„Nem volt alku”

Kozák Gyula a Történelmi Igazságtétel Bizottságáról és a Nagy Imre-temetésről

Mérnöknek tanult, szociológus lett, a nyolcvanas évek elején kezdett interjúkat készíteni ’56-osokkal. Pár évvel később alapítója volt a Történelmi Igazságtétel Bizottságának (TIB), amelynek tevékenysége a Nagy Imre és társai 1989. június 16-i újratemetésében csúcsosodott ki.

Magyar Narancs: Hogyan került kapcsolatba az 1956-os elítéltekkel?

Kozák Gyula: Az 1980-as évek elejétől kezdtünk Hegedűs B. András barátommal – a Petőfi Kör egykori titkárával, akit ezért 1959-ben két évre ítéltek – életinterjúkat készíteni a forradalom szereplőivel, nemcsak elítéltekkel, de az ÁVH embereivel is, legalábbis azokkal, akik hajlandóak voltak leülni velünk. Tevékenységünket főként az 1981–1982-ben rögzített kerek­asztal-beszélgetés alapozta meg, amelynek résztvevői – Halda Alíz, Göncz Árpád, Vásárhelyi Miklós, Mérei Ferenc, Litván György, Rácz Sándor, Hegedűs B. András, Donáth Ferenc, Mécs Imre – a forradalomhoz kötődtek. Ezt a munkát teljesen illegálisan Hegedűs laká­sán végeztük. Az interjúkra alapozva hoztuk létre 1985-ben az Oral History Archívumot a Vitányi Iván vezette Művelődéskutató Intézetben. (Később az Oral History Archívumra alapozva jött létre az 56-os Intézet – a szerk.)

MN: Hogyan lehetséges, hogy a hatalom nem lépett fel durvábban önök ellen?

KGY: A tevékenységünk összefonódott a demokratikus ellenzékkel, nagyjából ugyanazokkal a retorziókkal számolhattunk. De a nyolcvanas évek közepétől nyilvánvalóvá vált – legalábbis én nai­van azt gondoltam –, hogy a létező szocializmus napjai meg vannak számlálva. Nagyjából ekkor körvonalazódtak azok a jogi, történelmi és kegyeleti célok is, amelyek később a Történelmi Igazságtétel Bizottsága keretében öltöttek testet.

MN: És amelyek addig ki voltak radírozva az emlékezetből.

KGY: Ezt nem mondanám, mint ahogy azt sem, hogy a TIB előzmények nélküli lett volna. Ha létezett is kollektív amnézia, legalább ennyire létezett a múlt igaz felidézésének rendkívül erős vágya is. Bibó István és Tánczos Gábor 1979-es, Péterfi Miklós 1983-as, de még Donáth Ferenc 1986-os temetése is azt mutatta, hogy az elképzeltnél sokkal többen használták fel az ilyen alkalmakat, hogy kinyilvánítsák a hűségüket az ’56-os forradalomhoz. A TIB organikus fejlődés eredménye volt: azokból jöhetett létre, akik semmiféle megalkuvást nem tűrtek a forradalom dolgában, és teljes mértékben elutasították a kádári narratívát az „ellenforradalomról”.

MN: Kifejezetten a Nagy Imre-körre, vagyis az egykori reformkommunistákra korlátozódott ez a kör?

KGY: Nem kifejezetten, de mivel a forradalom emblematikus figurája Nagy Imre volt, és a Nagy Imre-per volt a megtorlás politikai csúcspontja, elmondható, hogy a „nagyimrések” voltak – eleinte Donáth Ferenc, halála után pedig Vásárhelyi Miklós vezetésével – a meghatározó alakjai. Persze ebben az is szerepet játszott, hogy a múltjuk miatt jobban értették az illegalitásban való tevékenykedést és a hatalmon lévő kommunista párt működését.

MN: A TIB megalakulásával kapcsolatban pontosan hogyan nézett ki ez az „illegális tevékenység”?

KGY: 1988 márciusában jutottunk el oda, hogy a Nagy Imre és társai kivégzésének 30. évfordulójára jó lenne egy olyan megemlékezés, amellyel a társadalom nagyobb csoportjait is fel lehetne rázni, egyúttal elérni azt is, hogy bátorítsuk a teljes joggal félelemben élő egykori elítélteket. 1988. március 17-én történt, hogy Hegedűs B. Andrással és Litván Györgygyel erről beszélgettünk, majd miután hazamentem, e vita hatására készítettem egy tervezetet, amely arról szólt, hogy hozzuk létre az „Új Történelmi Emlékbizottságot”.

MN: Miért ezen a néven?

KGY: 1942-ben alakult meg a Magyar Történelmi Emlékbizottság, amely valójában a Hitler-ellenes, nemzeti függetlenségi politika fóruma kívánt lenni. Azt szerettem volna, hogy az „áthallás” sugalljon valamiféle népfrontos jelleget. Igyekeztem megfogalmazni a létrejövő szervezet feladatait, összegyűjtöttem létrehozásának technikai, szervezési feltételeit, illetve azoknak a személyeknek a nevét gyűjtöttem össze, akik aláíróként jegyezhették volna a manifesztumot.

MN: Kik voltak ők?

KGY: Vásárhelyi, Hegedűs és Litván mellett a kivégzettek özvegyei és gyerekei, az egykori munkástanács-vezetők, továbbá az egyetemistaként halálra ítélt Mécs Imre, a Bibó-perben elítélt Göncz Árpád és Széll Jenő szerkesztő-műfordító. De az ötvenhatosok csoportja – elképzelésem szerint – történészekkel, Szabó Miklóssal, Rainer M. Jánossal, Varga Lászlóval, és a népi ellenzék prominenseivel, Csoóri Sándorral, Csengey Dénessel, Lezsák Sándorral, Nagy Gáspárral is kiegészült volna.

MN: Mi maradt az eredeti elképzeléseiből?

KGY: Másnap reggel megmutattam Hegedűsnek és Litvánnak, délután már Vásárhelyi is látta, de az nem tetszett neki, hogy Új Történelmi Emlékbizottság. Az ő – pontosabban a felesége – ötlete volt a Történelmi Igazságtétel Bizottsága, akkor még Történelmi Igazságtételi Bizottság. A tagsággal kapcsolatban végül arra jutottunk, hogy csak az lehet a leendő TIB tagja, aki vagy saját maga, vagy a hozzátartozója révén áldozata volt a megtorlásnak. Így aztán én sem lettem tag, meg Csoóriék sem, Rainerék sem. Arra törekedtünk, hogy a forradalomban részt vevők minden csoportja képviseltesse magát. Vagy száz név került szóba, hosszas hezitálás után maradt 60–70. Végül abban állapodtunk meg, hogy maximum 40–45 fővel alakulhat meg a TIB, ugyanis több embert nem lehet magánlakáson összehívni. Három hét múlva 37-en csatlakoztak azok közül, akiket megkerestünk. Nem lepődtünk meg, és megértettük, ha egyesek elutasították a felkérést, de azon már inkább, hogy néhányan közülük csak a rendszerváltás után jelentkeztek a TIB-nél, akkor is csak azért, mert anyagi kárpótlást reméltek.

 

Fotó: Legát Tibor

MN: Az 1988-as október 23-i megemlékezés a könnygáz és a gumibot miatt vált híressé.

KGY: 1988 június elején adtuk ki azt a felhívást, amelyben a magyar történelemben példátlan megtorlásnak neveztük az 1956 után történteket. „Eljött az ideje annak, hogy a magyar társadalom követelje a megtorlás áldozatainak – halottaknak és élőknek – teljes erkölcsi, politikai és jogi rehabilitációját. Ez előfeltétele minden megújulásnak, minden szellemi és politikai megtisztulásnak” – állt a szövegben, és egyúttal üdvözöltük, hogy a magyar emigráció a párizsi Père Lachaise temetőben ünnepséget szervezett és jelképes síremléket avatott június 16-án. Mi pedig megkértünk mindenkit, hogy ugyanekkor helyezzenek el virágot az akkor még teljesen elhanyagolt, gazos 301-es parcellánál. Erre az eseményre délelőtt került sor, Rácz Sándor és Fónay Jenő mondott beszédet, Nagy Gáspár felolvasta két betiltott versét, Hegedűs László és Mécs Imre pedig felsorolta annak a 244 kivégzettnek a nevét, akikről biztosan tudták, hogy ott temették el őket. Ugyanekkor Párizsban felavatták az 1956-os forradalmi tevékenységük miatt kivégzettek jelképes síremlékét, ahol Fejtő Ferenc, Méray Tibor és Vásárhelyi Miklós mondott beszédet. Délután került volna sor a Batthyány-örökmécsesnél a megemlékezésre, de míg a temetőben a rendőrök csak asszisztáltak, itt már volt brutalitás. Én is kaptam jó párat és a szemembe könnygázt. Ennek azonban már nem volt komoly következménye. A TIB egyre ismertebbé vált, sőt 1988. október 23-án, a Jurta Színházban ’56-os megemlékezést is tarthatott – hatalmas rendőri jelenléttel, de büntetlenül. Ezt követően, november 24-én egy újabb felhívást tettünk közzé a megtorlások áldozatainak hozzátartozóihoz, hogy ha kegyeleti jogukat gyakorolni kívánják, hozzátartozójukat el szeretnék temettetni, a TIB vállalja a képviseletüket, segít a holttest megtalálásában. A felhívásban a genfi egyezményre hivatkozunk, illetve arra, hogy a kegyeleti jogot 1979 óta a magyar törvények is megszorítások nélkül biztosítják.

MN: Ezt a felhívást tekinthetjük az első konkrét lépésnek is Nagy Imre újratemetése felé?

KGY: Igen, de fontos tudni, hogy a TIB-nek nemcsak a jelöletlen sírok feltárása volt a célja. Ugyanilyen fontosnak tekintettük az ’56-osok jogi problémáinak rendezését, és a már elkezdett, forradalommal kapcsolatos kutatások felgyorsítását.

MN: Nem voltak túlságosan naivak?

KGY: Arra nem gondoltunk, hogy épp a TIB tevékenysége nyomán fog megdőlni a rendszer, de abban biztosak voltunk, hogy célkitűzéseinket el fogjuk érni. 1988 végére nyilvánvalóvá vált a rezsim meggyengülése, majd miután Németh Miklós lett a miniszterelnök, ha legálissá nem is vált a TIB, de a hivatalos szervek elkezdtek tárgyalópartnerként tekinteni ránk – például az exhumálásokat illetően.

MN: Vásárhelyi Miklósról szóló könyvében (Kész a leltár, Balassi Kiadó Kft., 2017) ez áll: „A TIB akkor fordult az országgyűlési képviselőkhöz, amikor már a párt hatalmát és omnipotenciáját e lépéssel is negligálni akarta, s akkor bocsátkozott – rendkívül mértéktartó, a másik felet szinte megalázó módon – néhány politikai tényezővel tárgyalásba, amikor már a győzelem biztosnak látszott. A TIB és kormány közötti megbeszélés éppen annak a különbségtételnek a hangsúlyozását szolgálta, amely a még létező, de már haldokló MSZMP-t kizárta minden kompromisszumból.” Ennek ellenére már akkor, de azóta is sokan vádolták meg a TIB-et azzal, hogy kiegyezett a hatalommal.

KGY: Ezt határozottan visszautasítom. Már csak azért is, mert a TIB sosem tárgyalt az MSZMP-vel, ha csak azt nem tekintjük tárgyalásnak, hogy néhány héttel a temetés előtt Fejti György, a belügyért felelős párttitkár berendelte a Fehér Házba a TIB három képviselőjét, és megfenyegette őket. Mi Németh Miklóssal, a kormányának tagjaival, illetve rendőr- és katonatisztekkel tárgyaltunk, és ezekből a tárgyalásokból a párt kimaradt. Persze kellett ehhez az is, hogy az agg és bukott Kádár Jánossal, a még márciusban is fehérterrorozó Grósz Károly pártfőtitkárral szemben Némethék mindenképpen reformernek akartak mutatkozni a hazai és külföldi nyilvánosság előtt, és tulajdonképpen a temetéssel kapcsolatos összes kívánságunkat teljesítették. Soha nem felejtem el, hogy amikor Németh Miklóssal tárgyaltunk, ő maga jelentette ki, hogy a munkásőrség miatt sem kell aggódnunk, ő majd elintézi.

MN: Milyen kívánságai voltak a TIB-nek?

KGY: A legfontosabb az volt, hogy a fő ünnepi helyszín a Hősök terén legyen, és az esemény kapjon teljes nyilvánosságot. Nem utolsósorban pedig az, hogy a rendfenntartásban ne vegyenek részt egyenruhás rendőrök. A hatalom persze azt szerette volna, ha az esemény csak a temetőre korlátozódik, de ebben mi kérlelhetetlenek voltunk. A tárgyalások során előfordultak komikus szituációk is. Például amikor ugyanazzal az al­ezredessel kellett tárgyalnunk, aki 1988-ban a rendőrattakot vezényelte, és meggumibotoztatott.

MN: Cserébe a hatalom is koszorúzhatott, díszőrséget állhatott.

KGY: Vegyük őket sorra: Németh Miklós és helyettese, Medgyessy Péter még gyerek volt a forradalom idején, Pozsgay Imre pedig meghatározó szerepet játszott ’56 megítélésével kapcsolatban. Rajtuk kívül még Szűrös Mátyás volt ott, mint az Országgyűlés elnöke – a TIB az ő személyükön keresztül azt kívánta demonstrálni, hogy csak azoknak van keresnivalójuk a ravatalnál, akik intaktak ’56 ügyében, a jelenlétük nem valami alku eredménye volt. Számunkra az volt a legfontosabb, hogy az eseményen semmiféle erőszak ne történjen, ehhez pedig együtt kellett működni az akkori hatalommal. Rá­adásul nekik is voltak „kéréseik”, amelyeket elutasítottunk: például Kárpáti Ferenc honvédelmi miniszter azt szerette volna, ha ugyanekkor Mező Imre sírját is megkoszorúzzák.

MN: A temetés kapcsán gyakran vádolták a TIB-et elitizmussal is. Hogy a „pesti srácokat”, a Corvin közieket, Széna térieket nem képviselte senki a szónokok között.

KGY: Úgy készítettük el a forgatókönyvet, hogy a szónokok a forradalom minden résztvevőjét reprezentálják. A Nagy Imre-kört Vásárhelyi Miklós, a munkástanácsokat Rácz Sándor, az egyetemistákat Mécs Imre, az antikommunistákat Zimányi Tibor, a fegyveres erőket – mi akkor úgy gondoltuk, hogy ezáltal a pesti srácokat is – pedig Király Béla, az egykori ellenzéki pártokat pedig a kisgazda Göncz Árpád. A szónoklatokat előre egyeztettük, és volt ugyan két rendhagyó epizód, amikor Rácz Sándor elénekeltette a Boldogasszony anyánkat, amely egy katolikus dal, illetve amikor Mécs Imre azt mondta, hogy mindenki fogja meg egymás kezét, de a „forradalmár” szónokok részéről minden egyéb a forgatókönyv szerint zajlott.

MN: Csakhogy elhangzott még Orbán Viktor beszéde is.

KGY: A TIB fontosnak tartotta, hogy a fiatalság is szót kapjon, a Fideszt Hegedűs István – Hegedűs B. András fia – javasolta, a párt pedig Orbán Viktort delegálta. Orbán beszédét is megpróbáltuk „egyeztetni”, vagyis nem igaz, hogy váratlan lett volna számunkra az ő megnyilvánulása. Más lapra tartozik, hogy többször és nyomatékosan megkértük, hogy hagyja ki az orosz csapatok kivonásának követelését, hiszen volt egy olyan megállapodás, hogy az eseményen aktuálpolitikának nincs helye. Ráadásul a szovjet csapatok kivonása már korábban megkezdődött, s ezt meg is mondtuk Orbánnak, de ilyenkor mindig vagy mellébeszélt, vagy elzárkózott a beszéd megváltoztatásától, és a Hősök terén végül az eredeti szövegét mondta el. Az egészben az a különös, hogy ezzel a beszéddel vált országosan ismertté, mégis a későbbiekben épp azokat büntette a leginkább, akik lehetővé tették, hogy elmondhassa. Talán egyszer lesz majd szakember, aki megfejti Orbán lelkének titkát, és választ ad arra a kérdésre, hogy a forradalom gyermeke miért falta fel a „szüleit”.

MN: Hogyan alakult a TIB története a rendszerváltást követően?

KGY: A magam részéről 1989. június 16-án befejezettnek tekintettem a TIB-bel kapcsolatos munkámat, mert úgy gondoltam, hogy a szervezet beteljesítette küldetését, és föl kell oszlatnia önmagát. Noha Vásárhelyi Miklós és Hegedűs B. András mindent megtett annak érdekében, hogy a szervezet ne napi politikai érdekek jegyében működjön, az 1990-es választások után egyértelművé vált, hogy az Antall-kormány saját politikai céljaira kívánja a TIB-et felhasználni. Ráadásul a bizottság addigra a korábban megfogalmazott célkitűzéseit is teljesítette, ezért is gondolom, hogy az egyetlen helyes lépés az lett volna, ha feloszlatja önmagát. Ehelyett alapítói elhagyták, egyre jelentéktelenebbé vált, ma már azt sem tudnám megmondani, hogy létezik-e vagy már megszűnt. Azt hiszem, a jövő történészeire vár a feladat, hogy megválaszolják, hogyan történhetett, hogy a rendszerváltás legegyértelműbb és a napi politikai csatározásokon felül álló szervezetének sorsa ilyen szomorúan alakult. Mára a TIB egykori jelentősége pedig a feledés ködébe vész, amihez persze a jelenlegi hazug emlékezetpolitika is hozzáteszi a magáét.

Ötvenhatosok

Donáth Ferenc (1913–1986) jogász, politikus. A Nagy Imre-per másodrendű vádlottjaként 12 évi börtönbüntetésre ítélték, 1960-ban szabadult. Haláláig a demokratikus ellenzék ki­emelkedő alakja.

Fónay Jenő (1926–2017) a Széna téri ellenállócsoport helyettes parancsnoka. 1958-ban halálra ítélték, amit életfogytiglani börtönre változtattak. Az 1963-as amnesztiával szabadult.

Göncz Árpád (1922–2015) író, műfordító. 1958. augusztus 2-án a Bibó-per vádlottjaként életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték, az 1963-as amnesztiával szabadult. A demokratikus Magyarország első államfője.

Halda Alíz (1928–2008) tanár, előadóművész. A Nagy Imre-per harmadrendű vádlottjaként kivégzett Gimes Miklós menyasszonya volt. A demokratikus ellenzék prominens tagja.

Király Béla (1912–2009) katonatiszt, a Nemzetőrség parancsnoka. A forradalom leverése után emigrált, s tanúvallomást tett az ENSZ különbizottsága előtt.

Litván György (1929–2006) történész. 1958-ban letartóztatták, s Mérei Ferenc perében hat évre ítélték. 1962-ben szabadult. 1991-től az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézet (56-os Intézet) igazgatója.

Mécs Imre (1933) villamosmérnök. 1958-ban halálra ítélték, az ítéletet 1959 februárjában életfogytiglani börtönbüntetésre változtatták. Az 1963-as amnesztiával szabadult. A rendszerváltozás után több cikluson át parlamenti képviselő.

Mérei Ferenc (1909–1986) pszichológus, pedagógus, hálózatkutató. Államellenes szervezkedés vádjával 1958 októberében letartóztatták és 10 évre ítélték. Az 1963-as amnesz­tiá­val szabadult.

Péterfi Miklós (1930−1983) forradalmár. 1959-ben halálra ítélték, amit életfogytiglani börtönre változtattak. Az 1963-as amnesztia nem vonatkozott rá, 1968-ban, elnöki kegyelemmel szabadult.

Rácz Sándor (1933–2013) a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács elnöke. 1958-ban életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Az 1963-as amnesztiával szabadult.

Széll Jenő (1912–1994) politikus, a Szabad Kossuth Rádió kormánybiztosa. 1959-ben, a Mérei-perben öt évre ítélték. Az 1963-as amnesztiával szabadult.

Tánczos Gábor (1928–1979) tanár, a Petőfi-kör titkára. 1958-ban 15 év­re ítélték, 1962-ben szabadult. 1979-ben öngyilkosságot követett el.

Vásárhelyi Miklós (1917–2001) újságíró, a Nagy Imre-kormány sajtófőnöke. A Nagy Imre-perben 5 évre ítélték. 1960-ban szabadult.

Zimányi Tibor (1922–2007) közgazdász. 1957-ben letartóztatták, a dr. Kovács Zoltán és társai perben a Legfelsőbb Bíróság 1958. augusztus 29-én öt év börtönbüntetésre ítélte. 1960-ban amnesztiával szabadult.