Bár kevés ideje volt rá, Takács tavaly tavasz óta látható eredménnyel szedte ráncba az intézményt, amely gazdag gyűjteménye és pompás termei dacára korábban csekély feltűnést keltett. Készített egy öt évre szóló szakmai programot, amit javarészt a múzeum régóta raktáron heverő állományára alapozott (példa rá a napokban nyíló oszmán-török szőnyegkiállítás), sínre tette az Esterházy-kincsekből tervezett kiállítást, és néhány újjal - a szecesszió üvegművészetével, habán kerámiákkal - is előrukkolt. Rövid időn belül lecserélték a rossz számítógépeket, kerültek klímaberendezések a kiállítóterekbe, és hosszú ideje először a kiállítótermek és a három filiálé - Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Múzeum, Nagytétényi Kastélymúzeum és Ráth György Múzeum - felújításába is invesztáltak. Mindez
mérhető eredményt
hozott: 2007 első felében az Üllői úti főépületbe annyian látogattak el, mint az előző évben összesen. Elkészült egy régóta esedékes rekonstrukciós és bővítési koncepció is, de az első fázisához szükséges egymilliárdos tétel az uniós források elosztásánál kiesett a rostán (a Szépművészeti Múzeum térszint alatti bővítése és a szentendrei skanzen fejlesztése kapott prioritást).
Az Oktatási és Kulturális Minisztérium (OKM) nem is a szakmai programban talált hibát. A tárca a Népszabadságban arra hivatkozott, hogy Takácsnak "nem sikerült bizonyítania költségvetési intézményi vezetői alkalmasságát", továbbá nem volt "megfelelő vezetői kommunikáció" közte és a gazdasági vezető között, hovatovább fény derült "több gazdálkodási szabálytalanságra is". Azt nem ellenőrizhettük, hogy pontosan így és ezek a tételek szerepelnek-e az indoklásban, hiszen közintézményi vezetők felmentésekor csak az érintett fél hozhatja nyilvánosságra az indoklást. Takács Imre az IMM-ben elrendelt nyilatkozatstopra hivatkozva csak annyit közölt a Naranccsal, hogy az indoklás tartalma "a jogorvoslati út lehetőségét is felveti". Pálfi Ferenc, az intézmény élére ideiglenesen kinevezett miniszteri biztos (a tárca tavaly nyugalmazott gazdasági főosztályvezetője) sem okított ki a részletekről, de túl markáns kifejezésnek tartotta a nyilatkozatstopot, hiszen mindössze arra kérte a munkatársakat, hogy "ne bolygassák nyilatkozataikkal a működés folyamatosságát", amíg az új pályázat eredménye meg nem születik. A menesztett gazdasági igazgató, Zádor Tamás sem fűzött kommentárt az ügyhöz.
Takács kinevezését annak idején teljes szakmai konszenzus övezte, hiszen elhivatottsága a Szépművészeti Múzeum tudományos titkáraként, azt megelőzőleg a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményvezetőjeként is közismert volt. Intézményvezetői tapasztalata nem volt, de jó néhány kiállítást rendezett már, közülük a Luxemburgi Zsigmond és kora című a legismertebb. Az IMM főigazgatói pályázatán az öt induló közül egyhangúlag mellette döntött az akkor Bozóki András vezette minisztérium zsűrije. (Köztük volt Koncz Erika is, a kulturális tárca akkori közgyűjteményi helyettes államtitkára, aki röviddel később az IMM általános főigazgató-helyettese lett.) A minisztériumi döntés egybevágott az IMM muzeológusainak a véleményével - ők a felmentésekor is kiálltak mellette.
Az tény, hogy a múzeum sok sebből vérzett, amikor Takács 2006. március 1-jén elfoglalta a főigazgatói széket. Erről egy négyoldalas problémalista tanúskodik, amit a közalkalmazotti tanács és a szakszervezet mellékelt az üdvözlőlevele mellé. Eszerint az IMM nemcsak az ismert közgyűjteményi betegségekben szenvedett (kevés pénz, lerobbant épület, elavult kiállítási infrastruktúra), de a szakmai munkát rendre gátolta az intézmény
áttekinthetetlen és kiszámíthatatlan
gazdálkodása. Példának okáért a termek bérbeadásának - a stabil pénzforrásnak - a döntési jogát a gazdasági igazgató kizárólag magának tartotta fenn (az IMM költségvetési támogatása idén 585 millió forint, két éve még 648 volt; a tavalyi közel 600 milliót 110 millió forint saját bevétel egészítette ki, javarészt bérbeadásból). Ez olyan következményekkel is járt, mint hogy egy elismert üvegművész csak bérkiállítóként mutathatta be életművét, míg például a rendőrök amatőr rajzkiállításának költségeit a múzeum vállalta; s előfordult, hogy a kiállításokra szánt forrásokat más célokra fordították. Még 2005 nyarán beázott két, kényes tárgyakat tartalmazó raktár, de a javításra kért árajánlatokat a gazdasági igazgató különböző okokból visszautasította. A múzeum kiállításait 2005 májusa óta rendszertelenül dokumentálták, mert takarékossági okból elbocsátották a fotóst.
Kirívó anomáliák ezek egy magyar közgyűjtemény életében? Feltehetőleg nem, de a csipcsup ügyekben rosszul elköltött pénz meglátszott a kiállításokon. Ráadásul a problémák nem voltak új keletűek. Zádor Tamás két főigazgatóval ezelőtt, Lovag Zsuzsa idején került az IMM-be az Országos Széchényi Könyvtár gazdasági igazgatói posztjáról. Az ő kapcsolatuk sem volt kifejezetten baráti, de a volt főigazgató csak utalt a "bizalmi konfliktusra". Ehhez érdemes tudni, hogy egy 1998-as kormányrendelet óta a költségvetési szervek gazdasági vezetőit a fenntartó minisztérium nevezi ki (határozatlan időre), és kizárólag ő is mentheti fel, míg a főigazgatókat öt évre, pályázaton választják ki. Így a gazdasági igazgató sokkal inkább a minisztérium meghosszabbított keze, semmint az intézményért teljeskörűen felelős igazgató bizalmasa. Tartósan rossz együttélésért elég a Műcsarnokig menni, de ritkán fajul odáig a dolog, hogy egy főigazgató kérje a gazdasági vezető felmentését.
Takács - elődjével, Simon Károllyal ellentétben - nem kívánta távol tartani magát a múzeum gazdasági ügyeitől, így a problémalajstrom egyik konkrét tétele, egy 2003-as informatikai minisztériumi pályázat miatt célvizsgálatot kért. Az IMM ugyanis nyert 8,5 millió forintot a Zsolnay virtuális kiállítás megvalósítására, de a múzeumra háruló kötelezettségekre hivatkozva mégsem írták alá a szerződést, holott azok a pályázat közismert előfeltételei voltak. Ugyanakkor a múzeum az önrésznél magasabb összegre rúgó, 10 százalékos sikerdíjra szerződött egy pályázatíró céggel, amely igazolhatóan nem tett hozzá semmit a múzeum munkatársai által összeállított anyaghoz. A cég perelt, nyert, és így maradt végleg virtuális a Zsolnay-kiállítás. (Nem volt a per tárgya, de tény, hogy már a szerződés sem volt szabályszerű, mert hiányzott róla a megbízott SectorBridge Kft. ügyvezetőjének az aláírása.)
Erre a vizsgálatra datálódik a két vezető közötti ellentét. Piringer Júlia, akit a minisztérium belső ellenőrzési osztályáról hívtak az ügy kivizsgálására, azon is csodálkozott, "hogy egyáltalán működőképes volt a múzeum". Úgy látta, "a gazdasági vezető
mintha félreértette volna
a feladatát: egy múzeum nem azért működik, hogy végrehajtsák a költségvetését, hanem hogy megvalósítsa a szakmai programját". Miután a vizsgálat megállapította, hogy Zádor hibázott, Takács bizalmatlanságot jelentett be, ami viszont nem felelősségre vonást, hanem további kölcsönös feljelentgetéseket vont maga után. Tavaly ősszel egy minisztériumi meghallgatáson annyit közöltek a múzeum munkatársaival, hogy "nem időszerű foglalkozni a múzeum gazdálkodásával, mert ennél sokkal nagyobb kár keletkezett a Zsigmond és kora kiállításból" (az ezzel kapcsolatos vizsgálat akkor még zajlott - lásd keretes anyagunkat). Noha az OKM tájékoztatása szerint Takács felmentése nincs összefüggésben e kiállítással, logikusnak látszik, hogy a két ügy összecsúszott, és a tárca a könnyebb megoldást választotta: nem tisztázta a felelősségeket - a saját szerepét sem -, inkább beáldozta mindkét vezetőt.
Sigismundus
A Luxemburgi Zsigmond és kora című kiállítást luxemburgi-magyar együttműködésben rendezték meg 2006-ban a Szépművészeti Múzeumban, megvalósítására a múzeumon belül külön programirodát hoztak létre. A költségeken a két fél egyenlő arányban osztozott, ám a végső egyenleg tetemes összeggel haladta meg az eredeti, kétmillió eurós kalkulációt. Bizonyos források negyven, mások százmillió forint túlköltésről beszélnek, de konkrétumot az OKM ez év februárjában lezárt vizsgálata ellenére sem lehet tudni. A túlköltésért sokan Takács Imrét hibáztatják, aki nem volt kellően felkészülve egy olyan nemzetközi utazókiállítás költségvetésének elkészítésére, amely tizenkilenc országból származó több száz műtárgy szállításával járt. Mások hozzáteszik: egy ilyen logisztikai hadművelet végrehajtásánál a megrendelő a Magyarországon monopóliummal rendelkező Hungart Logistic Kft.-nek van kiszolgáltatva. A cég konkurenciája az elmúlt néhány évben gyakorlatilag megszűnt, az itthoni közgyűjtemények vele végeztetnek minden jelentős műtárgytranszportot. A Zsigmond-kiállítás vesszőfutása egy kedvező árajánlattal jelentkező cég visszalépésével kezdődött, aminek következtében egy jóval magasabb Hungart-ajánlat alapján kezdték meg a szállítást. Takács már múzeumigazgató volt, amikor megvonták tőle a szállítmányozási ügyek intézésének jogát; attól fogva a minisztériumban államtitkári szinten - Koncz Erika és Schneider Márta - foglalkoztak ezzel. Az ismeretlen összegű végszámla rendezését részben a magyar, részben a luxemburgi államháztartás bánta. A kiállítás egyébként rendkívül sikeres volt, százezres nagyságrendű látogatószámot mértek.
Egy okkal több
A felzúdulás, amit Takács Imre leváltása keltett, nem csak egy elismert szakmai tekintély elmozdításának szólt - ez világosan kiderült Marosi Ernő művészettörténész-akadémikus és Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója (az Orbán-kormány volt kultuszminisztériumi államtitkára) rádióbeli pengeváltásából. Marosi egyenesen Baánnak rótta fel, hogy Takácsot menesztették: a két igazgató nemcsak személyes ellentétéről, hanem gyökeresen eltérő szakmai felfogásáról is ismert. A magyar múzeumigazgatók közül Baán képviseli azt a kormányzat által is támogatott múzeumpolitikát, amely elsősorban a marketingmunkában és a közönségsikerben méri az intézmény teljesítményét, míg Takács ahhoz a hagyományos elképzeléshez ragaszkodott - és abban volt sikeres -, amely a múzeumi kutatómunkában, a műtárgygyűjtésben, a saját kiállítások létrehozásában hisz. Hogy a jelenlegi trend nem ez, azt a nagy intézmények centralizálásának tervei is mutatják, hiszen nem először hangzik el, hogy a Magyar Nemzeti Galériát hozzá- (más olvasat szerint vissza-) csatolnák a Szépművészeti Múzeumhoz. (A Műcsarnok és az Ernst Múzeum összevonása másról szól, de ugyanezt a sematikus logikát követi.)
