Arról van szó ugyanis, hogy minden ilyen nekiveselkedésük tök egyforma, kottából csinálják. Először a kultúra (versek, dalok, Bocskai Színpad), aztán a politika (Csurka István, bizonyos esetekben ifj. Hegedűs bemelegítő futamai után, ez most kimaradt). A tudósító e biztos mankók mentén tájékozódik, ekkor ez volt az átütőbb, akkor amaz, míg el nem unja. Most mindkét szekció több sebből vérzett, bár ez a hangulaton korántsem hagyott nyomot. Mindenki megjelent - óvatos becsléseink szerint ugyanannyian voltak, mint mindig, istenem, megtöltötték az Úttörő Stadiont, valószínű, ez a Ladánybene 27 nevű zenekarnak is sikerült volna -, úgy csináltak, ahogy szoktak, mintha azt kapták volna, amiért jöttek. Jaj, lesz egy szép délutánunk, énekel nekünk a Nagy Feró meg a Dörner. Hogy miért, ha egyszer nem tudnak, az látszólag senkit sem érdekelt. Érti a fene, ezek beérkezett emberek, egy rádiós-tévés műsorvezető, egy színész, miért énekelnek. Alighanem dalból van a lelkük. Ha ehhez hozzácsapjuk, hogy a magyar líra csúcsteljesítményei közt nem vagy alig is tartunk számon István királyról szóló verseket, a végeredmény haloványsága korántsem meglepő. Talán ha Petőfi István öcsémhez írott darabjával próbálkoztak volna (persze azt is szemrebbenés nélkül emelte volna be a nagyérdemű).
Apropó, Petőfi.
Van neki az a valóban csodálatos verse, A Nemzethez. Biztos ismerik, úgy kezdődik, hogy "Konduljanak meg a vészharangok! / Nekem is kötelet kezembe!" Nem kell rögtön a könyvespolchoz rohanni, a déli harangszó előtt mindig elmondja Dörner a Pannon Rádióban. Konkrétan az első öt verszakát. Csak várjuk ki a végit, mármint a versnek. Mert ha egyszer végigmondja: akkor tényleg eljött az ő országuk. Van még egy kis laufunk, most is csak az ötödikig tartott, valamiért a szavalat után énekelve is; úgy (pláne D. Gy. vagy N. F. hangján) elég rémes. A miértre talán az lehet a válasz, hogy Jenei Szilveszter Metronóm ´77 (emlékeznek, egy táncdalfesztivál volt) győztes opusa, felfedezlek, mint egy földrészt, minden tájadat bejárom meg ilyenek voltak benne, még politikailag aktualizált szöveggel sem versenyezhet egy akárhogy is énekelt Petőfivel.
Egyébként meleg volt, mindenki igyekezett árnyékba húzódni, az elnök a színpad mögött egy flair-karosszékben, testőrök és némán környező, őt megszólítani azért nem merő talpnyalók között lapozgatta beszédét, készült, mit sem zavartatva magát a lábujjhegyen sertepertélőktől. De jött az utóbbi napok és a Budai Parkszínpad hőse, Dobos Attila (szintén Táncdalfesztivál-vonalról), ő, valami pimf bulvárbotrány glóriájába és matróztrikóba öltözve, mint afféle bátor, csak odasomfordált hozzá alázatos mosollyal, mint György, aki a tányért váltja. Tán ezért, de nem biztos, István fellépése sem volt az igazi. A hangjával volt baj, el-elcsuklott, ha nem is annyira, mint Vikidál Gyuláé a focimeccsen szerdán. Tartalmi kifogásaink voltaképpen nem lehetnek. Istvánból (a szentből) nyitott, hogy az azt üzente Imre fiának, hogy örüljön a sok mindenféle idegeneknek, de mi most jobb, ha résen vagyunk, és a helyükre rakjuk őket, meg hasonlók, nem nagyon mesélném, úgyis behívják ilyen reggeli tévékbe, elmondja még (elmondta már) százszor, isten neki, őt is úgy fogadták, vették, ahogy szokták, jól. Tapsokkal (indokolatlan helyeken is), zászlók lengetésével. Ez már csak ilyen, rendezvénymeki.
Vannak, mindig megszámlálható, hogy mennyien, akiknek ez kell. Már nem is vesztegetnék rá több szót, hagynám.
Csak ez a Petőfi, ez hagy valami fémes ízt a számban, kis izé, nem görcs, nem is remegés, csak valami a gyomromban. Ahogy ezek Petőfit, ahogy a magyarságot használják, az enyémet is. Belebújnak, magukra öltik. Fölvesszük magunkra a magyarságot kabátnak. Mit kabátnak, szkafandernek. Fölvettem, nem látod, magyar vagyok, coki, idegenszívű, hazátlan bitang, nem látod mezem! Fölvettem, ne tudd, ki van benne, ha rajtam van, én vagyok az egyedüli igaz, ha nem inged, mars az asztal alá! Felvettem Petőfit, most csak az első öt szakaszát.
Az én Petőfim hordod, lator, s én tudom, mit ír sok versszakkal lejjebb, ez van itt a gyomromban.
"Köztünk van a legnagyobb ellenség,
A czudar, az áruló testvérek! (...)
A halálos ítéletet rájok!
Százezerszer sujtson bár a hóhér,
Bár a házak ablakán foly is be
Az utczáról a kiáradó vér!"
Ez a délutáni randevú piszkosul nem győzött meg afelől, hogy ezek nem arra hajtanak, hogy az első öt verszak helyett csak az utolsó ötöt üvöltsék.
- ts -
