A több mint hárommillió igen szavazat mindenkit meglepett, még Orbán Viktort is - legalábbis erre utalt győzelmi beszédének egyik kitétele. Ha ő sem számított erre, az MSZP még kevésbé kalkulálhatott ilyen mértékű választói aktivitással. "Hideg" kampányuk többek között azon a megfontoláson alapult, hogy a Fidesz eddig csak a valódi téttel bíró országgyűlési választásokon volt képes mozgósítani maga mellett kétmilliónál több szavazót - vagyis annyit, amennyi egyirányú voks az eredményes népszavazáshoz kell. Ám hogy a helyzet ennél bonyolultabb, azt a 2004-es kétkérdéses referendumra adott eltérő számú "igen" szavazatok is mutatták: míg az állampolgársági kérdés messze elmaradt az eredményességi küszöbtől, addig a "kórház-privatizációs" - vagyis az, amelyik jellegében a leginkább hasonlított a múlt vasárnapi három kérdéshez - megközelítette azt.
Kétmillió és egynéhány százezres "igen"-győzelmet a szocialisták aránylag egyszerűen megmagyarázhattak volna (és valójában erre is készültek a népszavazás kiírása óta). Mondjuk úgy, hogy a Fidesz híveinek, akik 2006 őszétől várnak arra, hogy valamiképpen megbüntessék a kormányt, másfél év óta most először kínálkozott lehetőség ellenszenvük kinyilvánítására, amivel maximálisan éltek is. Elégedetlenek a mi szavazóink is - folytatódhatott volna az interpretáció -, lám, ők a passzivitásukkal büntették a kormányt; a feladat most már az, hogy meggyőzzük a megkezdett munka értelméről - és így tovább, és így tovább.
De mit lehet mondani a kétmillió és egy-két százezren felüli, "nem betervezett" hét-nyolc százezernyi igen voksról? A Fidesz beleharapott a kikezdhetetlennek hitt MSZP-táborba azzal, hogy a szociális juttatásokat változatlanul biztosító államot helyezte retorikája középpontjába? Elvégre a szocialista párti választók is magyar emberből vannak, következésképpen az állami gondoskodást éppúgy igénylik, mint jobboldali kollégáik; ebben való hitüket az elhíresült száz napok csak erősítették. Ha így van, akkor viszont Gyurcsány analízise a helytálló, miszerint nem történt semmi különös, az emberek, ha nem muszáj, még 300 forintot sem szeretnek kiadni a kezükből. Esetleg Horn Gábornak lenne igaza, aki politikai véleménynyilvánításnak tekinti a referendum eredményét? Végül is a népszavazás annak a politikának a szimbolikus tételeit lőtte ki vasárnap, amelyet a köztérben a miniszterelnök személyesít meg. (Ha valaki még nem értesült volna róla: a Hír Tv rögzítette, amint Horn Gyurcsány Ferenc vasárnap esti beszédét úgy kommentálta, hogy az igennel szavazók elsősorban a kormányfőt küldték el "a picsába".) Esetleg, horribile dictu, Orbán Viktor meglátása a helyes, miszerint a választók egy politikai gyakorlatot utasítottak el? Könnyen lehet persze, hogy (korábbi nyilatkozatai legalábbis ezt sugallják) Orbán mindössze arra utalt ezzel, hogy a mindenkori kormánynak minden egyes fontos döntés előtt konzultálnia illenék az ún. néppel - legföljebb az lehetne vita tárgya, hogy mind a tízmillióval egyenként, vagy elegendő a fele is, tehetnénk hozzá ironikusan. Pedig magát a fölvetést hiba ennyivel elintézni: nem kizárt, hogy sokan lehettek olyanok, akiknek éppen most lett elegük abból, hogy a pártok a kampányokban nem mernek nyíltak lenni velük; hogy olyan gyerekeknek nézik őket, akiknek csak az a fontos, hogy minél színesebb üveggolyókat kaphassanak. (Ha Orbán ilyen irányú fölszólamlását esetleg ez a belátás is motiválta, úgy ez saját 2006-os kampányuk komoly önkritikájaként is elkönyvelhető. De hát ki lát bele Orbán Viktor fejébe?)
A fönti megfontolások akár mindegyike is szerepet játszhatott a meglepően magas igen szavazatokban - és az is lehet, hogy csak egyikük-másikuk. Ami biztos: semmi nem tudható annak a minimum hét-nyolcszázezer szavazónak az indíttatásáról, aki a maximálisan kétmillió-kétszázezresnek tételezett Fidesz-támogatón kívül is a három díjtétel ellen voksolt. És éppen ez a bizonytalanság az, ami elgondolkodtathatja a két nagy pártot.
A pánikra mindig is hajlamos MSZP nehéz döntés előtt áll, amelynek csak annyiban a legfontosabb eleme a "Gyurcsánnyal vagy Gyurcsány nélkül" dilemmája, amennyiben a kormányfő vasárnap este is nyilvánvalóvá tette: sorsa összefonódott politikája párton belüli elfogadottságával. Az MSZP valójában arról fog határozni belátható időn belül, hogy visszafordul-e régi önmagába, amit joggal neveztek sokan úgy, hogy a "változatlanság pártja". Hogy miről van pontosan szó, azt jól mutatták az egészségügyi reform körüli koalíciós viták is. Látható volt, hogy a szocialistáknak púp a hátukon az egész. Bár ők is tisztában voltak a gondokkal, szokásuk szerint a túlélésre bazíroztak, mondván, apróbb toldás-foldásokkal a rendszer végül is működtethető, ráadásul nem fordul ellenük egy jelentős érdekérvényesítő társadalmi réteg. Ahhoz, hogy a dolog vége egy (olyan, amilyen) kompromisszumos törvénytervezet legyen, a szocialistáknak át kellett lépniük önmaguk árnyékát. A morgolódás persze itt-ott megmaradt, miszerint jobb meggyőződésük ellenére, a kisebbik kormánypárt erőszakosságának engedve szavazták meg az egészségpénztárakról szóló törvényt - de végül is "beleálltak".
Az MSZP eddig egyszer, a Bokros-csomag idején volt képes hasonlóra; ám 1998 és 2002 között végig azon bánkódtak, hogy a restrikciós politikával fölhalmozott javakkal nem ők, hanem Orbánék villoghatnak a választók előtt. 2002-es győzelmüket követően azonban végre ők is eljátszhatták a magyar nép nagy jótevője szerepét, amivel persze az előbb említett 2006- 2007-es újabb kijózanodásukat nehezítették meg. Mindent összevetve egyáltalán nem magától értetődő, hogy az MSZP támogat egy olyan politikát, amely minden kínja ellenére is magában hordozza a gazdasági fölzárkózás esélyét. Sőt: szocialista politikusok többször is hangoztatták az elmúlt időszakban, hogy a megkezdett politikát most már hülyeség volna föladni; ha visszafordulnának, azzal több bajt okoznak maguknak, mint ha végigcsinálják.
De mire fogja sarkallni őket az a plusz hét-nyolcszázezer (vagy ennél is több) igen szavazat, ami máshonnan, mint az ő 2006-os táborukból, nemigen érkezhetett? Félő, hogy ugyanarra a következtetésre jutnak, mint amit a Fidesz vont le a 2004-es népszavazási buktából, azaz: arccal az osztogató államot hirdető politika felé!
A szocialisták e dilemmájának a megoldását a koalíciós partner nem feltétlenül könnyíti meg. Azok az utóbbi időkben mind erősebb szabaddemokrata hangok, melyek szerint a koalíciót ideje volna fölrúgni, mivel az MSZP reménytelen, nincs mit kezdeni vele, mindenesetre erre utalnak. Ha ezek hallatán (és azok után a kompromisszumok után, amikbe végül is belement) számos szocialista érezné azt (és érzi is, nyilván), hogy itt most ő jól hátba van döfve, azon kevéssé csodálkoznánk. Nem mellesleg: az MDF-ben már évek óta tartja magát masszívan az az idea, hogy a Fidesz és az SZDSZ előbb-utóbb egymásra talál. Noha a wishful thinking klasszikus esetével állunk szemben, megjegyzendő, a szabaddemokratáknál is akadnak, akik szívesen ábrándítják magukat ezzel - bár fogalmunk sincs, mire alapozzák gondolatkísérleteiket. De rendben, ad absurdum tegyük föl, hogy egyik-másik Fidesz-vezetőtől sem idegen az ötlet. Csakhogy ott van az a milliós tábor, amely évek óta az SZDSZ kategorikus elutasítására és utálatára van trenírozva; márpedig kötve hiszszük, hogy lenne olyan épeszű Fidesz-politikus, aki ezt számításon kívül hagyná.
Ami az egyik oldalon veszteség, a másikon nyereség. Természetesen sem a hárommillió, de még az azon belüli, föntebb megénekelt nyolcszázezernyi igenre voksoló sem tekinthető homogén választói tömbnek, ám a kérdés ettől még evidens a Fidesz számára: a mostani hárommillióból miképpen tartható meg minél több szavazat a következő országgyűlési választásokig? Ily módon a Fidesz kampánybeli problémája prolongálódott: egyrészt nem szabad vadulni, mert az átpártolni kész volt kormánypárti választókat azzal elriaszthatja, másrészt meg időnként csak kell valami belemenőset produkálni, karbantartandó a hardcore hívek lelkivilágát. Ennek az ellentmondásnak a föloldása nem egyszerű feladat. Mindenesetre egyik lehetséges megoldásként bő évtized után akár a stratégiai váltás sem elképzelhetetlen: a Fidesz agytrösztje ugyanis eddig rendre abból indult ki, hogy az MSZP legyőzéséhez elengedhetetlen a szélsőjobbos érzelmű választók megnyerése. A politikai elemzésekben ma már közhelynek számít (de attól még igaz), hogy Orbánék emiatt százezres nagyságrendű olyan szocialistaellenes szavazót taszítottak el maguktól (hol a Centrum, hol az MDF irányába), akiket nem vonzott a MIÉP-esek vagy jobbikosok társasága. Az esetlegesen elhódítható volt kormánypárti szavazókkal e réteg földuzzadhat akkorára, hogy a Fidesznek a megtartásuk érdekében ne érje meg udvarolni a szélsőjobbnak.
A reménybeli megnagyobbodott tábor közös nyelve alighanem a gondoskodó államról való beszéd nyelve lesz. Ez újnak éppenséggel nem mondható (hiszen kormánypártként is jellemezte a Fideszt, azóta pedig, hogy a 2004-es állampolgársági referendum másnapján Orbán talonba helyezte a határon túli magyarság szent ügyét, és helyette a hazai szociális problémákat állította a középpontba), de a Fideszt most állíthatja visszavonhatatlanul a tipikusan kelet-európai posztszocialista néppártiság pályájára (egy kis nacionalizmus nyakon öntve a régi biztonságos világ iránti nosztalgiával, vagy fordítva).
Fidesz-győzelem esetén ugyanis két eset lehetséges: a gazdasági versenyképesség biztosítása érdekében vagy azt teszi, amit tennie kell és lehet - és akkor pillanatokon belül kiderül, hogy Orbán Viktor 2006 óta (vagy 2002 óta, tessék választani) folyamatosan és naponta hazudott, aminek, ugye, soha nincs jó vége -, vagy pedig tényleg megerősíti és körülbástyázza az újraelosztó állam hadállásait. Akárhogyan is, a Fidesz a maga "szociális" politikájával már jó előre leszűkítette a mozgásterét.
B. I.
Fidesz: Az esélyesek nyugalma
Az est legpezsdítőbb pillanatával a Polgárok Házával szemközti Visi Borozó egyik távozó vendége szolgált: az asszonyság öt perccel az urnazárás előtt a járókelőktől afelől érdeklődött, vajon merre induljon, hol lesznek ma a választások.
Bár szenvtelenségről szó sem volt, valahogy nagyobb ünneplést is el tudtunk volna képzelni a Fidesz kampányközpontjában. Talán az eredményhirdetés előtti feszültség hiánya tette; hétkor a részvételi arány már ismert és megfelelően nagy, az igenek túlsúlya sosem volt kérdéses, úgyhogy nem kockáztattak sokat az "Igen! Magyarország győzött!" molinó legyártásával. Másrészt pedig még hátravolt az iránymutatás, hogy akkor miképpen is kell majd értelmezni a győzelmet. Ha már a láthatatlan alkotmányunk mellé végre megszültük a láthatatlan népszavazást is, melynek következménye mindaddig talányos, míg a megfelelő személy meg nem világítja: addig viszont politikusok, aktivisták, pártközeli hírességek és sajtómunkások egyaránt a földszinti nagyterem és az emeleti büfé között vándoroltak a kamerák erdejében.
Az egyetlen valamirevaló érzelemnyilvánítás, amikor az m1 tudósítása az összes szavazásra jogosult arányában adja meg az igenek számát (amely így vagy feleakkora szám, mint ha a leadott szavazatokhoz mérnék); amikor a jelenlévőkben tudatosodik, hogy mi az a 43 százalék az "igen" mellett, egyikük kifakad: "Hát persze, ezek patkány eszdéeszesek." De a legtöbben csak legyintenek, még Kerényi Imre arcáról sem lehet semmit leolvasni. Alant Tarlós István konstatálja a győzelmet, mondanivalója gyakorlatilag a kampányban sokszor hallott szövege, a különbség csak annyi, hogy az igék jobbára múlt időbe kerültek.
A Hír Tv százalékokat mutat, az m1 innovatív, náluk aránypárral jelzik az igenek-nemek viszonyát. Ez jó, mert viszonylag egyszerűen vissza lehet számolni százalékra. Reménysugár, Áder János magyaráz. Világos politikai üzenetet talált a majdnem végeredményben, hármat is, na végre. Gyurcsány ne járassa velünk a bolondját, ne turkáljon a zsebünkben, megakadályoztuk a díjak emelését. "Ha a kormány nem pótolja a kieső bevételeket, majd pótolja a Fidesz" - mondja immár Navracsics Tibor, ami igen biztató - de mégsem az elkergetésre gondol. A hetek óta emlegetett, titkos törvénymódosítási javaslataikat vezeti elő az immár megfelelő időben. Eszerint az összeg kisebb részben a kormány kommunikációs költségeinek átcsoportosításából jön majd, de mivel a néma kormány nem old meg mindent, szükség lesz a Szerencsejáték Zrt. bevételeire is, ami adó formájában a költségvetésbe ment, van miből pótolni tehát, hogy minek a rovására, azt senki nem firtatta, minek ünnepet rontani.
De még ez sem az az igazi interpretáció, amire a polgári közönség vágyik; azt csak a főnök fogja elárulni. Narancsszínű kockákat hoznak a pódiumra, Kövér László keresztbe átsétál a kamerák előtt, s végre ováció köszöntheti Orbán Viktort, a népszavazás kezdeményezőjét. Orbán a soha nem látott összefogást méltatja, mely nemzeti ösvény, vagy valami ilyesmi. Már nem kell félni, mert elhárult a veszély, hogy akinek nincsen pénze, az nem tudja magát gyógyíttatni, vagy a gyereke buta marad. Sőt, ez még azoknak is jó hír, akik nemmel szavaztak - humorizál. És most mi a feladat? Új irány, új irány, új irány! Továbbá: "Alkotnunk kell!"
Akárhogyan is, a közgazdaságtan avítt tételei vasárnap eltöröltettek, a jövő bő hárommillió igennel kezdetét vette.
Mészáros Bálint
SZDSZ: AZ Esélytelenek nyugalma
Két éve az országgyűlési választások idején a Liberális sátorban volt az egy négyzetméterre eső legtöbb plazmatévé a városban: az ember egy elvarázsolt kastély tükörtermében érezte magát, ahogy a Kovács Pisti fan club élőben és a képernyőn is arra biztatja a vendégségben lévő langaléta Ferencet, hogy táncoljon meg húzzon bele. Vasárnap éjszaka senkinek nem jutott eszébe felidézni ezt az önfeledt ökörködést, pedig - leszámítva Demszky ötödik győzelmét az év ősszel - a Liberális sátorban akkor örültek igazán utoljára.
"Nagyon szerettük a kampányt, nagyon jól éreztük magunkat benne" - mondta a Narancsnak egymástól függetlenül Horn Gábor és Eörsi Mátyás arra utalva, hogy a Kádár-kort és a Fideszt az ingyenes közszolgáltatások propagálásán keresztül összekapcsoló vizuális kommunikáció provokatív, ironikus és paródiába hajló volt. Elmondták benne, hogy a Fidesz a szocializmust építi, amikor azt mondja, hogy ne legyen se tandíj, se vizitdíj, se semmilyen díj. Végül is lett 640-715 ezer közötti "nem", vagyis az SZDSZ szemszögéből akár sikerként is eladható a kudarc; és meg is teszik, pedig talán mégsem kellene. "Az istenadta népet" (Horn Gábor) azonban nem lehet kihagyni a számításból. Márpedig sokan a liberális jelzőt szitokszónak használják (legfeljebb, mint Tarlós István tegnap, odabiggyesztenek hozzá egy "neó"-t).
Az este, amely az SZDSZ-ben olyan vidáman indult, mintha Hannibal Lecterhez mentünk volna vacsorára, végül is nem sikerült rosszul. Míg az MSZP-székházban egy ideig bujkáltak a politikusok, a sátorban rendre megszólaltak a liberális nagyágyúk. Már a nyitáskor ott volt például Demszky, és ha csak egy bécsis zsömlét majszolt is el, jelezte, "mi mind kiállunk amögött, amiben hiszünk". Ezt tette Horn, Kóka, Fodor, Horváth Ágnes, Gusztos. Persze, a para azért ott volt a levegőben, hogy az elsöprő "igen"-győzelemből vajh' milyen következtetést von le az MSZP. Merthogy a szavazótáborában és a politikusai között is vannak jó néhányan, akik tarlósi módon gondolkodnak a liberális politizálásról. Amiben pedig benne van, hogy az MSZP az eredményt látva beijed, a reformok leállnak, és beköszönt a pangás. "A helyzetet alaposan elemezni kell", mondták többen is a jövőre vonatkozó kérdésünkre. De hogy addig se unatkozzunk, ősszel népszavazás lesz az egyelőre nem létező több-biztosítós tb-modellről. Mindenki egyetértett, hogy ha az MSZP nem áll bele tökösen a kampányba, abból ugyanilyen bukta lehet. Azt viszont senki nem állította, hogy a szocializmussal már nem kéne viccelni.
Bogár Zsolt
MSZP: Papírformázás
Nem könnyű bejutni a szocialisták központjába a népszavazás estéjén. A Moszkva teret szegélyező Vérmező utat tucatnyi rendőr vigyázza, az irodaházban - amely a régi székház eladása óta az MSZP ideiglenes székhelye - hemzsegnek a marcona biztonsági őrök. Az újságíróknak a lift csak a negyedik emeleten áll meg; aki eggyel feljebb próbál kiszállni, azt azonnal visszatoloncolják a felvonóba, a felsőbb szinten ücsörgő politikusokat hermetikusan elzárták a sajtómunkásoktól.
A kijelölt pár négyzetméteres térben legalább negyvenfokos a hőség, mindenkiről szakad a víz - ilyen szűk helyen, ekkora tömegnél bedöglik a klíma. Bár van vezeték nélküli internet, a hírek és információk nehezen jutnak be a szobába, ugyanis a szervezők még egy apró tévével sem kínálták meg a tudósítókat. A mulasztást a jobboldallal szimpatizáló csatorna munkatársai pótolják: a földre helyezett monitorból a helyszíni közvetítések szünetében a Hír Tv bömböl. Így történhet meg, hogy pár perccel Gyurcsány Ferenc tájékoztatója előtt az MSZP irodájában még mindenki Orbán Viktor győzelmi szónoklatát hallgatja.
Az urnazárást követően Lendvai Ildikó frakcióvezető és Nyakó István szóvivő tartja a frontot: papírformát emlegetnek, állítják, semmi meglepő nincs az eredményben. Pedig az előzetes adatokból ekkor már sejteni lehetett, hogy a részvétel ötven százalék, az igenek száma pedig hárommillió fölé kúszik. "Az eredményt tudomásul vesszük" - nyugtáz Lendvai. "Magas, de nem elsöprő" - elemez Nyakó. Utánuk semmi, a felsőbb emelet ajtaja sokáig zárva marad. Az unatkozó fotósok egymást fényképezik, a tévések jobb híján a laptopjaikkal babráló újságírókról készítenek vágóképeket. Később befut Kökény Mihály, hogy elmondja: a vizitdíjat el lehet törölni, nem nagy dolog, merthogy a referendummal az emberek nem a reform egészéről mondtak véleményt, így az feltartóztathatatlanul halad tovább a maga útján.
Háromnegyed tíz körül bevonul az elnökség. Puch László pártpénztárnok, örök szürke eminenciás az előőrs, gyorsan felhörpinti a kávéját, majd kezet csókol és bókol az újságírónőknek. Végül a vezetőség feláll Gyurcsány Ferenc mögé a pódiumra, a miniszterelnök-pártelnök pedig kijelenti, a népszavazás az eredeti célját tekintve vereséget szenvedett, a kormány marad. Némi önkritikát is gyakorol: megint a kommunikáció elégtelenségéről beszél. Végül arról morfondírozik, hogy a választópolgárok jó része mégsem ment el szavazni (a pesti síkon ekkor szólja el magát Horn Gábor). A személyi változásokat firtató - az esetleges miniszterelnök-cserére vonatkozó - kérdésekre egy már korábban is hallott mondat a válasz: "Az én sorsom ezzel a politikával összenőtt."
A tájékoztató után a párt prominensei azonnal cáfolnak minden híresztelést: még ha lesznek is kritikus hangok a párton belül, Gyurcsány mindenképpen folytatja. Állítják, a kormányfő távozását senki nem kívánja. "A szavazás levezette a reformok miatt felgyülemlett feszültségeket, folytathatjuk a politikánk új alapokra helyezését" - vont mérleget az egyik forrásunk.
A szedelőzködő sajtósok még konspirálnak egy kicsit: többen szóvá teszik Szili Katalin házelnök távol maradását, másoknak az szúr szemet, hogy Kiss Péter kancelláriaminiszter feltűnően vidám volt, és nem állt közvetlenül Gyurcsány mellett, hú azannya, ebből vajon mi következik? Ám az okoskodásnak hamar vége szakad: mivel ekkortájt már egy szem politikus sem akad, aki kamera, mikrofon elé állna, a terem negyedóra alatt kiürül.
