Mindaz, ami sikerült a kormánynak a Nemzeti Színház, Budapest új metróvonala vagy a táblabíróságok ügyében - hogy izomból megszakít olyan folyamatokat, amelyek az ő működése előtt kezdődtek -, a Nemzeti Kulturális Alappal kapcsolatban kissé másképp sült el. A részben nyilvánosság előtt zajló csetepaté vége felé a kulturális kormányzat illetékesei egyre gyakrabban hangoztatták, hogy csupán egy önálló költségvetési sor csúszik át a tárcához, különben nem változik semmi, minden marad a régiben. Akkor meg mi a fenének az egész változtatásosdi? Ez túl logikus kérdés ahhoz, hogy bárki is valódi válasz reményében tehetné fel.
Amikor a bili kiborult,
sokan észre sem vették, mi folyik. Október 29-én fogadta el a kormány a jövő évi költségvetés tervezetét. Ekkor derült ki, hogy az Erzsébet téri Nemzeti Színház videotrükk marad, s emiatt eléggé elsikkadt az, hogy megszűnne a Környezetvédelmi Alap, az Útalap, a Vízügyi Alap és a Nemzeti Kulturális Alap - miközben megmaradna a Munkaerőpiaci Alap (talán az Érdekegyeztetési Tanács zűrjei mellett nem akartak újabb szakszervezeti frontot nyitni) és a Nukleáris Alap (az atommal sem jó tréfálni). Hatból tehát négy osztogató hely olvadna bele az állami költségvetésbe, pénzügyes nézőpontból nem rossz arány. És tulajdonképp a dolog fogadtatása sem volt olyan rémes - ki hallotta tiltakozni a környezetvédelmi, az út- és a vízügyi lobbyt?
Csak azok az agyas értelmiségiek, azok nyitották ki a szájukat, már megint. Megszólalt abban a tojásfejükben a vészcsengő, mert azt érzékelték, hogy a két legérzékenyebb bütykükre készülnek rálépni: a függetlenségecskéjükre és a pénzecskéjükre. Mindkettőt törvény (a Nemzeti Kulturális Alapról szóló, 1996. évi XXIX. törvénnyel módosított 1993. évi XXIII. törvény, ennek melléklete és végrehajtási utasítása) garantálja. Ha nincs zendülés, akkor az 1999-es költségvetési törvény egyszerűen hatályon kívül helyezné ezeket. De mert volt, és vezetői megdönthetetlen érveket is fel tudtak hozni, a koalíció már maga készül módosítani a költségvetési törvényjavaslat NKA-t érintő pontjait. Azt mondják, a három frakcióvezető (Szájer József, Bánk Attila, Balsai István) által jegyzett indítvány hivatott garantálni a Nemzeti Kulturális Alapprogrammá változtatandó NKA autonóm működésének folyamatosságát. És megnyugtatni a kedélyeket.
Ahogy metróügyben a fővárosi Fidesz-frakciót és Latorcai János örökös főpolgármester-jelöltet, az NKA-ba való belepiszkítással Hámori József kultuszminisztert és az általa az NKA élére kinevezett Jankovics Marcell rajzfilmrendezőt hozta kínos helyzetbe a kormánydöntés. Menteni a menthetőt, ennyi maradt nekik ebben a játszmában.
A kormányülésen,
ahol feltehetően a költségvetési bevételek maximalizálása és a kiadások minimalizálása jegyében az önálló alapok megszüntetéséről határoztak, Hámori József gyengének bizonyult: egyhamar biztos nem fogjuk megtudni, hogy hirtelenjében elő tudta-e szedni a talán legfontosabb ellenérvet (azt, hogy a kulturális alap tényleg más tészta, mint a többi, ha itt a beolvasztással megszűnne a nyertes pályázatok előfinanszírozásának lehetősége, akkor kulturális műhelyek tömegei húzhatnák le a rolót, amit éktelen patália követne), vagy szólt-e valamit egyáltalán, a lényeg az, hogy kifelé kénytelen volt képviselni a kormány döntését. Nem meglepő, hogy az Aktuálisban sem mesélte el, miért nem tudta a kormányban érvényesíteni saját álláspontját (ha volt neki, és már akkor is más, mint a többieké), vagy hogy miért csak az NKA-fejek tiltakozása után tudta rábírni a kormányfőt a visszakozásra. Ugyanígy az NKA-t vezető bizottság rendkívüli ülésén sem kaptak tőle értelmes választ a kormánydöntés okairól a fölháborodott kurátorok. Marad tehát a feltételezés, hogy az egységesítésben érdekelt pénzügyi szigor találkozott az autonóm döntéshozók megregulázásában érdekelt fideszes politika szándékával, s az első fordulóban, mielőtt nyilvánosság elé léptek a jelenlegi hatalom számára is szavahihető személyiségek, a kultusztárca súlytalannak bizonyult.
Jankovics Marcell abban a hitben készült első teljes NKA-elnöki évére, hogy minden rendben, amikor - mint bárki más - a sajtóból megtudta, vége készül lenni az önállóságának, éppen bohócot készülnek csinálni belőle. Valószínűleg magától illett volna összehívnia a bizottságot, de annak egyik tagja, Harsányi László közgazdász előbb ébredt, hatodmagával kezdeményezte a rendkívüli ülést. Ezen ott volt Hámori miniszter és Baán László, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma (NKÖM) gazdasági helyettes államtitkára is. A bizottság tagjai előre megfogalmazott tiltakozó nyilatkozattal érkeztek, s igazuk tudatában, a civil szféra védelmének fontosságától vezérelve nem rezeltek be a kormány más ügyekben mutatott határozottságától. Hevesen bírálta a döntést, és elsőként írta alá a nyilatkozatot Novák Ferenc koreográfus. Korábban el kellett mennie az ülésről, de aláírta volna Melocco Miklós szobrászművész is, aki figyelmeztette az NKÖM képviselőit: ha - merthogy szó volt róla - 10-ről 30 százalékra növelnék a miniszter által odaítélhető támogatás keretét, plusz még hozzácsapnak 10 millenniumi százalékot, akkor a pályázati rendszer vészesen kijárásos irányba tolódik el.
Amikor Jankovics Marcellre került a tiltakozó nyilatkozat aláírásának sora, arra kellett gondolnia: ő itt, az NKA Bizottságának elnökeként nem önmagát, hanem a minisztert képviseli. Ha nem írja alá, szembeköpheti magát. Ha aláírja, akár le is mondhat. Mit tegyen? Hámori József állítólag megtörten tanácsolta neki, írja csak alá. Így esett, hogy miután a bizottság rombolónak, értelmetlennek és visszahúzónak minősítette a kormány tervét, a médiában Jankovics a kormányzati gőzhenger elé álló civil- (magyarul, haha, polgári) kurázsit megtestesítő hősként jelenhetett meg, egyúttal jó taktikusként, aki visszavonulásra késztette ugyan a kormányzatot, de csak annyira, hogy az is megőrizhesse presztízsét. Hiszen a vízlépcsőre emlékeztető, B variáns névvel illetett kompromisszumos megoldás arról szól, hogy a Nemzeti Kulturális Alap mégiscsak elveszti költségvetési önállóságát, Nemzeti Kulturális Alapprogram néven bekerül az NKÖM költségvetésébe, de működésének eddigi módját megőrzi - legalábbis ezt ígérik. Majd elválik, ha valamikor jövőre elkészül a működését szabályzó új miniszteri rendelet is.
Ezt a B variánst
tartalmazza a koalíciós frakciók közös módosító javaslata. Nyilván megszavazza a többség, ahogy valószínűleg le fogják szavazni az MSZP politikusai, köztük a parlament kulturális bizottságában dolgozó Vitányi Iván és Lendvai Ildikó által jegyzett, az NKA jelenlegi önállóságának megőrzésére irányuló másik módosítást.
Ha megvalósul a kormány szándéka, akkor 1999-től az NKA alapból alapprogrammá lefokozva működik majd, míg csak ez a kormány van hatalmon, és minden egyes költségvetési vita idején azt lesheti, nem akarják-e tovább nyirbálni a bajszát. Költségvetési alkuk tárgyává válhat - pont azzá, amitől megóvta eddig az MDF-kormány által kialakított, az MSZP-SZDSZ-kormány által megerősített autonóm státusa -, s ez, bármilyen gerinces magyar polgárok alkotják is vezető testületeit, óhatatlanul arra ösztönözheti őket, hogy a kormány kegyeit keressék.
Hiszen az NKA megszüntetésének érvrendszerében ritkább volt a tiszta szó, mint a mellédumálás, leegyszerűsítő általánosítás, sumákolás és demagógia.
A parlament plenáris ülésén Várhegyi Attila, az NKÖM politikai államtitkára azzal érvelt az NKA-nak a tárca költségvetésébe olvasztása mellett, hogy így majd teljes egészében beérkeznek hozzá a működését lehetővé tevő járulékok. Ennek - mutatott rá Fodor Gábor (SZDSZ) - az a szépséghibája, hogy a járulékok behajtása eddig is az APEH dolga volt, ezután is az marad.
A parlament kulturális bizottságának ülésén felszólaló Várhelyi András (FKGP) szerint az lehet az NKA megszüntetésének oka, hogy szűk és belterjes a kedvezményezettjeinek köre, komoly pénzekből csak komák részesülhetnek. Mármost eltekintve attól, hogy a pályázatok nyertesei mellett mindig vannak keserű szájízű vesztesek is, egyáltalán nem kóser szűk kedvezményezetti kört emlegetni ott, ahol 1994-1996 között 23 600 pályázatból 11 500, 1997-ben 10 300 pályázatból 6700 kapott támogatást.
Várhegyi Attila államtitkár kifogásolta, hogy a pályázatokból idén a budapestiek 1,8, a vidékiek egymilliárd forinttal részesednek. Ez az - egyébként 1997-es - adat a kapzsi főváros maga felé hajló kezére utal, csakhogy hiányzik mögüle egy s más: például, hogy hány darab pályázatot adtak be budapestiek, illetve vidékiek, és melyik csoportban milyen az elfogadás-elutasítás aránya. Az NKA idén első ízben kiadott évkönyve Budapest-vidék bontásban nem ismertet részletes adatokat, csupán azt közli, hogy a legtöbb támogatott pályázat Budapestről és Pest megyéből érkezik, de a kifizetések alapját jelentő kulturális járulék zöme szintén (Bp + Pest m. ´96-ban 84 százalék), habár nincs szoros korreláció a befizetés és a támogatás földrajzi megoszlását illetően.
A Mélyvíz NKA-ról szóló adásában Pröhle Gergely, az NKÖM közigazgatási államtitkára egyik megjegyzéséből arra lehetett következtetni, mintha a pénzmozgások átláthatóságának jogos igényével fellépő kormányzat a Környezetvédelmi Alap vodkagyár-támogatási botrányához hasonló pénzszórásokat megelőzendő akarná szorosabbra venni az NKA gyeplőjét. A szellemi vodkagyárra történő utalást Tarján Tamás, a Folyóiratkiadási Kollégium leköszönő elnöke visszautasította, hozzátéve, hogy egyetlen vizsgálat sem talált ilyesmit az NKA-nál. Ezt nem is állította senki, így Pröhle. Az irodalmár ideges volt, amiért a minisztérium alá helyezendő NKA pozíciója romlik. A politikus ideges volt, amiért központosító szándékot tételeznek fel róluk, holott autonómiája, bevételei, előfinanszírozási módja marad a régi, egyszerűen az alapból alapprogram lesz.
Hét betűért ekkora hűhót.
Szőnyei Tamás
