Magyar Narancs: Két éve, az országgyűlési választások idején azt nyilatkozta a Narancsnak, hogy a meggyőzés tartalmi elemei fontosabbak, mint a körítés. Tehát a víziótlanság, az ötlettelenség kudarcra ítéli a mégoly profi külsőségekkel megtámogatott kampányt is, mert a választók nehezen becsaphatók. A népszavazás után mi mondható el a szavazók józanságáról?
Bruck Gábor: Továbbra is azt mondom, hogy a politikát a gondolatok, az ideák vezetik. A tartalom, a mondanivaló fontosabb, mint a konstruált látszat. Emiatt vagyok most megijedve, jobban, mint az elmúlt tizenöt évben bármikor. A politika tartalmával, azzal a gondolatisággal van bajom, amit most az ország választott. Eddig minden fontosabb lépésünk Európa felé tartott. Így léptünk be a NATO-ba, az Európai Unióba, és Európa felé tartva izzadtuk ki a piacgazdaság intézményeit is. Most viszont az ország úgy döntött, hogy más utat követ, mint Európa. A történtekre ez az egyik magyarázat, a rosszabbik. Az a jobbik eset, ha kiderül, hogy ez büntető szavazás volt, a magyarok elsősorban csalódottságukat, nemtetszésüket fejezték ki.
MN: A mostani helyzet a diszfunkcionális népszavazási szabályozás és az Alkotmánybíróság vitatható döntése miatt alakulhatott ki. De ha már így van, akkor hogyan lehet kezelni azt, amikor ilyen manipulatív kérdésekben nyilváníthat véleményt a köz?
BG: A reformokat sehol sem szeretik. Nincs olyan, hogy egy nép egyszer csak rájön, hogy jó volna reformokat indítani. Ez akkor van, amikor nagy a baj, amikor egy ország ott áll a szakadék szélén és lépni kell. Így volt Írország, Finnország vagy Új-Zéland esetében is. A Bokros- és a Gyurcsány-csomag is az utolsó pillanatban jött. A reformnak része szokott lenni az úgynevezett co-payment, a vizitdíj, a tandíj, vagy valamilyen önrész, amivel hozzá kell járulni a szociális juttatásokhoz. Ezt mindenhol nehéz elfogadtatni, és mindenhol a teljes politikai elit felelőssége, hogy mégis sikerüljön. Egy sikeres ország nem engedheti meg magának, hogy az ellenzéke katalizátor szerepet játsszon költségvetési kérdések leszavazásában. Ez nem gyakori Európában.
MN: Most mégis ez történt. És valahogy csak érthetővé kellett volna tenni a publikumnak azt, hogy mi az önrészfizetés értelme.
BG: Ha a franciáktól el akarnak venni hat frankot, akkor Párizstól a Loire völgyéig tüntetnek. Csakhogy az ellenzék ezt nem használja ki. Ha Görögországban privatizálni akarnak egy egyetemet, akkor 75 ezer hallgató megy az utcára, de az ellenzék nem szervez népszavazást erre a kérdésre. Ha a felvilágosult Amszterdamban elvesznek egy kultúrházat, akkor meglehet, hogy hetekig tüntetnek a fiatalok, de az ellenzék nem hergeli őket. A kilencvenes évek végén még nálunk is így volt. 1997-ben a nyugdíjreform kommunikációját vezettem. A nyugdíj a költségvetésnek olyan combos eleme, mint az egészségügy, de akkor a Fidesz mint konstruktív ellenzék értette a reform fontosságát, és támogatta. Amikor Budapesten bevezettük a parkolási rendszert, a Fidesz megint csak értette a fontosságát és támogatta, noha a parkolás díja sokszorosa a vizitdíjnak. Az emberek sehol sem szeretik, ha valamit elvesznek tőlük, vagy fizetni kell olyasmiért, amiért korábban nem kellett. Ez mégis időnként megesik, de civilizált ellenzék ezt nem szokta kihasználni.
MN: Az elmúlt egy év nem attól volt hangos, hogy a kormány az önrészfizetés hosszabb távú gazdasági és szakpolitikai hasznairól győzködte volna a társadalmat. A kampányban nem lehetett volna ebből valamit bepótolni, mint ahogy korábban voltak is ilyen fogadkozások?
BG: Létezik egy makacs, szinte megingathatatlan illúzió, amely szerint kaphatok valamit a semmiért. Ez kultúránk egyik központi eleme. Ha megveszed ezt az arckrémet, vele kapod az örök fiatalság illúzióját. Kérd ezt a parfümöt, és Brad Pitt bezuhan az ágyadba. Válaszd ezt a spagettiszószt, és rögtön egy negyvenfős családnak leszel a Don Pepéje. Csak 150 forint a lottószelvény, és holnap milliárdos leszel. A modern eladástechnika arra a vágyra épül, hogy az ember szeretne sokat kapni - a semmiért. És itt jön képbe a felelős politika, amelyik azt mondja: de az élet nem ilyen, vagy megfizeted a dolgok árát, vagy nem lesznek a tieid. Csakhogy Orbán ezt sosem mondja, sőt, az ingyenesség illúzióját, az örök csábítás hatalmát használja ki. Erre az egyszerű trükkre építi a politikáját. Mi pedig, ahelyett, hogy lelepleznénk a trükköt, mindig csak a kormány kommunikációját elemezzük. A köztársasági elnök azt kifogásolta, hogy nincs jól elmagyarázva az egészségügyi reform lényege, szíve szerint visszadobná az egészet. Tölgyessy Péter szerint is rendkívül ügyetlen a kormány, így nem lehet eladni a reformokat. Mások azt firtatják, hogy milyen a kormány kampánya, propagandakészsége, meggyőző ereje? Szerintem viszont ez nem fair, és ennek semmi értelme. Ha az egyik oldal azt mondja, hogy valami ingyen van, akkor a másik oldal nem tudja ugyanazt eladni 300 forintért, akkor sem, ha a világ legjobb kampánystábját szerződteti. Ráadásul egy kormánynak nem kell olyan jól kommunikálnia, és örüljünk annak, ha nem is tud. És nem is feladata, hogy mindenáron profi módon kampányoljon. Még akkor sem, ha az ellenzék beszorítaná egy demagóg kampányba.
MN: Az világos, hogy az ellenzék, hát, nem annyira konstruktív. De talán mégsem mindegy, hogyan használja ki a kormány a rendelkezésére álló, mégoly szűk mozgásteret. A kárenyhítésre milyen eszközei vannak?
BG: Szinte semmilyenek. 'szöd után az emberek nehezen hisznek a kormánynak. Persze 2006-ban a teljes politikai elit hazudott, és ehhez jó sok közgazdász és újságíró asszisztált. A budapesti elit együtt rakta össze az össznemzeti légvárat, együtt konstruálta meg a szép új világot. De mivel Gyurcsány Ferenc a kormányfő, elsősorban rajta kérik ezt számon utólag.
MN: A szocialisták először bagatellizálni próbálták a népszavazást, majd később mégis a nem szavazatot ajánlgatták. Nem úgy tűnt, hogy megkönnyítik a gondolkodó híveik dolgát.
BG: A hideg kampánnyal azt akarták kifejezni, hogy a népszavazásnak nem lesz következménye, ezért a jobboldali polgároknak nem érdemes szavazniuk. A kampány logikáját értem, bár tegyük hozzá, nem túl demokratikus. És persze nem jött be, de erről kevéssé tehetnek. Az SZDSZ könnyebb helyzetben volt, azt mondta és azt csinálta, amiben hitt, amit gondolt.
MN: A Fidesz a díjak várható drasztikus emelésével is kampányolt, de tulajdonképpen 2002 óta alkalmazza azt, hogy bedob egy efféle hazugságot. Van olyan technika, amivel az ilyesmi ellen védekezni lehet?
BG: Azt mondták, hogy ezer forint lesz a vizitdíj. Veszélyes fegyver volt, mert ugyan gondolhattuk, hogy ez nem igaz, de azt is, hogy nem képtelenség. Bizony, a kormányaink, ha baj van, könnyen döntenek az adóemelés vagy a magasabb díjfizetés mellett. Nálunk a problémamegoldásnak ez a leggyakoribb útja. Vagyis az ezerforintos riogatás a magyarok egyik régi, és nem teljesen alaptalan félelmére épített.
MN: Amikor Németországban megszorítások vannak, akkor mozgalmak indulnak például arra, hogy akkor most két évig nem megyünk nyaralni, mert spórolni kell. Nem létezik, hogy nálunk, a hitelből vett plazmatévék országában most már soha nem tudjuk belátni az ingyenebéd tarthatatlanságát.
BG: Több évtizedes demagógia van mögöttünk, hogy bizonyos dolgok ingyenesek, járnak nekünk. Két év kevés volt ahhoz, hogy átkattanjon az agyunkban, ez nincs így. Mintha két világ volna a fejünkben, mintha az egyik agyféltekénk azt remélné, hogy ingyen is megkaphatunk dolgokat, a másik féltekénk viszont tudja, hogy mindenért meg kell dolgoznunk. Az egyik féltekénk volna a szocialista, az utópista, a másik pedig a józan és realista. A kampány arról szólt, hogy melyik féltekét, melyik magyarázatot, melyik világot sikerül inkább mobilizálni. Orbán a szocialista magyarázatot melegítette fel, meglehetős sikerrel.
MN: Ezért kellene energiát fektetni abba, hogy megértsük, csak az költhető el, amit megkeresünk.
BG: Az ideológiailag tájékozott ember konzisztensen gondolkodik. Tudja, ha az államtól több szolgáltatást várunk, akkor többet is kell adózni. A modern szavazó viszont ezt nem fogadja el. Azt mondja, lehet, hogy a két elvárás együtt nem megy, de nem baj, oldd meg a lehetetlent. Vagyis egyszerre akarja, hogy csökkenjen az adó, és az állam szolgáltasson többet és jobban. Az a kérdés, hogy az egymásnak ellentmondó kívánalmak között hogyan lehet egyensúlyozni. A kampány is arról szól, hogy a két világ, a két félteke közül melyik lesz a domináns a választás idején. Úgy tűnik, Magyarországon a kádári félteke sokkal erősebb. Ezért a politikai elitnek abban kellene jeleskednie, hogy erősítse a másik, a realista világunkat.
MN: Hogyan lehetne ezt megtenni, amikor vasárnap hárommillióan jelentették ki, hogy őket a realista világ nem mozgatja meg.
BG: Másfél-két éve tudjuk, hogy az ország rossz állapotban van. Nem tanulunk, nem fejlődünk, nem vagyunk elég szorgalmasak, nem beszélünk angolul, és nem vagyunk elég igényesek. Van másfél millió olyan honfitársunk, akik annyira képzetlenek, hogy nem tudnak munkát vállalni. Ugyanakkor sokan hisznek abban a sztereotípiában, hogy mi egy meglehetősen tehetséges, leleményes nemzet vagyunk. Szerintem ezt el kéne felejteni. A politikának el kéne magyaráznia, hogy ilyen nincs. Olyan van, hogy valaki sokat és jól dolgozik. Képes megújulni akár minden évben, képes helytállni a globális piacon. El kéne mondani, hogy Magyarország kicsi ország, nem mi írjuk a piac szabályait. Nekünk csak egy lehetőségünk van, az, hogy az adott szabályokon belül jól játsszunk. Most nem játszunk jól. A rendszerváltás idején előbbre voltunk, mint a többi kelet-európai ország. Hamarabb és gyorsabban hoztuk létre az új intézményeinket, amelyek mindegyike kompatibilis az európai intézményekkel, de a kultúránk nem az. Nem kéne minden héten kitalálni egy új, magyar megoldást. A kapitalizmus prózai világ, nem igényli a zsenialitást, problémáink többsége is típusprobléma, amelyekkel a többi európai ország is küszködik. Tudjuk, hogy működik egy sikeres kórház, sikeres egyetem, amelyben nincs sunyizás, nincs hálapénz. Ez másolható. Ha a bankrendszerünk képes európai mintára, viszonylag tisztán és átlátható módon működni, akkor ezt meg lehetne tenni az egészségügyben is. A privatizált távközlésünk is jól működik, az egész ország élvezi a nem állami kiskereskedelmet. Ebben nincs sunyizás, nincs protekció. Szinte alig lehet elképzelni, hogy ez a sok jó példa miért nem vezeti az országot arra, hogy ilyenné tegye az oktatást és az egészségügyet is. A vasárnapi döntés megerősített abban, hogy távolodunk a rendszerváltás ideájától.
MN: Az igennel szavazók magas számából milyen következtetés adódik a kormány számára? Pusztán tehetetlen volt a szociális demagógiával szemben, vagy már a korábbi hívei sem bíznak benne?
BG: Számoljunk: több mint hárommillió igen szavazat volt. Tudjuk, hogy a Fidesz támogatottsága durván 35 százalékos. Ha szimpatizánsainak 70 százaléka megjelent a szavazáson, és ezek mindegyike igennel szavazott - ami nagyon kérdéses -, akkor ez még mindig kevesebb mint 2 millió ember. Vagyis valószínű, hogy a bizonytalanok és a kormánypártiak közül is sokan szavaztak a reform ellen. Ma még nem tudjuk, hogy az ország ténylegesen a vizitdíj és a tandíj ellen foglalt állást, vagy az eredményt inkább a kormány elleni protestáló szavazatnak kell tekinteni. Ma ez a legfontosabb kérdés. Ha vasárnap elsősorban a kormánnyal szembeni elégedetlenség fogalmazódott meg, akkor nincs túl nagy baj, a kritika legitim, és sok szempontból érthető is. Ha viszont az eredmény egy reformellenes érzületet jelez, akkor ez azt jelenti, hogy Magyarország kiszállt a versenyből, hátraarcot vett, vagy inkább leült az ámbitusra és rágyújtott egy pipára.
