"Szinte észrevétlenül nőttünk bele, mentünk át egyre radikálisabb és forradalmibb légkörbe" - itt behajtottam A forradalom emlékezete című "személyes történelmet". Kószálni támadt kedvem. Vasárnap van, októberi arany napsütés, milyen jó lenne Budapest utcáin valamit találni, ami átélhetővé teszi az ünnepet, ami úgy közös, hogy személyessé tehető, ami feloldja az izolációt, mely az ostoba jelenbe rekeszt. Szép lenne elgondolkodni azon, hogy mi a "közös", lehetséges-e közösség a várossal, a múlttal, az emberekkel, hiszen e nélkül az, ami személyes, csupán üres extremitás.
Az idei keserű, ám ragyogó október, ha kicsit eloldódunk a politikus hétköznapoktól, kedvez az emlékezésnek. Lábunk alatt száraz falevelek susognak az Andrássy úton, és mint a tank, úgy tapossa el a cipőtalp a rózsabimbókat. Lám, a rendezők megszaporították az avart, és vörös rózsaszálakat hintenek a méltatlan lábak alá. Muzeális autóbusz pöfög, régi fegyvereket tapogatnak a férfiak. Színészek korhű jelmezekben, némán, mint a bábuk. Az élőképsorozatról a Vonzások és választások jut eszembe: ebben a Goethe-regényben szórakozik a földesúri család saját rendezésű élőképekkel, melyek azonban csupán néhány percig tartanak: épp a fel- és az eltűnés varázsa a lényegük. Azt hittem, halott már ez a műfaj. A szoborrá dermedt jelenetek így, végtelenné nyújtva tanácstalanná tesznek színészt, nézőt egyaránt. A végén egy fiú halott katonát játszik, szemrebbenés nélkül hever a hideg aszfalton, homlokán mesteri golyó ütötte seb.
Miközben a barátom, férfiszemmel, a kihelyezett gépjárműveket vizsgálgatja, bemegyek a Terror Házába, potyázok, mert ma ingyenes a belépés. Még sohasem jártam ebben a házban. (Barátom valami miatt irtózik tőle.) Mintha alvadtvér-ragacson taposnék keresztül; akárhogy nézem, ez tömény antikommunista giccs. A bitófa előtt, melyre még 1986-ban is akasztottak, és most kiállítási tárgy lett belőle, megdermedek. Tényleg nem tudom, mit gondoljak, egy azonban biztos: az esztétikai katasztrófa és a lélek meg az elme csődje. A szörnyű nevű, és egyébként is minősíthetetlen létesítmény előtt fiatalok arról diskurálnak, hogy vajon vegyi hullaszagot fecskendeztek-e szét odabenn...
A Deák tér felé folytatódik a sétánk. Kiülünk egy söröző elé. Francia srác álldogál az utcán sörösüveggel a markában, és performanszot ad elő: bemutatja a nyugati szabadságot a pestieknek. Azzal szórakozik, hogy hirtelen ugrik egyet, és búúú-t üvölt a kiszemelt járókelők fülébe. Egy kalapos öregúr majd' frászt kap, egy testes férfi, akinek a feleségére jól ráijesztett, el akarja kapni a grabancát: "Szétrúgom a fejed, kisköcsög!"
Aztán elsétálunk a Parlamenthez. A József Attila-szobornál valaki magyarul érdeklődik az ipse kiléte felől, egy tolókocsiban ülő lány türelmesen elmagyarázza a dinnyehéjat. Arrébb a Kossuth tériek épp ebédelnek, mosogatnak, elhivatottan, egy-egy szokásos felkiáltással tarkítva túrják az orrukat vasárnapi unalmukban, az árusok nagymagyarországainál nagy a tumultus. A saját szememmel is láthatom Gyurcsány Ferenc koporsóját, egyszerre szánt végig a hátgerincemen az esztétikai, a politikai meg a morális irtózat. A húgyszag még sokáig az ember orrában marad.
Hétfő
Másnap délelőtt megnézzük a tévén a protokolláris ünnepélyt, tényleg fennkölt, úri; a nemzetközi politikai elit nagyszabású közös ceremóniája. Be lennénk fogadva? Nekem, a pórnak megint valami közösre támad vágyam, ma is be akarok menni a belvárosba, érezni október 23. hangulatát. A korzón sétálunk, aztán a Szabadság téren elbeszélgetünk a rendőrökkel, hogy mikor is kezdődik A szabadság fényei. Nemsokára durrogás, sivalkodás hallatszik, por száll a napfényes levegőbe, civilek és rendőrök szaladnak - jönnek a lobogósok! Megjelenik az úton egy biciklis fiú retroöltözékben, mintha valamely '56-os filmből karikázott volna elő, és tízméterenként teátrálisan felkiált: "Könnygázgránátokat dobnak a rendőrök a tüntetőkre!" Mi ketten behúzódunk egy kis vendéglőbe, és épp fel akarom hörpinteni a nagyfröccsömet, amikor a pincér hirtelen rémülten lehúzza a vasredőnyt, és dúlt ábrázattal közli, hogy bezárnak.
A félig kiivott pohár ott marad, a barátom kinyittatja a rácsot, és kirángat a vendéglőből. Kint a tömegverekedés, a falusi vásár meg a valóságshow keveréke, füstfelhők, ordítozás, szitkozódás, az utcasarkokon izgatott öltönyösök telefonálnak. Látni szeretném, mi ez, de a barátom nem enged közelebb, átcibál a hídon Budára. Pedig mindenki ellenkező irányba tart, a Parlament felé. "Vesszen a hazug kormány!" - áll egy transzparensen, mely egy babakocsira van erősítve, a kocsiban mongolidióta gyermek. Zászlósok, síposok, posztmodern garabonciások és zászlótlanok szállingóznak egyre sűrűbben az utcán, mind velünk szemben, érteni szeretném - de a barátom hajthatatlan.
Budán a Horgásztanya teljesen üres. Ilyen se volt még, panaszkodik a pincér, és morog, hogy összeveszejtik a népet. Különös a vízmélyi csend és félhomály, nem szól a rádió, a szakács olykor rémhíreket hoz a konyhából - valaki meghalt volna? -, nem hisszük el. Semmit sem lehet elhinni. (A hal meg a bor jó volt.)
Mire kezdődik A szabadság fényei, a Lágymányosi hídon át pont hazaérünk Kőbányára. Első pillantásra úgy tűnik, mintha egy kitűnő Tadeusz Kantor-darab menne a képernyőn. A színészek az összeverődött bábuk meredtségével, sápadtan és rémülten szavalnak, érezni rajtuk a borzongást, amit az üres tér kelt bennük; hallatlan erőfeszítéssel, holdbéli csapat gyanánt recitálják a verseket az űrnek. Egyetlen verssor sem jut el az agyamba, csak a hideglelős tónus, a profi színészek hiteles zavara és visszafogott ijedelme - azt hiszem, ilyen abszurd színházat még soha nem csináltak kerek e világon. Itt, Budapesten most maga az élet a megtestesült abszurdum? És nincs vége: a fehér gömb a szerencsétlen artistanővel az érzéketlen, méregdrága cool giccs netovábbja. De van még tovább: a tűzijáték a nagy semmiben most olyan, mint a haldokló gyufaárus lány utolsó lobbantása.
Csakhamar azonban nagyobb tüzek csapnak fel a képernyőn, egymásnak esik mindenki, mint valami akciófilmben, a csetepaté, a csihi-puhi, az "üsd-vágd, nem apád" számlálhatatlan variációja következik. A "kegyetlen színház" brutális giccsé torzult olcsó, népi változata megy a valóságban. Valaki "vérben áztatott" zászlót lenget, egy lány "sebesültet" kezel, a fiatalok háborút játszanak. Látom én, hogy a fiú igazi a maszk alatt, a zilált lány is igazi, és csak a botja kellék, a rendőr is fölöttébb rendőr - a cselekmény azonban hamis, a dráma pocsék, a rendező pedig idejekorán meglógott. A "harcosok" mögött statisztáló tömegnek csak jókora testsúlya van, szellemi ereje azonban semmi.
Kedd
Úgy hozza a szerencsés véletlen, hogy a Felvonulási tér mellett megyünk el, kérem a barátomat, álljunk meg egy kicsit. Ezúttal, láss csodát, a szememben is ugyanaz történik, mint a valóságban: a rozsdás vasoszlopok bearanyozódnak, aztán összefolynak és ezüstté változnak át, a nemesacél "hajóorron" káprázatosan csillog a nap. A "hajó" feltöri a burkolatot, hullámokat vet a kockaköveken, érezni iszonyú súlyát, hogy ami a műben történik, mily lehetetlenül nehéz - de a szikrát hányó nap az ormon diadalt is érzékeltet. Az ívek, a vonalak, az élek és a színjáték harmóniája szépséggel ruházza fel az otromba vasakat. A természeti folyamat megfordul: itt nem korrodálódás, hanem az anyag nemesedése megy végbe. E pillanatban megtörténik bennem az átkeresztelés: ezentúl ez az Ötvenhatosok tere. Hátul fiatal srácok próbálnak felmászni a vasoszlopokra, nem nagyon megy nekik, és ez tényleg vidám jelenet.
Besétálunk a kivégzettek erdejébe, a felhólyagzott oszlopokon fényképek, rövid életekről tanúskodó dátumok, nevek.
- Nézd csak, Kolompár. Meg az is, az a bádogos, meg amott az ózdi bányász. Cigányok is voltak köztük... - mondja a barátom, aki roma.
- Említette ezt valaki?
- És hány fiatal nő! Egyszerű munkások, kommunisták. Látod, az Angyal is itt van.
Sután forog a henger alakú óriásplakát, valamit dúdol, halkan nyiszorog-nyöszörög, jajong az elektromos szerkezet, mintha nem olajozták volna meg. Egy percre hallani vélem a levert forradalom emberi hangjait. Még egy pillantás a csillogó pengeélre, aztán hazafelé menet beszorulunk a szokásos dugóba.
