A dublini székhelyű Munkaügyi Kapcsolatok Európai Kutatóintézete (EIRO) július 19-én közzétett felmérése szerint az Európai Unióban az észtek és a lettek mellett a magyarországi munkavállalók dolgoznak a legtöbbet. A hivatalos adatok alapján tavaly 1856 órát töltöttünk a munkahelyünkön, 155 órával többet, mint a régi tagállamok munkavállalói, és mindösszesen két munkanappal kevesebbet, mint az élenjáró észtek.
Hajrá, magyarok!
"Rendkívül fontosak ezek az uniós felmérések, de a statisztikák sokszor elfedik a lényeget, nem sokat mondanak a munkaterhek tényleges megoszlásáról" - mondta a Narancsnak Csizmadia Péter, az MTA Szociológiai Kutatóintézetében működő Szervezet- és Munkaszociológiai Műhely munkatársa. A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) 68 ezer személy megkérdezésén alapuló 2006-os munkaerő-felmérése az EIRO számvetéséhez képest - amely csak a kollektív szerződéssel védett munkavállalók helyzetét vizsgálta - sokkal pontosabb, egyben lesújtóbb képet ad a hazai munkaidőhelyzetről. A KSH számításai szerint tavaly a 3,7 millió foglalkoztatottból közel 590 ezren dolgoztak heti negyven óránál többet, az átlagos túlóra 9,6 volt hetente, amiből a munkaadók csak 7,5 órát fizettek ki. A foglalkoztatottak 11,6 százaléka szombaton is, 7,3 százaléka pedig vasárnap is rendszeresen dolgozott. A statisztikai hivatal Társadalmi jellemzők című tanulmánya leszögezi: az adott munkával való elégedettséget hazánkban még mindig az elérhető jövedelem határozza meg, de "növekvő fontosságú a munkaidő kérdése is".
A lapunk által megkeresett szakemberek úgy vélik, a döntéshozó politikai elit még mindig annak a téves szemléletnek a rabja, mely szerint Magyarország versenyképességét nagymértékben növeli az alkalmazottak túlórázási hajlandósága. Azaz a 35 órás munkahéttel bíró franciákat, a 37-38 órát tevékenykedő dánokat, svédeket, németeket vagy a hetente maximum 2 órát túlórázó osztrákokat a munkaerőfronton kell megverni, illetve az alacsony bérekkel olyan feltételeket kell teremteni, amely idevonzza Európa nyugati feléből a tőkét. "Ha ez igaz, akkor Burkina Faso a világ legversenyképesebb országa" - véleményezte a Kelet-Európában meggyökeresedett tévhitet Losoncz Miklós közgazdász, a Széchenyi István Egyetem oktatója, hangsúlyozva, hogy a versenyképességnek sok más eleme is van. Ám a különféle vizsgálatok arra utalnak, hogy nemcsak a politikusok, de a vállalatvezetők egy része is osztja ezt a vélekedést: Magyarországon napjainkban is meghatározó a szakirodalomban neo-fordizmusnak nevezett termelési stratégia. A cégek az alacsony előállítási költségekkel, az olcsó, jórészt betanított munkások agyondolgoztatásával próbálják biztosítani a versenyképességüket a piacon. Kérdés persze, hogy mi volt előbb: a munkaadóknak kedvező jogszabályi háttér, a szemet hunyó állam, vagy a számukra kedvező feltételekért lobbizó, a nagy leépítések idején a privatizációban jeleskedő vállalkozók. A szakemberek szerint ezek a tényezők kölcsönösen hatottak egymásra, így a kilencvenes években számos olyan vállalat telepedett meg, illetve jött létre Magyarországon, amely inkább a neofordizmusra alapoz, nem a széles termékskálára, a kimagasló minőségre vagy a vevői igények gyors kielégítésére. Ezek a munkaadók viszonylag keveset foglalkoznak a munkaszervezéssel, sokszor elavult gépparkkal termelnek. Egy felmérés szerint 1996-ban a magyar ipari üzemek munkaidejének 15 százalékát a minőség javításával kapcsolatos feladatok (a korábban legyártott, hibás félkész termékek utólagos rendbetétele) emésztették fel. "Folyamatosan jeleztük, hogy sok a selejt, állítani kellene a gépeken. A vezetés növelte a termelés volumenét, és behívta túlórára a munkásokat. Mivel a piaci igényeket így is ki tudták elégíteni, nem foglalkoztak azzal, hogy így a selejt mennyisége is megugrik" - mesélt egy Kelet-Magyarországon megtelepedett vállalat termelési filozófiájáról egy azóta felmondott mérnök.
Mennyiségből minőségbe
Közismert, hogy az olcsó tömegtermelésre építő cégek a számukra kedves üzleti környezet megváltozásakor azonnal továbbköltöznek egy másik országba - akár több ezer munkanélkülit hagyva maguk után. Az ezredforduló óta több ilyen vállalat is keletebbre vándorolt, a helyükön pedig olyan cégek jelentek meg, amelyek - mivel kiemelkedő minőséget igénylő piaci szegmensekre termelnek - a széles körű és naprakész szaktudást legalább annyira fontosnak tartják, mint az alacsony béreket vagy a túlórázási hajlandóságot. "A magas hozzáadott értékű terméket gyártó üzemek nem szívesen költöznek a Távol-Keletre. Ha az extra minőségű fehérneműket gyártó belga cégnél hirtelen jelentkezik egy vásárló, akkor a magyarországi leányvállalatával gyártatja le az igényelt termékeket: gyorsan, akár hetek alatt le tudja szállítani a megrendelt mennyiséget, ráadásul a minőség is garantált. Míg ha olcsó termékekkel akarja beteríteni a piacot, akkor a kínai gyárához fordul, és többuszálynyi árut hozat be" - elemezte a multik munkaszervezési stratégiáját Illéssy Miklós, a Szociológiai Kutatóintézet munkatársa. Az utóbbi években jelentős változások tapasztalhatók a munkaerőpiac keresleti oldalán, a nemzetközi vállalatok új vezetési, munkaszervezési technikákat honosítottak meg, egyre inkább a projektek, a megrendelések határozzák meg, hogy mikor és mennyit túlóráztatnak. Ebből a szempontból Magyarország továbbra is vonzó terep a multik szemében, hiszen a nyugati tagállamok törvényeihez képest - az uniós direktívák átvétele ellenére - az itteni jogszabályi környezet még mindig kedvezőbb. A munka törvénykönyvének (Mtk.) tavaszi módosítása tovább lazította a túlórára vonatkozó szabályokat, ami lehetővé teszi a rugalmasabb munkaidő-beosztás kialakítását (részletesen lásd Jogtudatlanság című keretes írásunkat).
A szakemberek szerint a nyolcvanas években megszokott másod- és harmadállásra vezethető vissza, hogy a magyarok szívesebben túlóráznak, mint a nyugatiak, ezzel szemben a részmunkaidőnek vagy a távmunkának nincs kultúrája idehaza. "Hagyományosan teljes munkaidős ország vagyunk, és erre a szabályozás is rásegít" - mondta a Narancsnak Viszt Erzsébet, a Gazdaságkutató Zrt. (GKI) kutatásvezetője. Míg a részmunkaidősök aránya Hollandiában 45 százalék, addig Magyarországon ez kevesebb mint 5 százalék, a távmunkások száma pedig még a 20 ezret sem éri el. A szociológusok szerint a részmunkaidő meghonosítása rendkívül fontos, ugyanis a munkaerőpiacról kieső emberek tudását csak így lehetne szinten tartani. Felmérések szerint a munkanélkülivé vált szakemberek ismeretei két év alatt elavulnak, "elszoknak" a rendszeres munkavégzéstől, és az idő múlásával egyre nehezebb újból bevonni őket a munkaerőpiacra. A távmunka a leszakadó térségek számára jelenthetne kapaszkodót - sokat sejtető adat, hogy jelenleg a közép-magyarországi régióban található a foglalkoztatottak 40 százaléka. A részmunkaidő terjedése csökkenthetné a túlórák számát is, hiszen a 2-3 órás pluszmunkákra nem kellene berendelni a teljes munkaidős alkalmazottakat.
Duális gazdaság
A ledolgozott órák száma tehát még nem minden. Ha rossz a munkaszervezés, elavult a technológia, nemtörődöm a közép- és felsővezetői réteg, az alacsony bérek miatt kicsi az alkalmazottak cég iránti lojalitása, a túlóra könnyen kárba vész. Miközben egyre többet dolgoznak a melósok, egyre kevesebb és rosszabb minőségű termék jön ki a kezük közül. A munkatermelékenység tekintetében egyébként Magyarország meglepően jól áll. Az egy foglalkoztatottra jutó GDP volumene 1989 és 2005 között 86 százalékkal növekedett. Csakhogy a makrogazdasági adatok ebben az esetben is elfedik a lényeget: a nagymértékű javulásnak ugyanis nem annyira a kibocsátás növekedése a fő forrása, hanem inkább a foglalkoztatottak számának drasztikus csökkenése: 1990 és 2001 között 1,2 millió ember szorult ki a munkaerőpiacról. Mindez hatással van a túlórázásra is, ugyanis a vállalatok többsége szakemberhiánnyal küszködik, ezért kénytelen túlterhelni az alkalmazottait. Ennek egyik oka a földrajzi rugalmatlanság: az IBM Magyarország és a GKI nemrégiben publikált közös felmérése szerint a munkakeresők csupán 26 százaléka hajlandó más településre költözni, még akkor is helyben marad, ha évekig nem tud elhelyezkedni. A másik aggasztó probléma a szakképzés, az oktatás romló színvonala. A KSH 1998-as vizsgálata kimutatta, hogy a munkaképes korú népesség 27 százaléka (1,3 millió fő) a munkaerőpiacon értékesíthető ismeretek szempontjából teljességgel képzetlennek tekinthető, ráadásul az iskolákban évről évre egy 20 százaléknyi iskolázatlan réteg termelődik újra. "Mivel a helyzet mindmáig nem változott, a káros következményeket az ország legalább még húsz évig érezni fogja" - szögezi le Z. Karvalics László és Kollányi Bence tavaly megjelent Humán tőke és versenyképesség c. tanulmánya. Mindezt csak tetőzi, hogy az elmúlt négy évben a lakosság alig 4,5 százaléka részesült valamilyen szakképzésben, miközben az EU-ban a mutató 9,4 százalékon áll. "Már kétszer vettem részt számítástechnikai továbbképzésen, a második alkalommal csakis azért kellett rááldoznom a drága szabad időmet, mert a vezetőség három év alatt képtelen volt beszerezni a gépeket, a tudásom pedig elavult" - világított rá a tények mögötti lényegre az egyik állami közlekedési vállalat alkalmazottja.
"Sajnos még mindig kétharmados ország vagyunk, ugyanis legfeljebb a gazdaság egyharmada vesz részt a nemzetközi értékláncok versenyében" - mondta a Narancsnak Makó Csaba, az MTA Szervezet- és Munkaszociológiai Műhelye kutatási igazgatója. Bár a mikro- és kisvállalatok (az 1-49 főt foglalkoztató cégek) alkalmazzák a munkavállalók 54,4 százalékát, a GDP-növekedéshez csak kismértékben járulnak hozzá. Elsősorban a hazai, főleg a telephelyük szerinti regionális piacra termelnek. Ezzel szemben a 250 főnél több alkalmazottal bíró nagyvállalatok (zömében a multinacionális cégek leányvállalatai) termelékenysége háromszor nagyobb, mint a hazai kisvállalkozásoké, továbbá e cégek adják a GDP több mint 60 százalékát. A politikusok és a szakemberek sokat vitatkoznak a kis- és középvállalkozói (kkv) szektor jövőjéről, a nekik szánt támogatások hasznosulásáról, egy dolgot viszont rendszerint figyelmen kívül hagynak: ezek a cégek sokkal több túlórát rendelnek el, mint a nagy multik. Az itt dolgozók kiszolgáltatottságát mutatja, hogy az alkalmazottak még betegen is hajlandóak dolgozni: míg 2005-ben a legalább 50 fős vállalkozások dolgozói e címen 13 napot voltak távol, az 5-49 főt foglalkoztató cégek körében ez mindössze hat napot tett ki.
A nagyvállalatok főleg a pihenőidő és a munkaidő szabályait sértik meg, elsősorban akkor, ha egyszerre túl sok megrendelés fut be - tudtuk meg Zara Andreától, az Országos Munkavédelmi és Munkaügyi Főfelügyelőség főosztályvezetőjétől. A távol-keleti befektetők körében megfigyelhető a két munkakultúra közti különbség is, amely ugyancsak az egyik oka lehet a munkaidőre vonatkozó szabályok megsértésének.A mikro- és kisvállalkozások főleg a feketemunkában vétkeznek, a törvénytelenül munkára fogott embereket pedig rendszerint 12-14 órát dolgoztatják. Az alkalmazottaikat is gyakran túlóráztatják, mert 2-3 embernél többet nem tudnak szerződtetni. A munkaidőre vonatkozó jogsértések 40 százaléka a feldolgozóipari munkavállalókat érintette, a kereskedelem és a vendéglátóipar pedig összességében elérte a 30 százalékos jogsértési arányt - az APEH adatai alapján mindhárom ágazatban a kisvállalkozók foglalkoztatják a legtöbb embert. A névtelen bejelentések nagy többsége arról tanúskodik, hogy az alkalmazottak munkavégzésének időtartama sokszor meghaladja a törvényben a túlórával együtt megszabott heti 48 órát. A leggyakoribb szabálytalanság, hogy a munkaadók nem biztosítják a dolgozók részére a napi 11 óra pihenőt, továbbá a felügyelők rendszeresen tapasztalják, hogy a bérszámfejtés alapját képező jelenléti ívek nem a valóságnak megfelelő adatokat tartalmazzák.
Ágazati csúcstartók
"Négyen vagyunk a boltban, három műszakban nyomjuk, szombat-vasárnap is dolgozunk. A főnök hajlandó felvenni még egy embert, de megmondta: a fizetésekre szánt keretet egy fillérrel sem növeli, ezért inkább túlórázunk" - beszélt a kiszolgáltatottságáról egy nonstop vegyeskereskedésben dolgozó nő. "500 méteres körzetben három élelmiszer-nagykereskedés és öt kisbolt működik, nem tudom másképp tartani az ütemet" - szögezte le a bolt kérdőre vont tulajdonosa. A Kereskedelmi Alkalmazottak Szakszervezete (KASZ) szerint a szektorban 15-20 százalékkal kevesebben dolgoznak, mint kellene. "Az öt főnél kevesebb embert foglalkoztató cégek ügyeibe bele sem látunk, pedig közel 150 ezren dolgoznak ilyen apró vállalkozásoknál" - mondta a Narancsnak Sáling József, a KASZ elnöke. A munkaügyi felügyelők egyébként a kereskedelemben több alkalommal találtak már olyan munkáltatót, aki több mint egy hónapig folyamatosan, pihenőnap nélkül kötelezte munkavégzésre az alkalmazottait. Persze a multik sem bánnak kesztyűs kézzel a dolgozóikkal. "Az üzletvezető kacagva mondta, hogy nem túlórázás az, ha munkaidőn kívül kellemes zeneszóra feltöltjük a polcokat. Követeltem a pluszpénzt, mire kirúgott. Most a lakásom melletti kisboltban dolgozom, bár sokat túlórázok, itt legalább kifizet a tulaj, persze zsebbe" - mondta egy másik boltocska eladója.
Hasonlóan nagy a káosz az építőiparban is. "Irreálisan rövid határidőkkel dolgoznak a cégek: mivel hónapokat vesz igénybe az engedélyeztetési eljárás, alig marad idő a kivitelezésre" - magyarázta Kemecsei József, az építőipari szakszervezeti szövetség alelnöke, miért hajtják a kőműveseket a vállalkozók. Bár a kormányzat 2006 februárjától kiterjesztette az ágazatra a kollektív szerződéskötés kötelezettségét, a szakszervezetek tehetetlenek, hiszen a dolgozók többsége (320 ezer fő) mikrovállalkozások kötelékében ténykedik, márpedig a törvény szerint csak 15 fő felett kell üzemi megbízottat választani. A szakszervezetek úgy vélik, a nagy cégek részben azért osztják le a munkát a törpe méretű alvállalkozóknak, mert így nem kell az érdekegyeztetéssel bíbelődniük. "Nagy bajok vannak az ágazatban, 15-20 éve tízezrek dolgoznak feketén, semmi nyugdíjuk nem lesz, a munkabiztonság pedig a nullához közelít, itt a legnagyobb a balesetek száma" - állítja Kemecsei. A KSH munkaerő-felmérése szerint tavaly a gumi- és műanyagipar volt a csúcstartó: az átlagos túlóra elérte a heti 12 órát. Ebben a szektorban főleg a közép- és nagyvállalatok dominálnak, a túlmunka fő oka pedig a szakemberhiány. "Ez az ágazat rendkívül speciális tudást követel meg, nehéz kvalifikált szakembereket találni, de nálunk is az jellemző, hogy inkább a beszállító kicsik túlóráztatnak" - mondta Paszternák György, a vegyipari szakszervezeti szövetség elnöke.
A közért
A közszolgáltatások munkatársainak sem kell szégyenkezniük, a statisztikák szerint ők is közel tíz órát húznak rá a 40 órás munkahétre. Az EIRO adataiból kiderül, hogy nemcsak Magyarország jeleskedik ezen a téren: a 12 új tagállamban a kiskereskedelem után itt dolgoznak a legtöbbet. Csizmadia és Illéssy szerint ennek a szektornak lehet a legnehezebben mérni a teljesítményét. "Ahol ügyfelekkel állnak kapcsolatban, még vannak kapaszkodók, de itt sem állítható, hogy egy munkaerő-közvetítő akkor sikeres, ha minél több munkanélkülinek talál állást, hiszen ez nem tőle, hanem a gazdasági környezettől függ" - szögezte le Csizmadia. A két kutató tavaly a munkaügyi kirendeltségek teljesítményét vizsgálva megállapította, hogy a szolgáltatási és az adminisztratív funkciók aránya oly mértékben eltorzult, hogy az ügyfelekre alig marad idő. Napi 3-4 óra megy el az adminisztrációra, sőt találtak olyan kirendeltséget, ahol a munkát kereső emberekre legfeljebb 8-10 perc jutott, és ennek felét elvitte az adatfelvétel - mindez az irodák PHARE-finanszírozással végrehajtott modernizációja után. "Megdöbbentő, de a digitalizálás sokszor megkettőzi az ügyintézést" - hangsúlyozta Illéssy. Mivel az állami apparátus Nyugat-Európában is nehezen mozdul, az utóbbi három-négy évben a régi tagországok közül többen még a kulcskompetenciákat is kiszervezték privát cégekhez. Ez az előző ciklusban gomba módra szaporodó közhasznú társaságok révén nálunk is megindult, de a szakemberek szerint nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, csak növelték a kiadásokat - nem csoda, hogy a takarékoskodó kabinet hozzálátott a felszámolásukhoz. "Nálunk rendkívül alacsony a bizalmi szint, egy-egy ügyet négy-öt embernek kell ellenjegyeznie, ami növeli az ügyintézés hosszát, és egyre nagyobb terheket ró az adminisztrációra" - mondta Csizmadia.
"A közszférának kultúraváltásra van szüksége, de tartok tőle, hogy ezt öt-hét évnél rövidebb idő alatt nem lehet elérni" - mondta lapunknak Szetey Gábor, a Miniszterelnöki Hivatal (MeH) személyi ügyekért felelős államtitkára. Magyarországon 2001 óta van teljesítményértékelés az államigazgatásban, de Szetey szerint ez névleges volt. A vezetők év végén megállapították, hogy zömében teljesítették a januárban maguk elé kitűzött célokat, majd jutalomként szétosztották a minisztériumi maradványpénzeket. Az államtitkárság ezért kidolgozott egy új, teljesítményalapú jutalmazó rendszert, amit 2007-ben fokozatosan terjesztenek ki előbb a vezetőkre, majd a minisztériumok teljes személyi állományára.
Fehér József, a Köztisztviselők és Közalkalmazottak Szakszervezetének főtitkára úgy véli, legalább 15 százalékos létszámnövelésre lenne szükség ahhoz, hogy a lakossági és hatósági szolgáltatásokat normálisan lehessen végezni, és ne kelljen túlórázni. Csakhogy a közigazgatásban, az oktatásban, az egészségügyben és a közművelődésben 2005 decembere és 2007 márciusa között 66 ezer állás szűnt meg. Ráadásul a közszférából egy teljes generáció hiányzik: a nyugdíj előtt állók és a huszonéves fiatalok között máris hatalmas űr tátong. "Egyre nagyobbak a terhek, az apparátus frusztrált politikailag, félő, hogy a MeH által kidolgozott jutalmazási szisztéma a lojalitást díjazza majd, növeli a politikai kiszolgáltatottságot" - véli Fehér. Ezzel szemben Szetey - miközben maga is elismeri, hogy nehéz teljesen objektív kritériumokat felállítani - úgy gondolja, az apparátust mindenképpen ösztökélni kell a jobb teljesítményre. "A jutalmazás mellett közelíteni kell a közszféra bizonyos vezető pozícióinak a béreit az üzleti szektorban lévő fizetésekhez, részben ezért folyik a munkakör-értékelési projekt a tárcáknál" - mondta az államtitkár, aki abban reménykedik, hogy a magasabb fizetések átcsábíthatják a privát szférában már bizonyított középvezetők egy részét, akik egy új szemléletmódot, munkamorált honosíthatnának meg az apparátusban.
Jogtudatlanság
"A munka törvénykönyve kimondja, hogy a munkáltató csak különösen indokolt esetben rendelhet el rendkívüli munkavégzést. De ki dönti el, hogy mikor indokolt? Vélhetően a munkaadó" - mondta a Narancsnak Fodor T. Gábor munkajogász. A szakember szerint az Mtk.-val az a legfőbb gond, hogy nem felhasználóbarát, átláthatatlan, bizonyos alapkérdéseket a mai napig nem sikerült tisztázniuk a jogalkotóknak. Ezért nem meglepő, hogy a dolgozók szinte alig ismerik a jogaikat, nem tudják, hogy pontosan mennyi túlórára kényszeríthetők, és ezért cserébe mi jár. Míg a multik megengedhetik maguknak, hogy ügyvédeket alkalmazzanak, a kisvállalkozók gyakran még a munkaszerződéseket is szabálytalanul állítják össze. Az Mtk. tavaszi módosítása egyébként több ponton a munkaadóknak kedvez: 200-ról 300-ra emelték az évi maximális túlóraszámot (igaz, ehhez a feleknek egyéni megállapodást kell kötniük), illetve két hónapról háromra növelték a rendkívüli munkavégzés munkaidőkeretét. (A munkaidőkeret intézménye azt jelenti, hogy ennek átlagában kell a munkaadónak eleget tennie a heti 40, túlóránál legfeljebb 48 órás, készenlétnél legfeljebb 72 órás munkaidőnek. Ha elfogy a három hónap, több túlóra nem rendelhető el, viszont a munkaadónak lehetősége van akkor rendelni el a túlmunkát, amikor befut egy nagyobb, gyorsan teljesítendő megrendelés.) Ugyanakkor a szabadságra vonatkozó passzusok megváltoztatása (a szabadság háromnegyed részét a tárgyévben kell kiadni, csak egynegyed rész vihető át különösen indokolt esetben) és az ügyeleti idő munkaidőként való elismerése a munkavállalók érdekeit szolgálja - igaz, az előbbit az Alkotmánybíróság határozata, az utóbbit az Európai Bíróság ítéletei kényszerítették ki. Bár az Mtk. általános előírásaitól a kollektív szerződések nagymértékben eltérhetnek - akár egyéves munkaidőkeret kialakítását is lehetővé teszik -, a dolgozóknak érdemi garanciákat biztosítanak. Ugyanis a kollektív szerződéseket a munkáltatók a szakszervezetekkel egyezkedve alakítják ki, míg az egyéni megállapodás esetén a munkavállaló kénytelen aláírni, amit az orra alá dugnak. Csakhogy Magyarországon az alkalmazottak mindössze 29 százaléka élvezi a kollektív szerződés biztosította védelmet. Ráadásul a szakszervezetek befolyása is folyamatosan csökken: 1995 és 2004 között a tagok aránya 63-ról 16,9 százalékra zuhant. Az építőiparban, a vendéglátásban, valamint a kereskedelemben dolgozók vannak a legrosszabb helyzetben: a tagság alig 5-5 százalékos. Az itt dolgozók érdekeit gyakorlatilag senki és semmi nem védi.
A bér beszél
Az országban megtelepedett multinacionális vállalatoknál az elmúlt években tapasztalható munkaszervezési fordulatot elősegítették a 2001-2003 közötti időszakban központilag elrendelt bérrendezések is - az olcsó, túlóráztatható munkaerőre utazó vállalatokat részben ez ijesztette el. Rövid idő alatt lemorzsolódtak Magyarország regionális bérelőnyei, Szlovénia után és Csehország mellett ma már itt a legmagasabbak a bruttó havi bérek. Igaz, a nyugati térséggel szemben még tartjuk az "előnyünket": az EU-s átlaghoz képest a hazai keresetek még mindig 30-35 százalékkal alacsonyabbak. Ráadásul a fizetések megőrizték a vásárlóerejüket is: bár 2005-ben 638 euró volt az átlagbér, ez az összeg vásárlóerő-paritáson több mint ezer eurót ért. Sokkal nagyobb problémát okoz, hogy egyre nagyobb járulékteher nyomja a munkaadók vállait - ezt a tavalyi megszorító csomag tovább növelte. Losoncz Miklós vizsgálata szerint ahhoz, hogy a havi munkaerőköltségek tekintetében Magyarország versenyképes legyen Lengyelországgal, a munkáltatókat terhelő járulékokat közel 17 százalékkal kellene csökkenteni, ami persze azonnal felborítaná a konvergenciaprogramot. Tény, hogy a növekvő bérek és a magas járulékok zavarják a munkaadókat: egyre több magyarországi szoftvergyártóról hallható, hogy az egyes projektjeiket kihelyezik távmunkában szlovákiai és romániai programozókhoz, de a béremelések a KSH adatai szerint a feldolgozóipar több szegmensében is leépítéseket generáltak.
