nem kap semmit,
a megkülönböztető jelzésként viselt narancssárga felsőt is maga varrta, az őt foglalkoztató, zömmel pályázatokból és adományokból élő Kórházi Önkéntes Segítő Szolgálatnak erre már nem futja. Mindez persze nem számít. "Öröm valakit megetetni, és öröm meghallgatni, hazafelé mindig jól érzem magam. A nyári szünetben hiányzik a kórház, a munka. Amikor meghal valaki, persze kiborulok. De ilyenkor vigasztal, hogy tudom: utolsó napjaiban segítségére voltam valakinek, egy kicsit megkönnyítettem az útját."
A közhasznú alapítványként működő Kórházi Önkéntes Segítő Szolgálat a főváros öt kórházának különböző részlegeire küld önkénteseket, zömmel nőket.
A kardiológián az ebédet két középkorú asszony osztja, egyikük jogászként, a másik rádiós szerkesztőként csíp le egy-egy fél napot rendes munkaidejéből. "Jó itt, mert pár óráig kétségbevonhatatlanul hasznos vagyok, miközben elfelejtem, hogy mi van kint. A kapun kilépve legtöbbször azt érzem, hogy problémáim időközben összementek. A személyzet már elfogadott, de a betegek néha furcsán néznek ránk. Megesik, hogy valakinek segítek, erre pénzt akar csúsztatni a zsebembe" - mondja egyikük.
Néhány éve még a kórház vezetése is idegenkedve hallgatta az önkéntes szervezet náluk kopogtató képviselőit. "Le kellett küzdenünk a gyanakvásukat, el kellett magyaráznunk, hogy mi fán terem az önkéntesség. Meg kellett értetnünk, hogy eszünk ágában sincs belekontárkodni a szakmájukba. Eleinte hallani sem akartak rólunk, de végül megengedték, hogy bizonyítsunk. Azóta elfogadtak, már beépültünk a kórház életébe. A kardiológiára járók nyáron együtt víkendeztek az osztály dolgozóival" - halljuk az önkéntesek koordinátorától, miként vették be magukat ide szívós munkával.
A KSH Nonprofit szervezetek Magyarországon 2000 című kiadványának adatai szerint országosan mintegy 400 ezer ember vállal rendszeresen önkéntesi munkát. Ez akkor is figyelemre méltó, ha tudjuk, a jóléti államokban a lakosság 50-70 százaléka végez időről időre valamilyen ingyenes közhasznú tevékenységet. Az önkéntesség "intézménye" az egész hazai nonprofit szektort a hátán cipeli, a civil szervezetek kétharmada főleg olyanokat alkalmaz, akik munkájukért nem várnak ellenszolgáltatást. A zömmel szociális, kulturális, egészségügyi, ifjúság- és környezetvédelmi területen dolgozók
általában heti két órát
szentelnek a köz javára, de sokan ennek többszörösét, a "Pingpong Doki" néven ismertté vált békásmegyeri körzeti orvos egyik segítője például az utóbbi hét évben minden szombat estéjét beáldozta azért, hogy az utcán bandázó fiatalok inkább sportoljanak.
Az önkéntesek zöme persze egész életében megmarad a civilek térfelén, mert csak az olyan professzionális, elszánt ék, mint például a Kórházi Önkéntes Segítő Szolgálat képes benyomulni az egyébként támogatásra szoruló nagy állami ellátórendszerek világába. "Sok helyre korábban be sem engedték az önkénteseket, az utóbbi 3-4 évben kezdett el nagyon lassan olvadni a jég. Az állami intézményeknél nincs mintája, hagyománya ennek a munkának. Hiányzik az infrastruktúra, a know-how, amely fogadni és hasznosítani tudná az utcáról érkező segítő kezeket Az egészségügyi, szociális intézmények ráadásul őrzik zárt, hierarchikus rendjüket, ritkán engednek külsőst a falak mögé" - mondja F. Tóth András, az Önkéntes Központ Alapítvány (ÖKA) igazgatója.
"Minden csapatunk begyűjtött legalább egy-két kudarcélményt, amikor önkormányzati intézménynél járva elutasították a felkínált segítséget. Ha összehozunk egy csoportot, hogy holnap kitakarítjuk az egész kerületet, biztos, hogy egyik ügyosztályról a másikra küldenének" - véli Garas Ildikó, a legnagyobb hazai ifjúsági önkéntes szervezet, a Demokratikus Ifjúságért Alapítvány (DIA) ügyvezetője. A mintegy hatszáz, 14-25 év közötti fiatalnak rendszeres önkéntesi munkát biztosító DIA vezetőjének tapasztalata szerint még ahol adott a fogadókészség, gyakran ott sincsenek felkészülve, így az átmeneti szállóra, kórházba, menekülttáborba, gyerekotthonba, iskolákba bejáró fiatalok gyakran kapnak értelmetlen feladatokat. Garas Ildikó szerint ebben az is közrejátszhat, hogy az önkéntesség társadalmi presztízse meglehetősen alacsony, a segítőket nemritkán különcként kezelik, tevékenységükre pedig sokszor magánügyként tekintenek. "Erre nem mindig büszkék az iskolákban sem. Ha bármely fórumon szóba kerül, hogy mit értek el a diákok, ezt ritkán említik. Pedig a fiatalokat gyerekjáték megnyerni, tele vannak érdeklődéssel, segítő szándékkal és sikerélményre szomjaznak. Nehezebb viszont közreműködő pedagógust találni, vagy a szülőket meggyőzni arról, hogy ne újabb különórára írassák be a gyereket. Sokan attól félnek, hogy az ilyesmi elveszi az időt a piacképes ismeretek megszerzésétől. Pedig az önkéntesi munka amellett, hogy közösségi embereket formál, az egyéni érvényesülés szempontjából sem haszontalan: számos, a munkaerőpiacon is jól hasznosítható készséget lehet elsajátítani. Megtanulnak csapatban dolgozni, a felkészítő, úgynevezett civil órákon megismerkednek a helyi közigazgatás működésével, megtanulnak felelősen gondolkodni, és kommunikációs készségeik is fejlődnek."
"Az állam egyszerűen nem nélkülözheti az ingyenes segítséget. Rohamosan öregedő társadalmi struktúránkban az eltartottak keresőképesekhez viszonyított aránya már most súlyos probléma elé állítja a hazai gazdaság- és szociálpolitikát. Az önkéntesek teljesítménye ebben a közegben nemzetgazdasági tekintetben is jelentékeny, hiszen jelenleg is mintegy
20 milliárd forintot
termel évente. Vicces, hogy egyáltalán magyarázni kell a döntéshozóknak, miért fontos a megfelelő infrastruktúra kiépülése" - mondja F. Tóth András. Az önkéntesség társadalmi hasznát vizsgáló tanulmányok szerint már csak azért is üdvös több embert bekapcsolni a rendszerbe, mert a szükségképpen uniformizált piaci szolgáltatók még az állammal együtt sem képesek minden emberi és társadalmi szükséglet kielégítésére, a peremen élők pedig gyakorta nem vehetik igénybe ezeket a javakat. Nem mellékes, hogy a szaporodó közösségi kezdeményezésekkel növekszik a társadalom összetartó ereje, az emberek pedig a számukra fontos közösségekhez kapcsolódva érzik jól magukat. Az olyan, modellértékű kezdeményezések sikere, mint a Békés megyében öt éve indult, ma már 30 városban működő "Kapu program" - ahol brit szakemberek segítségével a helyi munka nélküli fiatalokat bevonták az idősgondozásba - azt mutatja, hogy önkéntes segítéssel akár munkaerő-piaci gondokból fakadó társadalmi feszültségeken is enyhíteni lehet.
Az önkéntes szervezetek szerint épp ezért égető szükség lenne arra, hogy az állami intézmények - és maguk a civil szervezetek is - pénzeszközökhöz, képzésekhez jutva fokozatosan alkalmassá váljanak önkéntesek fogadására. F. Tóth András szerint ezenfelül minden városba kellene egy olyan iroda, mint az ÖKA központja, ahol felkutatják és összegezik, hol van szükség segítségre, ahol képzik az önkénteseket foglalkoztató szervezeteket. "Ez azért fontos, mert jelenleg csupán pár száz szervezet bánik az önkéntesekkel profi módon. A többiek improvizálnak, nem tudnak rendesen foglalkozni az újonnan érkezőkkel, így sokan, gyorsan lemorzsolódnak."
A hatályos magyar jogban
az önkéntes véradáson és az ifjúsági építőtáborokon kívül halvány lenyomatát sem találjuk az önkéntes segítők több száz ezres tömegének. Nem tudni, ki minősül önkéntesnek, milyen kritériumai vannak az ilyen munkavégzésnek, ezért a legtöbben tisztázatlan körülmények között, félig legálisan alkalmaznak segítőket. Munkajogi értelemben például a saját akaratunkból, anyagi ellenszolgáltatás nélkül végzett munka a legtöbb esetben egyelőre vegytiszta svarcolás. "Ha a munkavédelmi felügyelőség kiszáll valahova, ahol önkéntesek dolgoznak, ők ugyanolyan megítélés alá esnek, mint a feketén, pénzért dolgozó munkások" - mondta lapunknak Bódis György, a Miniszterelnöki Hivatal Civil Kapcsolatok Főosztályának vezetője. Bács-Kiskun megyében például néhány éve az történt, hogy egy kúria felújítási munkálatairól beszámoló lelkes hangú újságcikk nyomán szagot fogó munkaügyi felügyelőség pár perc alatt szétkergette az ott kulizó önkénteseket. Ugyanilyen visszásnak tűnik, hogy amennyiben valaki az egész napos munka végeztével kap egy tál ételt meg egy ágyat pokróccal, adóznia kell utána, mert ez jövedelemnek, természetbeni juttatásnak számít. Ha pedig a foglalkoztató nem közhasznú alapítvány, akkor annak, mint egy rendes munkahelynek, csak a járulékok befizetése mellett szabad gulyást osztania. A "munkáltatók" így aztán vagy nem adnak senkinek semmit, vagy ügyeskednek. Jelenleg az önkéntes munkavégzés után társadalombiztosítás sem jár és felelősségbiztosítás sem köthető, amit főképp a kórháziak fájlalnak. A civilek azt sem értik, hogy a külföldiek által Magyarországon végzett önkéntes munka miért nem nyújt jogalapot a tartózkodási engedély megszerzéséhez. "Nemrég leszóltak a BM-ből, és azt tanácsolták, hogy háromhavonta menjek ki Párkányba, lépjek be újra, és kérjek megint turistavízumot" - meséli egy nemrég Magyarországra érkezett angol lány.
Az exlex állapotból fakadó keservek miatt a civil szféra már 2000 őszén nekilátott egy törvénytervezet összeállításának, amely definiálja, mi számít önkéntes segítésnek, meghatározza az önkéntes státusát és azt, hogy milyen jogok, esetleg kedvezmények illetik meg. "Jó lenne, ha a munkavégzéssel járó adományt is le lehetne írni az adóból" - hozza fel példaként Bíró Endre jogi szakértő, a törvénytervezetet jegyző Jogismeret Alapítvány munkatársa. A már tavasz óta a Miniszterelnöki Hivatalnál tanyázó tervezettel állítólag még az idén "elkezdenek foglalkozni", a tervezet készítői azt remélik, hogy a tárcaközi egyeztetések és a társadalmi vita után 2004 őszén kioszthatják az iratot a parlamentben is. Ez azonban nem változtat azon, hogy az előző kormányzat alatt a szociális és egészségügyi tárcánál az önkéntesség fejlesztésére kidolgozott programtervek szőrén-szálán eltűntek, azóta pedig ilyenekről egyáltalán nem hallani.
Linder Bálint
Az önkéntesi munka népszerűsítésére október 6. és 12. között harmadik alkalommal rendezik meg az Önkéntesek Hete programsorozatot. Az eseményekről bővebben a www.onkentes.hu oldalon olvashatnak.
