Magyar Narancs: Nem egyszerű feladat a rendszerváltás korszakának szakaszolása. Mennyire mélyre érdemes visszanyúlni a kritikai értelmiség részvételét kutatva?
Bozóki András: Magyarországon a rendszerváltás 1987 és 1990 között zajlott, ennél én hosszabb időtávot vizsgáltam, bő másfél évtizedet. A változás eszmetörténete és politikai szociológiája érdekelt: arra voltam kíváncsi, hogy kik csinálták a rendszerváltást és mit akartak. Szembetűnő, hogy nálunk – a kerekasztal-tárgyalások ellenére – egészen máshogyan zajlott az átalakulás, mint Lengyelországban, ahol ott volt a 10 milliós Szolidaritás szakszervezet, amely osztályhatárokat átmetszve már 1980-tól mozgósította a társadalmat a rendszer ellen. Nálunk ilyen nem létezett, a munkásság passzív maradt, akárcsak a vidéki lakosság nagy része, leszámítva az egyetemi városokat. Inkább a középosztályi, értelmiségi csoportok aktivizálták magukat; könyvemben (Gördülő rendszerváltás – Az értelmiség politikai szerepe Magyarországon, 1977–1994 – a szerk.) ezeket vizsgáltam. Egyik fő következtetésem, hogy nem egyetlen koherens élcsapat döntötte meg a rendszert, hanem a különböző értelmiségi csoportok egymásnak adták át a stafétabotot, e csoportok együttes műve volt mindaz, amit később rendszerváltásnak hívtak. A legnagyobb kockázatot az ellenzéki értelmiségiek vállalták, akikből később a demokratikus ellenzék rekrutálódott.
MN: Milyen korai formákban léteztek ezek az értelmiségi csoportok?
BA: Könyvem 1977-tel indul, az első aláírásgyűjtéssel. Az ellenzéki diskurzus ekkoriban főleg házi szemináriumokon, repülőegyetemeken, petíciós kampányokban és szamizdat újságokban zajlott. Ez volt a disszidenskorszak, amit egy bölcsész, szabadfoglalkozású értelmiségi réteg indított el. Ezt követően tágult ki a mozgalom.
A legnagyobb sikerük a kritikai közbeszéd kultúrájának megteremtése volt, amely alternatívát kínált a pártzsargonhoz képest. Ez a folyamat 1987-re lezárult, ezt követte a hálózatépítés, a mozgalomszervezés és a pártalapítás időszaka. Az általam vizsgált 17 évet az ellenzéki értelmiségi aktivitás alapján rövidebb szakaszokra lehet bontani.
MN: A késő Kádár-kort jellemző szelektív represszió mennyiben volt új vagy más, mint a korábbi nyíltabb diktatúra?
BA: Egyszerre próbálták fenntartani a diktatúrát és a társadalmi békét. Mivel a rendszer ideológiai alapokon állt, fontos volt, hogy az értelmiség elfogadja a létező szocializmust. Aczél György, aki Kádár János kultúrpolitikáját megtestesítette, fontosnak tartotta, hogy a kiemelkedő, reprezentatív értelmiségieket megnyerje a rendszernek.
MN: Hogyan működhetett mégis a második nyilvánosság?
BA: Először csak egy nyilvánosságot tűrtek el, fel sem merült, hogy lehet más is. Majd amikor mégiscsak létrejött a második nyilvánosság, akkor az volt a ki nem mondott elv, hogy aki az első nyilvánosságban publikál, az nem publikálhat a másodikban – és fordítva! Aki mégis publikált szamizdatban, azt szilenciumra ítélték – például Csurka Istvánt is egy darabig. Épp ezért álnéven kellett írni a szamizdatba, többen így is tettek. Kivéve a disszidens értelmiségieket, akik korábban amúgy is elveszítették az állásukat, így szabadúszóként kevesebb vesztenivalójuk volt.
MN: Ez az értelmiségiekből álló hálózat már a petíciózó kezdeteknél sem volt homogén társaság?
BA: Legalább két nagyobb csoportról beszélhetünk. A Lukács-iskola felől érkező filozófusokra Heller Ágnes és Márkus György hatott. A másik csoport a kritikai szociológusok körül alakult ki, akik többnyire Ferge Zsuzsa, Szelényi Iván vagy Kemény István tanítványai voltak. Hozzájuk csatlakoztak a 80-as években a reformközgazdászok, akik a párt és az ellenzék közötti térben mozogtak. Ők mindannyian a 68-as generáció képviselői voltak, egy nyelvet beszéltek, ezért is tudtak később az ellenzéki mozgalomban együttműködni. Életkoruk legfogékonyabb szakaszában erős kulturális hatás érte őket – ebbe beletartoztak a nyugati ellenkulturális mozgalmak, az újbaloldal, és ez egybeesett a hazai új mechanizmussal, a reformok kezdetével, ami fellazította a rezsim korábbi totalitárius szerkezetét. Fontos csoport volt a népi íróké, akik a két világháború között indult tradíció folytatói voltak. Elődeik egyszerre utasították el a nyugati kapitalizmust és a szovjet típusú szocializmust, és egy harmadik, szerves magyar utat, afféle Kert-Magyarországot képzeltek a helyébe. A hetvenes évekre a népi írók már nem a földreformmal vagy a parasztság életével foglalkoztak, hanem a határon túli magyarok helyzetével. A kisebbségek sorsával a disszidens ellenzéki csoportok is foglalkoztak, de inkább emberi jogi szempontból, míg a népiek inkább identitáspolitikai, demográfiai, történeti nézőpontból. E csoportok közötti súrlódást részben az okozta, hogy a népiek a konfrontációnál hatékonyabb stratégiának tartották, ha a fennálló rezsim emberei között van néhány szövetséges, akik segíthetnek nekik céljaik elérésében. Persze, a rendszer vezetői, mindenekelőtt Aczél mindent megtettek azért, hogy kiélezzék az ellentéteket, kihasználva, hogy az „urbánus” és a „népi” értelmiségi csoport amúgy is gyanakvással nézte egymást. Miközben, hangsúlyozom, egyformán budapesti középosztályi, értelmiségi csoportokról beszélünk! A népiek felé Aczél György azt sugalmazta: ezekkel a zsidókkal akartok közösködni? Az urbánusokat viszont a népiek antiszemitizmusával riogatta. A két csoportból később két párt lett, az MDF és az SZDSZ, és a köztük lévő ellentétek már az első szabad választások előtt heves, sokszor negatív kampányban élesedtek ki.
MN: A két világháború között domináns keresztény középosztályi, akár többgenerációs értelmiségi csoportok képviselői – akik szintén jelen voltak a Kádár-kor sajátos belvilágában, néha akár fontos pozíciókban is – kimaradtak az ellenzéki mozgalmakból?
BA: Jellemzően kimaradtak. Az ő szüleik generációja akkora pofont kapott a második világháború után – elvesztették az egzisztenciájukat, megtört a karrierjük –, hogy ezek után már nem akartak kockáztatni. Emellett voltak fiatal kisgazda, kereszténydemokrata politikusok, akik viszont nagy reményekkel kezdték a ’45 utáni koalíciós időszakot, de 1948-ban szintén megtört a pályafutásuk. Ők csak a nyolcvanas években jöttek elő Pozsgay Imre bátorításával, a Hazafias Népfront ernyője alatt. Külön színfoltot jelentettek az 56-osok: egyes képviselőik a hetvenes években hosszú hallgatás után közeledni kezdtek a disszidens filozófusok-szociológusok csoportjához: 1981-re eljutottak oda, hogy közös konferenciát is szerveztek. A közeledést nehezítette, hogy a disszidensek alapélménye inkább 1968 volt, 1956-ról sokáig nem volt letisztult képük. Az ötvenhatosok integrálásában kulcsszerepet játszott az 1986-ban elhunyt Donáth Ferenc, aki Bibó István halála (1979) után megpróbálta a szárnyai alá venni az erősödő ellenzéki mozgalmat.
MN: Honnan jött a Gördülő rendszerváltás cím?
BA: Arra utal, hogy a rendszerváltás nem egyetlen nagy roham volt a Bastille vagy a Téli Palota ellen, hanem több kisebb, eltérő időszakot ívelt át. Az első disszidenskorszak az intézményen kívüli, sokat kockáztató, kis létszámú humán értelmiségi csoportoké volt, majd jött a fordulópont, 1988, amikor hirtelen új hálózatok, mozgalmak jöttek létre és pártok alakultak. Mintha hirtelen meglökték volna a sokáig mozdulatlan rendszert és az addig elszigetelten élő ellenzéki csoportok váratlanul kiléptek a fényre. Vezetőik a Kossuth-téren szónokoltak, írástudóik pártprogramokat írtak. Új emberek, új típusú értelmiségiek kerültek képbe, akik addig azért maradtak ki a mozgolódásból, mert sokat veszíthettek volna rajta. Jöttek a népművelők, a könyvtárosok, a jogászok és a közgazdászok. Ezt a korszakot nevezem hálózatépítő korszaknak, amikor az elmélet gyorsan gyakorlattá válik, és a szereplők megpróbálnak elképzeléseikkel a szélesebb tömegekhez is eljutni. Ezt követi a rendszerváltás harmadik szakasza, az 1989-es tárgyalásos korszak, ahol felerősödik a jogászok és a közgazdászok szerepe. Egészen addig inkább az irodalmárok, a történészek és a társadalomtudományi értelmiségiek domináltak. Például az 1989-es tárgyalásos szakaszban kiemelkedő szerepet játszó Antall József és Tölgyessy Péter ekkor léptek be a képbe – őket másfél évvel korábban még senki nem ismerte. Az 1990-es választások előtt pedig jelentkezett egy újabb társaság, az, amelyik az egyéni választókerületi rendszernek köszönhette befolyását. A pártok helyben olyan embereket kerestek, akik jól kommunikáltak a választókkal. Ekkor kerültek a politikai pályára nagy számban lelkészek, tanárok, ügyvédek és orvosok. Velük kezdődik a parlamenti korszak, ők töltötték meg az üléstermet. Tény azonban, hogy az értelmiségi pártokban vezető csak abból lett, aki már ott volt az Ellenzéki Kerekasztalnál.
MN: Még csak nem is azok léptek előre, akik korábban álnéven publikáltak a szamizdatban?
BA: Azok is, ha a reformközgazdászokra gondolunk. De történetesen Antall és Tölgyessy még álnéven sem publikált a második nyilvánosságban. Radikális változás idején a semmiből is elő tudnak lépni vezető politikusok – akikről később rendre kiderül, hogy mégsem a semmiből érkeztek. Általában a kritikai értelmiségiek végzik az alapozó munkát, ott vannak a nyomukban a diákok, az egyetemi hallgatók. Az értelmiség megváltoztatta a politika nyelvét: a nyelv innovatív kezelése, az addigi dogmatikus nyelvi sémák elvetése minden társadalmi változás előkészítésében nélkülözhetetlen.
MN: Mi a jelentősége a Kádár-rendszer alkonyán felvirágzó szakkollégiumi mozgalomnak? 1988-ban a Fideszt (is) létrehozó fiatal értelmiségiek, egyetemisták közül sokan onnan érkeztek. Hol helyezkedett el a rendszerváltás idejének többosztatú politikai szociológiai terében a Fidesz?
BA: A Fidesz a jórészt vidékről indult első vagy második generációs fiatal értelmiségiek és félértelmiségiek pártja lett. Inkább az utóbbiaké, mert nekik nem volt idejük elsajátítani az értelmiségi hivatást, hiszen útjuk az egyetemről szinte egyenesen a parlamentbe vezetett. A Fidesz egyszerre volt radikális és pragmatikus szervezet, ami szokatlan kombináció forradalmi átalakulás idején, mert a radikális pártok szerte a világon általában ideologikusak. De a Fidesz – utólag tisztán látható – csak addig volt liberális, ameddig a korszellem is az volt. A párt vezetői fiatal életkorukhoz képest jelentős időt töltöttek el zárt, maszkulin közösségekben (katonaság, szakkollégium, focicsapatok), ahol a legfőbb érték az együvé tartozásból fakadó betyárbecsület volt. Habár a Fidesz holdudvarában jöttek-mentek a szereplők, a pártvezetés intakt maradt, tagjai harminc éve szorosan együttműködnek. Igazából csak a Fidesznek alakult ki „kemény magja”, de ezt a 80-as évek végén még nem lehetett előre látni. Akkoriban még csak a rendszerkritikus szakkollégiumok laza hálózatai értek egymásba.
MN: Jó ideig a történészeknek is kulcsszerepe volt a rendszerváltó értelmiségben – a múltról való gondolkodás átalakításában és egy új emlékezetpolitika kialakításában, a közelmúlt magyar történelme több kulcspillanatának (például 1956) átértelmezésében.
BA: Bár a demokratikus ellenzékben is kiváló történészek voltak, mégis úgy tűnhetett, hogy a történelem fontosabb az MDF, mint az SZDSZ számára a rendszerváltó politikában. Nem azért, mintha ott több történész lett volna, hanem azért, mert fontosabb volt számukra a saját szerepük beillesztése a magyar történelem sodrába. Identitásuk jelentős mértékben sérelmi alapú volt. A hanyatlástörténetként felfogott múltképben megjelent a két elvesztett világháború, Trianon, a szovjet megszállás, a kommunista diktatúra, majd az 1956-os forradalom leverése. A sor végén a Kádár-rendszer úgy értelmeződött, mint a megaláztatás elfogadása, a magyarság hajbókoló „pincérnemzetté” válása. Az MDF vissza akarta hozni a hanyatlás előtti nagyságot, amelyre a nemzeti büszkeséget építeni akarta. A demokratikus ellenzék saját „emlékezetpolitikájára” viszont az volt jellemző, hogy nem nagyon mentek vissza 1945 elé – mintha az számukra is valamiféle nulladik év lett volna. Minden, ami előtte volt, rossznak és elvetendőnek tűnt, ami a világháborús veszteségek, a deportálások, a nyilasuralom, az egymást követő megszállások szörnyűségei nyomán érthető reakció volt. Ebben kicsit hasonlítottak a szocialista reformértelmiség történelemszemléletére – bár az 1945 utáni szocialista rendszer értékelésében szinte semmiben sem értettek egyet velük. Ezzel együtt az SZDSZ értelmiségi vezetői nem törekedtek arra, hogy saját szerepüket a Szent Istvánig visszanyúló ezeréves történelembe ágyazva értelmezzék.
MN: Még úgy sem, hogy előképeket találjanak maguknak?
BA: Amikor Szabó Miklós történész az SZDSZ alapítólevelét írta, abban már szerepelt példaképként Széchenyi, Kossuth, Eötvös, folytatva a sort Jászival, Bibóval, Nagy Imrével és Kéthly Annával. De ez a progresszív hagyomány nem volt magától értetődő narratíva a választók tudatában. Ezt a sztorit fel kellett volna építeni, de nem volt rá idő. A disszidens értelmiség számára 1989 sokkal inkább egyedi, kiemelkedő, különleges és megismételhetetlen pillanat volt. Az MDF számára viszont a történelmi kapcsolódás magától értetődő volt: ők a rendszerváltás időszakát is az ezer éve létező magyar állam szerves folytatásának látták. A választások azt bizonyították, hogy a szavazók biztonságérzetének fontos eleme a történelmi kontinuitás, és ehhez jobban passzolt az MDF önmagáról sugárzott képe, a „nyugodt erő”, mint a liberális megközelítés, amely a múlt helyett a jövővel kívánt foglalkozni.
MN: Mekkora személyi folytonosság tapasztalható az egyes értelmiségi csoportokban a hetvenes évek végétől a rendszerváltó szabad választásokig, a kilencvenes évek elejéig?
BA: Könyvemben meghatároztam 39 olyan eseményt, amelyek demonstrálják az ellenzék aktivitását a Charta 77 aláírásától a Demokratikus Charta mozgalmi működéséig. Megnéztem az egyes résztvevők aktivitását (ki szónokolt a tüntetéseken, gyűléseken, ki írta a cikkeket, ki milyen petíciókat írt alá, ki töltött be kulcsszerepet a kerekasztal-tárgyalásokon és az első parlamenti ciklusban stb.), és az ebből kialakított listákat vetettem össze. Ebből kiderült, hogy alig több mint 2 ezer ember csinálta a rendszerváltást, amelyen belül az igazi „hardcore”, akik a legfontosabb eseményeken jelen voltak, nagyjából 100 ember volt. Vajon a 2 ezer fő sok vagy kevés? Első látásra csalódást keltő az aktivisták köre: valóban ilyen kevesen voltak, akik végigcsinálták a rendszerváltást? Pedig nincs is szükség sok emberre ahhoz, hogy az elvetett magok később kicsírázzanak. A 2 ezer aktivista mellett legalább 20 ezer ember olvasta a szamizdatokat, és ennek tízszerese hallgatta a Szabad Európa Rádiót és ment ki a legnagyobb tüntetésekre. Ám a látszat ellenére a másik oldalon sem voltak többen: a megdönthetetlen hatalmúnak látszó állampárt úgy olvadt el, mint melegben a hóember. Hihetetlen gyorsan növekvő pártok, mozgalmak voltak az egyik oldalon és rendkívül gyorsan összeomló állampárt a másikon.
MN: Létezik a rendszerváltásnak egy speciális összeesküvés-elméleti szcenáriója is: ez volna a volt radikális ellenzéki értelmiség és az állampárti hátterű elit rózsadombi paktuma. A ma hivatalos, államilag támogatott történeti mitológia szerint az ő titkos alkujuk által megszabott rezsim bukott volna meg a 2010-es fülkeforradalommal…
BA: Természetesen nem létezett semmiféle rózsadombi paktum, ez az egész szimpla kitaláció. 1988-tól kezdve az ellenzéki oldalon végig ott volt Orbán Viktor, Kövér László, Áder János, akik arcukat, nevüket adták a rendszerváltó folyamathoz. Ők csak tudják. Ők most azt rombolják le, amit akkor felépítettek. A kerekasztal-tárgyalások teljes szövege húsz éve a rendelkezésre áll, ami pontosan azért jelent meg, hogy ne lehessen ezekről az ügyekről többet hazudni. Meglepetéssel veszem észre, hogy e téren immár a történelmi tények sem képeznek akadályt a múltat átírni szándékozó jelenbeli politikai propagandistáknak. De az összeesküvés-elmélet már csak azért sem működik, mert a saját mozgalmukba jól bekötött, sokáig vezető szerepet betöltő értelmiségiek – és ezen én is meglepődtem – bizony nem irányították az egész rendszerváltást. Az Illyés Gyula halála után a népi értelmiségiek egyértelmű vezéralakjaként feltűnő Csoóri Sándor nem játszott nagy szerepet a rendszerváltásban – habár próbált közvetíteni Antall és Pozsgay között, és az ő ötlete volt, hogy pártvezetőként Antallt helyezzék előtérbe a volt párttag Bíró Zoltánnal szemben. Vagy például Kis János, akinek a befolyása ennél jóval nagyobb volt, de például az SZDSZ megalakulásakor ő nem is volt Magyarországon. Ugyanebben a pártban kulcsfontosságú szerepet játszott Solt Ottilia is, amit már csak azért is érdemes hangsúlyozni, mert a rendszerváltás értelmiségi története alapvetően férfiközpontú, és idővel egyre kisebb arányú női részvétel mellett zajlott.
MN: Voltak azért, akik végig, a teljes másfél évtizedet átölelő időszakban fontos szerepet vittek?
BA: Voltak aktívabb szereplők, de sokan közülük csak 1988-ig szerepeltek, a változatlan, monolit ellenzéki kemény magról szóló állítások nem felelnek meg a valóságnak. Kutatásaim szerint, akik részt vettek egy adott korszak kulcsfontosságú eseményeiben, azoknak csupán 20 százaléka aktivizálta magát a következő időszak meghatározó eseményein. A disszidensek kevesebb mint 20 százaléka ment át a hálózatépítő-pártalapító szakaszba, majd az ottani aktívak kevesebb mint 20 százaléka volt jelen az Ellenzéki Kerekasztalnál. Végül az EKA tárgyalóinak kevesebb mint 20 százaléka jutott be a parlamentbe. Vagyis hatalmas volt a fluktuáció. Az egész folyamat dinamikája harmonikaszerű volt, de lehet akár a forgószínpad metaforáját is használni. De leginkább olyan volt, mint egy váltófutás: a mozgalmat dominálók rendre átadták a stafétabotot a következő körre érkezőknek. Megnéztem azt is, hogy az egymást követő öt szakaszban kik voltak végig tagjai a legaktívabb magnak. Összesen három ilyen embert találtam! Demszky Gábor, Szabó Miklós és Pető Iván. A legtöbb eseményben részt vállaló Kis János is csak az általam regisztrált események alig több mint felében volt jelen. Az informális befolyása ettől persze lehetett nagyobb, ahogy ezt néhány más főszereplőről is feltételezhetjük.
Miközben az értelmiségiek főszerepet játszottak a magyar rendszerváltásban, arról nem volt szó, hogy osztályhatalomra törekedjenek. Őket más társadalmi szereplő (erős burzsoázia, szervezett munkásosztály) híján beszippantotta az a kialakuló politikai vákuumhelyzet, amelynek létrejöttéért ők maguk is sokat tettek. Az értelmiségiek úgy viselkedtek, mint a demokrácia, a piacgazdaság és az európai integráció hírvivői. S mindaddig, amíg a tőkések is megérkeztek a kapitalizmusba, az értelmiségiek segítették a régi rendszer lebontását, pártokat alapítottak, tárgyaltak, és megalkották az új rendszer intézményeit. Mindez 1994-ig tartott. A periódus végére az értelmiségi szerepfelfogás is átalakult. Mindenesetre az utolsó száz évben nem volt olyan korszak, amikor a magyar értelmiségnek ilyen nagy befolyása lett volna a politika formálására.
