A budai Várban, a Táncsics Mihály utcai egykori Erdődy–Hatvany-palotában működik mintegy harminc éve az egyetemes és magyar zene, népzene és néptánc történetének, elméletének és tudományos kutatásának egyik fő helye (a Zeneakadémia mellett), a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézete (ZtI).
Az intézet a jelenkori zenei művelődés hangzó, írásos, képi és tárgyi dokumentumait is gyűjti, és nagy magyar zeneszerzők hagyatékát is gondozza. Az elmúlt években nemegyszer felmerült, hogy a reprezentatív, páratlan panorámás kerttel rendelkező épület hivatali funkciót kap; legutóbb 2015-ben tűnt úgy, hogy az Akadémia többi várbeli intézményével együtt a ZtI-nek is mennie kell.
Volt úgy, hogy a Soroksári úti Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kutatóház lesz az intézet új otthona, később az Oktogonnál lévő, a ZtI-nek kissé szűkös Batthyány-palota is szóba jött, de a költözés aztán lekerült a napirendről. A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) és a kormány közötti konfliktus élesedésével azonban az intézet működése kerülhet veszélybe.
| ||
Fagyasztás, zsarolás
„Tudományos és közhasznú tevékenységet végzünk, a magyar kultúra egyik legfontosabb szeletével dolgozunk, ennek megfelelően mindig jó viszonyt ápolt az intézet a mindenkori kormányzattal. Most meg vagyunk szeppenve, mert ugyan bízunk abban, hogy nem lesz nagy változás, a jelek egyelőre nem ezt mutatják.
Mi nem szeretnénk részt venni politikai harcokban, mi csak nyugodtan szeretnénk dolgozni” – mondja az intézet tudományos főmunkatársa, Dalos Anna a Narancsnak. Szavai tükrözik az MTA és a kormány közötti tárgyalások hangulatát: az MTA kutatóintézeteinek vezetői is csak a sajtóból értesülnek az eseményekről, ráadásul az egyeztetésekről szinte naponta ellentmondó információk szivárognak ki – és ritkán biztatóak.
Sajtóinformációk szerint ezeken a tárgyalásokon szóba került már az MTA alapítványi finanszírozása a Corvinus mintájára, a tíz kutatóközpontból és öt önálló intézetből álló hálózat szétdarabolása, egyes kutatóintézetek megszűnése, bizonyos intézetek egyetemekhez csatolása vagy kormányzati kontroll alá vonása, az MTA-vagyon államosítása.
Palkovics László innovációs és technológiai miniszter koncepciójából kiolvasható a humántudományok visszaszorításának szándéka az alkalmazott természettudományi kutatások javára, vagyis a konfliktus különösen érzékenyen érinti a Bölcsészettudományi és a Társadalomtudományi Kutatóközpontokat és a Nyelvtudományi Intézetet.
| ||
Az MTA veszélyben érzi a tudományos autonómiát is: legutóbbi ülése után az elnökség fölszólította a minisztert, hogy biztosítsa az akadémiai kutatóhelyek törvényben foglalt alapfinanszírozását. (A minisztérium a munkabérek kivételével befagyasztotta azokat az MTA-nak folyósított pénzeket, amelyek a kutatóközpontok alapműködését biztosították az év első három hónapjára).
A kieső alapfinanszírozást a Zenetudományi Intézet egyelőre képes egyéb forrásokból pótolni. A mintegy 220 millió forintos éves költségvetés 60 százaléka származik innen, 40 százalékát adják a pályázati és vállalkozási pénzek, például a tárlatbelépőkből befolyt összeg. Más kutatóközpontok ennél is rosszabb helyzetbe kerültek: a kutatóintézet-hálózat munkatársaiból nemrég alakult Akadémiai Dolgozók Fórumának egyik háttérbeszélgetésén elhangzott, hogy a vidéki kutatók utazási költségét nem tudják kifizetni, más kutatóközpontban leállították az új alkalmazottak felvételét, és minden dologi kiadást igazgatói engedélyhez kötöttek.
Máshonnan is jelentős megszorításokról érkeztek hírek a Narancshoz: „Jelenleg még tárolódobozokat, papírt, ragasztót sem tudunk venni, egy levelet sem tudunk feladni, mert nincs rá keret” – fogalmazott az egyik bölcsészettudományi kutatóintézet munkatársa.
Ebben a helyzetben írta ki a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal azt a Tématerületi Kiválósági pályázatot, amin keresztül a kutatóintézeteknek meg kell pályázniuk a saját működési támogatásukat, csakhogy immár egyetemekkel és állami kutatóhelyekkel is versenybe kell szállniuk a forrásokért. A keretösszegből sem olvasható ki semmi biztató: a kutatóintézet-hálózatnak idén mintegy 20 milliárd forint járt volna, a más szereplők előtt is nyitott pályázatnak pedig 27 milliárd a keretösszege.
Ahogyan a Társadalomtudományi Kutatóközpont egyik munkatársa fogalmazott korábban a Narancsnak: „Teljes őrület, hogy az alaptámogatásért is pályáznunk kell.” A Zenetudományi Intézet egyik munkatársa is arról beszélt lapunknak, hogy a pályázati kiírás alapján a bölcsészterületről 25-30 százalékos forráskivonás föltételezhető: a Bölcsészettudományi, Társadalomtudományi Kutatóközpontok és a Nyelvtudományi Intézet összköltségvetése több mint négymilliárd forint, a pályázat vonatkozó része, a Család és kultúra témakörének teljes keretösszege körülbelül 3 milliárd forint, amire, ismételjük, nem csak az MTA intézetei pályázhatnak.
„Ha vissza kell vágni a költségvetést a háromnegyedére, akkor ki dönti el, hogy melyik munkatárs marad és melyik megy? Arról nem beszélve, hogy hosszú távon ez már az intézet tevékenységét veszélyezteti. Mintha a kormány nem érezné a fontos nemzeti kutatások ellehetetlenítésének veszélyét, mondván, hogy az innovációban nincs szerepük és nem eredményesek. Holott ezek a kutatások igazi nemzeti ügyek” – mondja egy akadémiai munkatárs.
Túl kell élni
Jelenleg az sem kizárt, hogy az intézetek feleslegesen írták meg a pályázataikat, mivel az MTA elnöke az Akadémia elnökségének utasítása szerint csak akkor továbbíthatja azokat a minisztériumnak, ha Palkovics írásba adja: biztosítja a kutatóintézetek éves finanszírozását. Ha a kormány ezt nem garantálja, az MTA bojkottálhatja a pályázatot – emellett érvel az Akadémiai Dolgozók Fóruma is.
Richter Pál, a Zenetudományi Intézet igazgatója lapunknak azt mondta, elkészítette a pályázatot az elnöknek. Richter értelmezése szerint a pályázaton visszamenőleg is megkapnák a kieső három hónapot, de arra is felkészült, ha 2019-et költségvetési szempontból túl kell élni, és csak 2020-tól rendeződik a helyzet.
| ||
Az intézet egyelőre képes ellátni feladatát, működése nem sérült, átcsoportosítással képesek biztosítani a munkát, a kutatások folytatását és a gyűjtemények kezelését. Amikor arról kérdezem, hogy vajon további három hónap alaptámogatás-zárolást kibír-e a ZtI költségvetése, az igazgató így válaszol: „Vallom azt az ősi mondást, hogy minden napnak megvan a maga baja, tehát ezzel majd akkor kell foglalkozni, ha bekövetkezik. Nem hiszem, hogy ennek a bizonytalan helyzetnek a fenntartása bárkinek is az érdekét hosszabb távon szolgálná. Palkovics miniszter úr és a miniszterelnök is kijelentette: érték nem veszhet el. Ha ez így van, akkor mielőbb rendezni kell a helyzetet.”
A teljes állásban mintegy 50 főt foglalkoztató Zenetudományi Intézet minden szálával az MTA-hoz kötődik: a magyar népzene-kutatás a kezdetektől az Akadémiához tartozott. 1934-ben került az MTA-ra Bartók Béla, 1953-ban hozták létre Kodály Zoltán vezetésével a Népzenei Kutatócsoportot, 1961-ben ifjabb Bartók Béla kifejezett kérésére került apja hagyatéka az Akadémiához, ez lett aztán a Bartók Archívum, és ebből nőtte ki magát az intézményes zenetörténeti kutatás.
2012-től került az intézet az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja alá; akkor jelentős akadémiai segítséggel, az MTA Lendület-pályázata keretében elindulhatott a 20–21. Századi Magyar Zenei Archívum és az ahhoz kapcsolódó kutatócsoport – mára a modern gyűjteményben 19 zeneszerző, 8 előadóművész, 5 zenetudós hagyatékát őrzik. A legjelentősebb köztük Lajtha Lászlóé és Dohnányi Ernőé, utóbbi hagyatékát az Egyesült Államokból hozatta haza az intézet 2014–2015-ben. Az intézet szervezi továbbá a nemzetközi Bartók-kutatást, sajtó alá rendezi Bartók kritikai összkiadását, kutatja az 1700 előtti magyar és közép-európai zenetörténetet és liturgiát, részt vesz a nemzetközi gregoriánkutatásban.
Itt működik a Zenetörténeti Múzeum és a Zenetudományi Szakkönyvtár. Összesen mintegy 18 ezer órányi hangfelvételről, 700 órányi filmről, 400–500 ezer oldal dokumentumról és gazdag hangszergyűjteményről beszélünk; ezeket mind helyben, a 2007-ben erre a célra modernizált Erdődy–Hatvany-palotában őrzik. A gyűjtemény alapvetően az MTA tulajdona, kivéve a letétbe helyezett darabokat, bár azoknál is sok esetben kifejezett kérése volt a letevőknek, hogy az MTA kezelje a tárgyakat.
Richter Pál szerint az intézet jogi státuszának megváltozása éppen ezért rengeteg, nehezen megoldható problémát vetne fel. „Minden intézményvezető azért felel, hogy az intézmény integritása megmaradjon. A mi esetünkben ez fokozattan jelenti a gyűjteményi egységek egyben tartását.
Az elmúlt évtizedben azt láttuk, hogy a gyűjteményekre alapozott kutatás, kiegészítve a múzeummal, jól működő egység, ami közhasznú tevékenységként szolgálja a magyar kultúrát, és nemzetközi szinten is a csodájára járnak. A magyar zene valóban egy brand, ezt a kormányzat is így gondolja, komoly összegekkel támogatja is. De a magyar zeneéletnek a szélesebb közönség által ismert része mellett van egy kevésbé látható része, létezik egy szellemi infrastruktúra. És ennek egyik legfontosabb bázisa ez az intézet.”
| A szétesés réme „Az Akadémia vagyonának átadása egy alapítványnak nem pusztán a kutatóintézetek épületeit jelenti, bár ez is irdatlan. Hanem a gyűjteményeket, amelyek egyidősek az intézménnyel vagy a kutatóintézetekkel. Tudósok generációi által nevelt-növesztett levéltárak, adattárak esnek szét, gyűjtések, a tudomány alapjai, és ne feledkezzünk meg a nagy falatokról, például a 188 éve épülő Művészeti Gyűjteményről és a Pszichiátriai Művészeti Gyűjteményről. Ellenőrizhetetlen lesz fenntartásuk, egybentartásuk, megőrzésük, illetve egyértelmű, hogy szétkapják őket. Ez még 1949-ben sem történt meg!” – közölte február közepén a Magyar Tudományos Akadémia Művészeti Gyűjteménye a nyilvánossággal. Bicskei Éva, a gyűjtemény művészeti vezetője a Klubrádiónak azt nyilatkozta, hogy az Akadémia kulturális ernyőszervezet is volt a története során, a művészeti gyűjtemény például ajándékozások és hagyatékozás révén halmozódott fel. A gyűjtemény ezért nem elválasztható az MTA-tól, mert abban a pillanatban elvész a jelentése akkor is, ha egy másik intézménynél egyben marad. |
