott, mi is küszködtünk ezekkel. Az MSZP javasolta is 2009 márciusában, hogy az állam tárgyalásos úton nyisson lehetőséget azoknak a kistelepüléseknek, amelyek önerőből nem vagy csak rossz minőségben tudják fenntartani iskolájukat, hogy átadják azt állami fenntartásba. Viszont különbséget kell tenni az állam nagyobb szerepvállalása és a teljes államosítás között: a választásokig felálló, valamilyen mértékben remélhetőleg működőképes Klebelsberg Intézményfenntartó Központot, ha már megvan, nem fogjuk azonnal kidobni a kukába. Azoknak a helyi közösségeknek azonban, amelyek képesek és szeretnék is visszavenni az iskolájukat, meg fogjuk adni a lehetőséget. Már csak azért is, mert a teljes államosítás a közelmúltig senkinek meg sem fordult a fejében. A legutóbbi önkormányzati választáson egyetlen fideszes polgármester sem kampányolt azzal, hogy majd odaadja a település iskoláit egy budapesti fenntartó központnak, és ott fognak dönteni ismeretlenek a helyiekről. Nem lehet mindent visszacsinálni, nem is szabad és nem is kell, mert a nagyon rövid időn belüli második teljes átalakítás már biztosan működésképtelenné tenné a rendszert, úgyhogy ilyet mondani a Fidesz viselkedéséhez hasonló felelőtlenség lenne.
MN: Melyik szintre kellene kerülnie az iskolafenntartásnak? Sok pedagógiai szakértő úgy látja, hogy az lenne jó, ha bizonyos helyeken a kistérségekhez kapcsolódhatna az iskolák fenntartása.
KÁ: Épp erről van szó: mi úgy hagytuk itt a rendszert, hogy ezt elindítottuk, és a kistérségi modell működött is - az elmúlt két évben bejártam a fél országot, sokat voltam ötezer fő alatti lélekszámú kistelepüléseken, és így láttam. Vannak persze problémák, sokat kell egyezkedni, akár huzakodni a felmerülő kérdésekben a helyi polgármesterekkel, de beletanultak és hatékony együttműködés alakult ki a legtöbb helyen. Az oktatási államtitkárság modellje viszont egyszer már megbukott a magyar történelemben. Nem értem, hogy minek még egyszer bejárni ezt az utat, miért kell egy lassú, rugalmatlan központosított rendszer létrehozásával és az így okozott károk rendbetételével újabb hosszú éveket elvenni az országtól.
MN: A magyar iskolarendszer a Hoffmann-éra előtt is bebetonozta a társadalmi egyenlőtlenséget. Ha az államosítás nem segít ezen, akkor mi?
KÁ: Persze, 2010 előtt is súlyos problémák voltak, amelyeket a mostani kurzus csak tovább mélyített. A jelen oktatási törvény nagyon gondosan épít be minden áteresztő kapuhoz egy erős szűrőt az iskoláztatás kezdetétől a felső tagozatba lépésen keresztül a középiskoláig és a felsőoktatási belépő elé is, hogy minden esélyt megvonjon a szegényebbektől. Mindezt úgy, hogy akik mégis átverekszik magukat ezen az akadálypályán, azok se juthassanak korszerű és versenyképes tudáshoz. Holott éppen a jó gyakorlatok, kreatív oktatási módszerek átvételére, terjesztésére, több szabadságra volna szükség. Azt viszont muszáj tudomásul vennünk, hogy az oktatás önmagában nem képes a legjobb esetben sem kezelni ezt a társadalmi-gazdasági problémahalmazt, mert a helyzet nagyon súlyos egészen addig, hogy kinek van cipője, amiben iskolába mehet, ki milyen szókincset hoz 6-7 évesen hazulról, vagy hogy kinek jutott reggeli indulás előtt és kinek nem. Óriási hazugság viszont, hogy a szocialisták elárulták az értékrendjüket, és nem is törekedtek arra, hogy mérsékeljék a mélyről jöttek hátrányait. 2010 előtt csökkent a lemorzsolódás, kinyílt a felsőoktatás mindazoknak, akik tanulni akartak, függetlenül attól, hogy nem jó körülmények közé születtek, az alsó tagozatban bizonyítottan javult a gyerekek szövegértése. Ez egy nagyon hosszú folyamat, egy-két ciklus kevés ennél jelentősebb eredményekhez. De az irány jó volt, arról meg vagyok győződve.
MN: Hoffmann Rózsa azt mondta nemrég, hogy ha folytatódik a gyereklétszám csökkenése, elkerülhetetlenek az iskolabezárások, a pedagóguselbocsátások. Tényleg be kell zárni egy iskolát, ha húsz gyerek helyett csak tizenötre fűtünk a termekben? Kisebb létszámú osztályban jobb pedagógiai munkát lehet végezni.
KÁ: A gyermeklétszám fogyása nagyon nagy baj. Alkalmazkodási kényszert jelent a nagy ellátórendszerek működésében is, veszélyezteti ezek fenntarthatóságát, tehát messze nem csak oktatási probléma. Persze, helyes döntés minél többet költeni az oktatásügyre, de vannak valódi gazdasági kényszerek; a forráshiány megkötheti a kezünket. Választani kell, mire költjük el az oktatásba tett pénzt, mi az igazán fontos. Költhetjük kis létszámú osztályokkal működő iskolák fenntartására is, de kérdés, hogy ez-e a legjobb befektetés, ebből jön-e ki a legtöbb haszon, vagy a kis létszámnál többet segít egy jól felszerelt fejlesztőpedagógiai rendszer. Ha választani kell, azt hiszem, az utóbbi hasznosabb.
MN: Egy-egy iskola megtartása mellett nemcsak az szólhat, hogy kevesebb gyerek jobban tanítható, hanem az is, hogy a megszűnése egy-egy pedagógiai kultúra és műhely, ahogy ön fogalmaz, a "jó gyakorlatok" halála is lehet. Jó példa a Janikovszky megszüntetése, amely ellen ön is tiltakozott.
KÁ: Minden iskoláért kár, de a Janikovszky vagy a kaposvári Toldi bezárását semmilyen gazdasági racionalitás nem indokolta. A Janikovszkyban egyszerre tudtak foglalkozni azokkal a cigány gyerekekkel, akiknek pluszsegítség kellett, valamint a tehetség felismerésével, felemelésével is, modern pedagógiai módszerek segítségével. Az integráció és a korszerű oktatás fontos műhelye volt. Egyébként két területen van nagyon komoly oktatási innováció: a leggazdagabb és a legszegényebb vidékeken. A háromezer fő alatti településeken sokszor virágzik a módszertan "kényszerkultúrája", ugyanis ha bármit is el akarnak érni az ott dolgozók, muszáj roppant kreatívnak lenniük. A módszertani eredményeiket ők is, a janikovszkysok is úgy érték el, hogy a helyben tapasztalt problémákra adtak közvetlen válaszokat. Racionalizálásra szükség van, nem ez a baj, de arra kell törekedni, hogy ezek a döntések helyben szülessenek meg. Nem jó, ha ezt egy minisztériumi szobában egy Excel-tábla segítségével zavarják le, ahogy most történik.
MN: A pedagógus-életpályamodell elsőre nem rossz ötlet. Megtartanák? Ha igen, miből? A rá épülő minősítési rendszert hogyan lehetne átalakítani úgy, hogy ne vesse fel a politikai ellenőrzés gyanúját?
KÁ: Az életpályamodell béremelésre vonatkozó részét soha nem lehetett komolyan venni. Egy pillanatra sem volt meg a fedezete, azt a tankötelezettségi korhatár leszállításával, pedagóguselbocsátással, iskolabezárással akarták megteremteni, a többletterhelésért cserébe. Most a terhelés nő, a fizetés nem. A szakfelügyeletről Hoffmann Rózsa ugyan elmondta, hogy a minősítési rendszer teljesen más most, mint amilyen a Kádár-rendszerben volt, de ettől még nem más. Ha csak egy szóval is szerepelhet a tanárok "viselkedése" lehetséges értékelési szempontként, akkor már meg is van a politikai kontroll lehetősége. De abban igaza van az államtitkár asszonynak, hogy valamilyen kapaszkodóra, intézményes visszajelzésre és támogatásra szükségük van a pedagógusoknak. Mi inkább beszélnénk tanfelügyeletről és egy olyan mérő-értékelő rendszerről, amelynek a bevezetését elindítottuk 2008-ban, de végül a gazdasági válság megette. A miniszter, legyen bármilyen nagyszerű, nem tudja önmagában, központi utasítással, rendelettel, paranccsal elérni a módszertani kultúra változását, és ennek nyomában a különböző mutatók javulását. Ehhez kellene egy segítő-támogató visszajelzési mechanizmust biztosítani. Ezt a segítséget a legkevésbé a központi tartalomszabályozás és annak számonkérése, a tanterv "leadásának" ellenőrzése fogja biztosítani. Ez csak arra jó, hogy a minisztérium biztos legyen benne, hogy "letanították" mindenhol Wass Albertet. Az életpályamodellel járó béremelés pedig már jól láthatóan kampánypénz lesz.
MN: Ha lesz módjuk jövőre kifizetni.
KÁ: A választások előtt a föld alól is előkerítik.
MN: Lesz felsőoktatási tandíj, ha kormányra kerül az MSZP? Hogy fogják hívni?
KÁ: Tandíjnak. Ezt már nyilvánosságra is hoztuk a felsőoktatási vállalásaink között. Olyan rendszert fogunk megvalósítani, amely az első évet mindenkinek ingyenessé teszi, hogy a belépés ne ütközhessen anyagi akadályokba. Ez lenne a bizonyítás éve és az első évben nyújtott teljesítmény alapján kezdődne meg másodévtől a mainál jóval kisebb mértékű tandíjfizetés. Ezt egészítené ki egy széles körű ösztöndíjrendszer. Ez az elképzelés hasonlít arra, amit a 2008-as népszavazás eltörölt. Tandíj-ügyben semmi sem indokolhatja a köntörfalazást. A Fidesz saját ígéreteit és választóit olyan nyíltan és cinikusan köpte szembe, hogy itt csak világosan lehet beszélni. A tandíj és a szociális ösztöndíj rendszerét, mértékét úgy kell kiszámolni nagyon óvatosan, hogy ne sérüljön az esélyegyenlőség, viszont éppen a társadalmi igazságosság követeli meg, hogy a tehetősebbek közül a lustább diákok tanulmányait ne az állam finanszírozza szűkös forrásaiból. Nem mondom, hogy így nulla lesz a lemorzsolódás, de ezt nem lehet a felsőoktatás szabályozásával megoldani. Ha jó minőségű, esélykiegyenlítő közoktatás előzi meg az egyetemi belépőt, akkor a rendszer, amit javasolunk, jól fog működni. A Fidesz is felismerte, hogy az oktatás rendszerei folytonosak, ki is építette a szegények kiszorításának módszereit az óvodától az egyetemig. Idén 32 ezer család és érettségiző gondolta úgy a statisztika szerint, hogy az adott gyermek meg se próbáljon bejutni az egyetemre, mert anyagilag nem fér bele. Az is a Fideszre jellemző tévedés, hogy az állam a piacnál is jobban tudja, mire van szüksége a munkaerőpiacnak. Erre hivatkozva szűkítik vagy nullázzák le az államilag támogatott helyek számát a jogász-, a közgazdász- vagy a bölcsészképzésben. A piaci igények sűrűn változnak, képtelenség ezeket hosszú időre előre kézi vezérléssel belőni. Az viszont biztos, hogy nem attól lesz sok és jól képzett műszaki értelmiségi az országban, ha a Fidesz egyetlen módszerével, az erőszakkal áttereljük az érettségizőket a műszaki és természettudományos felsőoktatásba, hanem ha érdekesen és szemléletformáló erővel tanítják a közoktatásban a természettudományt.
MN: Ha az LMP politikusai olyan helyzetbe kerülnek, hogy muszáj megnevezniük egy szimpatikus szocialistát, mindegyikük az ön nevét mondja. Ezt minek köszönheti?
KÁ: Kétségtelenül jó a viszonyom a frakciójuk sok tagjával, ismerek jó pár vidéki LMP-st is az országjárásnak köszönhetően. Osztolykán Ágival gyakran gondolunk nagyon hasonlót oktatáspolitikai kérdésekben. Elsősorban a generációs azonosság és a közeg közös talán bennünk, az életkorból is következő rendszerkritikai attitűd, ami az LMP-ben és bennem is megvan. Az viszont nem esik jól, amikor úgy vélik néha némelyek közülük, hogy aki az MSZP tagja, az az ország megújításában már eleve nem is vehet részt, nem legitim, mert a pártja és ezért ő maga is részese volt az elmúlt húsz évnek. Azt szokták mondani az LMP-ben, hogy az országban dúló szimbolikus szembenállásokon túl kell lépni. Én ezzel egyet is értek, de néha az a benyomásom, hogy ők maguk nem mindig értenek egyet saját magukkal. Például amikor tagolatlanul és árnyalatlanul emeszpéznek, mindent és mindenkit egy kalap alá véve, egy lendülettel elítélve egy nagyon sokrétű történetet. Pedig mindannyian új, nyitott politikai kultúrát akarunk. Az MSZP mindig is képes volt a változásra, az önkorrekcióra, miközben hű maradt értékeihez. Másfelől a politikában muszáj megtanulni előbb-utóbb bizonyos helyzetekben kettőt hátralépni, hogy aztán hármat léphessünk előre. Egyszerre kell sokféle érdeket képviselni és egyesíteni. A rugalmatlanság megbénít.
