A nagy veszély az, hogy erősödnek az európai integráció szétesése felé mutató folyamatok. A magállamokban egyre szélesebb körben alakul ki az a meggyőződés társadalmi, politikai, de akár kormányzati szinten is, hogy az új periféria-országok kihasználják az uniós intézményrendszert. A kelet-közép európai országok csak addig ragaszkodnak az európai szolidaritáshoz, amíg az a pénzek lehívásáról szól, amíg lehetőség van arra, hogy a német és holland adófizetők pénzét eljuttassák a helyi oligarcháikhoz. Ám ha a szolidaritás számukra kényelmetlen vagy politikailag nem kívánatos lépéseket igényelne, azonnal felmondják az együttműködést. Nem pusztán morális kételyről van szó; az európai döntéshozók azzal néznek szembe, hogy a tervezett integrációs lépéseik rendre elbuknak a kelet-európai tagállamok ellenállásán – és ebben Magyarország az élen jár. (…)
Hosszú távon ez ahhoz a meggyőződéshez vezethet, hogy Európát nem lehet egységesen tovább vinni az integráció útján, mert néhány tagállam e folyamatot aktívan gátolja. Innen már csak egy lépés, hogy kialakuljon egy olyan általános nézet, hogy akkor el kell engedni ezeket országokat, járják a saját útjukat. Ez nem az unióból kizárást jelenti, hanem a kétsebességes Európa létrejöttét, ahol a magországok egyre jobban elmélyítik az integrációt, a periférián lévők viszont nagyobb szabadságot kapnak akár a jelenlegi keretek lazítására is – csak ne akadályozzák a többieket a haladásban. (…)
A kétsebességes Európa felé tett fontos lépés a 2020 utáni költségvetés tervezése lehet, amely legkésőbb 2017-ben elkezdődik. Ha addig maradnak a jelenlegi politikai frontvonalak, akkor az unió olyan költségvetést hoz létre, amely jelentően visszavágja a kohéziós politika forrásait. A nyugat-európai vezetők joggal mondhatják, hogy minek finanszírozzák ezeket – a sokszor ráadásul korrupt – országokat, amikor cserébe nem kapnak támogatást a nekik fontos lépések meghozatalához. Orbán rendre kifejti: Magyarországnak azért nem érdeke kilépni az unióból, mert közvetlen anyagi haszna származik a tagságból. Ha tehát a 2020 utáni kohéziós politika a támogatást számottevően mérsékli, az az uniós tagság vonzerejét is jelentősen csökkenti az Orbánhoz hasonlóan gondolkodó politikusok szemében. A végén aztán mindkét fél azon dolgozik majd, hogy megszabaduljon a másiktól. És amekkora balszerencséje van Magyarországnak, ez még sikerülhet is.
