Az osztrák Erste Bank nyerte meg a Postabank Rt. magánosítására kiírt tendert: a vételár példa nélküli a magyar történelemben. Hogy az Erstének miért érhette meg még így is, nem nehéz kiókumlálni: az osztrák bank épp a Monarchia térképének újrarajzolásával foglalatoskodik. Jelentős hídfőállásokat épített ki Magyarországon kívül Csehországban, Szlovákiában, Horvátországban; célja, hogy a negyvenmilliós közép-európai piacon legalább 20 százalékos részesedést szerezzen. A Postabank ehhez ideális akvizíció: az új bank 700 ezer ügyfelet láthat el majdnem kétszáz saját fiókjában.
Király Júlia: Érthető, ugye? Százegymilliárd-kétszázkilencvennyolcmillió-hétszázkilencvennyolcezer-hétszázkilencvennyolc forint! Ennyit érünk. Most nagyon jó postabankosnak, bankárnak és magyarnak lenni. Ehhez nagymértékben hozzájárult az "átlag" postabankos, aki 36,8 éves és 6,3 éve dolgozik a bankban. És most megcsinálták - bebizonyították, hogy ez a bank minimum 70 és ténylegesen 101 milliárd forintot ér.
MN: Ebből csak arra következtethetek, hogy a kormányzat és a pénzügyi körök sem fukarkodtak a dicséretekkel.
KJ: Tegnap óta totális eufória uralkodik. Hadd idézzem a Deutsche Bank vezérét, Lotfi Farbodot, aki szerint a PB sikeres privatizációja az év legjelentősebb fiskális eseménye, minden számot átrajzolt, ami eddig irányadó volt. Azt jelenti, hogy ettől az országtól nem fordultak el a befektetők, a magyar gazdaság egészséges, innen nem menekül a tőke. A PB-ért ajánlott 400 millió eurónak olyan üzenetértéke van, hogy a legkreatívabb országimázsközpont sem tudott volna jobbat kitalálni. Tessék csak elolvasni a nemzetközi sajtót!
MN: Mivel magyarázza az Erste Bank által kínált magas vételárat?
KJ: A Budapest Bank is, amely a legalacsonyabb árat kínálta, hetvenmilliárd forintot írt a papírjára. Tehát ez a bank, amelyről egy évvel ezelőtt azt mondták, hogy harmincat se ér, minimálisan megér hetvenet. A fölötte levő harmincat több tényezőnek is betudhatjuk: az ajánlattevő bankok eltérő stratégiája, az ország gazdasága, a közép-európai bankpiaci verseny.
MN: Nem az áru értékelődött fel tehát azóta, hogy az OTP Bank Rt. 2001-ben 25 milliárd forintot ajánlott az Orbán-kormánynak a PB-ért?
KJ: Mi mindig is azt mondtuk, hogy ez a bank igenis sokat ér, mert a lakossági, vagyis retail üzletág, ami a PB fő profilja, a csatlakozás után hihetetlenül felértékelődik. Mivel az Európai Unióban a nagyvállalati bankolás egyértelműen "határon átnyúló" szolgáltatás lesz, tehát az úgynevezett corporate piacon nem nagyon lehet helyileg bővülni, rettentően fontossá válnak azok a szereplők, akik otthon vannak a kis- és középvállalkozások, valamint a lakossági banki szolgáltatások piacán. Már most hatalmas a bővülés ebben a szegmensben. Elég megnézni a bankszektor első féléves teljesítményéről szóló bankfelügyeleti jelentést. A vállalkozói hitelállomány gyakorlatilag egy számjeggyel bővült, a kisvállalkozói húsz-harminc százalékkal, a lakossági pedig hetvennel. Postabankból jelenleg pedig nincs még egy a kelet-közép-európai csatlakozó országokban. Unikum. Olyan, mint egy lakás a Kossuth téren. Az Erste Bank ezt fizette meg.
MN: Noha a Medgyessy-kormány határozottan kiállt a bank magánosítása mellett, a privatizációt látszólag több esemény is hátráltathatta. Először a Globex anyavállalata lépett fel tízmilliárdos követeléssel a bankkal szemben, mert véleménye szerint a Hotel Rózsadomb Rt. részvényeit jogellenesen forgatták a PB-be. Majd egy kiszivárogtatott Kehi-jelentésre hivatkozva az terjedt el, hogy 1998-ban túlkonszolidálták a bankot. Menynyire befolyásolták ezek az ügyek az előkészületeket?
KJ: Minden előzetes rossz érzésünk ellenére a Postabanké volt Magyarország egyik legbékésebb privatizációja. Tudom, ilyesmi szokatlanul cseng a bank történetében. De ha voltak is negatív jelek, a hangos periódusokat sikerült lecsitítani. A menedzsment nem politikai alapon szerveződött: se Singlovics Béla vezérigazgatóra, se rám nem lehet ráfogni, hogy valahova tartoznánk. Be lehet minket színezni valamilyen színűre. De ha az ember tudja, hogy a vallonok és flamandok vitájában ő a maga részéről "belga", akkor nehéz vele bármit is kezdeni. A politika abban segített, hogy hagyott minket dolgozni. Nem lehetünk elég hálásak Apró Piroska fb-elnöknek, aki biztosította, hogy a bank körül politikai értelemben csend legyen. És ne felejtsük el: nekünk egy tiszta bankot kellett eladni, mert az "autisták" - ahogy bankon belül becéztük Auth Henriket és csapatát - 1998 és 2000 között rendesen kitakarították a bankot. Itt új csontvázak nem hullottak ki a szekrényből.
MN: A PB-ért folytatott versenyben az árajánlatok közötti nagy differenciából arra a magyar privatizáció történetében szokatlan jelenségre lehet következtetni, hogy a konkurencia számára értékes információk nem tudódtak ki idejekorán.
KJ: Ez így van. Korábban sok esetben a nyertes kilétét már a tárgyalások megkezdése előtt lehetett tudni. Mi is hallottuk, hogy a Postabankot odaígérték az Erstének, az OTP-nek, a HVB-nek, a General Electricnek (a Budapest Bank tulajdonosának - B. Zs.). Tehát szinte minden pályázónak. Hogy kik és mikor? Azt sosem tudtuk meg, mindig csak a biztos "füles" érkezett. Ennek ellenére a privatizáció úgy folyt, ahogy a nagykönyvben meg van írva. És sokak nagy megdöbbenésére a végső döntéskor tényleg az ár számított. Úgy, ahogy az előre meg volt hirdetve.
MN: Mikor és hogyan kezdődött a folyamat?
KJ: A kormány tavaly novemberben hirdette meg a bank eladását. Tiszta, világos feltételekkel kiírta a tanácsadói pályázatot, amit a Concorde Értékpapír Rt. nyert meg.
MN: Erre mondta a konkurencia, hogy a Concorde csak azért nyerhetett, mert jó ismerőse a pénzügy-miniszternek.
KJ: El lehet kérni az ÁPV Rt.-től a pályázati kiírást és az értékelést. Minden a szabályok szerint zajlott. Ezzel az erővel egyébként nekem már rég ki kellett volna jelentenem, hogy abszolút összeférhetetlen vagyok, mert minden szereplő rokonom, barátom vagy ismerősöm, de legalábbis 90 százalékuk a tanítványom. Ez egy kis piac. Az itthoni viharokkal ellentétben külföldön mindenütt arról lehet hallani, hogy a Postabank eladása az egyik legtranszparensebb privatizációs folyamat volt Kelet-Közép-Európában.
MN: Hogyan osztották le a szerepeket?
KJ: A kormánnyal a Pénzügyminisztérium tárgyalt, a vevőkkel a tanácsadó, és volt a bankban egy ötfős, változó összetételű operatív bizottság, a Privatizációs Iroda, amely szorosan együttműködött a Concorde-dal. A kulcspontokat folyamatosan egyeztettük, hogy mindenki mindenfelé ugyanazt mondja. A közvélemény lényegében mindenről értesült, amit a privatizőrök is tudtak. A minimális különbség tényleg csak az volt, hogy mi tisztában voltunk vele, személy szerint kik vesznek részt a tenderen, a sajtóban viszont csak a versenyben lévő bankok számát kommunikálták. Azt a többletinformációt, amivel az árat fölfelé lehetett csavarni, vagyis hogy ki miért és mit ígért már az első fordulóban és kinek mi az igazi célja, a concorde-osok nagyon jól kezelték. A borítékbontásra csak akkor került sor, amikor a szerződéseket a három ajánlattevővel az utolsó pontig végigtárgyalták, vagyis amikor az összes megállapodás elfogadhatóvá, aláírhatóvá vált. Tartalma az állam számára az utolsó pillanatig kedvező módon változott.
MN: Csak nem azt akarja mondani, hogy nem tudták, mennyit fog ajánlani a győztes?
KJ: Akár hiszi, akár nem, ezt a végső árat senki nem tudta azon kívül, aki szeptember 12-én, a leadási határidő napján az összeget papírra vetette. A győztes ajánlat mindenkit mellbe vágott. Nem állítom, hogy nem voltak közelítő tippek, de az összes jelöltnél volt valamekkora bizonytalansági tényező. Ebbe belejátszott az OTP Bank magatartása, amely hol azt "üzente", hogy be sem száll a küzdelembe, hol azt, hogy "duplázni fog". Közben a többi jelölt nemcsak az OTP Bank, hanem egymás ellen is árazott.
MN: A Postabankkal szemben függőben van néhány követelés. Többen fanyalognak, hogy a bevétel jó részét elnyelik majd a peres ügyek, beleértve a spanyol ingatlanokét is.
KJ: 2001-ben a Nemzetközi Bankárképző Központ (NBK) Rt. világította át a Postabankot, így a peres ügyeket régi jó ismerősként fogadhattuk. (Király Júlia az NBK vezérigazgatója - B. Zs.) Akkor is az látszott a független jogászi elemzések alapján, hogy a perfenyegetettségek egyáltalán nem jelenthetnek komoly veszteséget a jövőben az államnak. A független jogászok, a tanácsadók és az ajánlattevők véleményét egyaránt figyelembe véve alakították ki végül a kockázatok megoszlásáról szóló csomagot. Ez hihetelenül elegáns technikának bizonyult - a folyamat végén mindenki elégedett.
MN: Most, hogy a Postabank privatizációja a végéhez közeledik, segítene összeszámolni, hogy összesen mennyibe került az államnak a bank konszolidálása?
KJ: Először is hadd utaljak arra az örök nagy vitára, hogy összehasonlíthatjuk-e azt az összeget, amit ráköltünk a bankra azzal, amennyiért eladjuk. Én úgy gondolom, hogy nem. Amikor egy bank csődben van, arról döntök, hogy azt a betétesekkel fizettetem meg vagy az adófizetőkkel. Ettől teljesen független kérdés, hogy a bankot később eladom vagy magam működtetem. Senki nem képzelheti, hogy azért, mert 150 milliárdot kiloptak ebből a bankból, valaki mástól ezt visszavehetem. De ha mégis elvégezzük ezt a megengedhetetlen összehasonlítást, akkor is az jön ki, hogy az összes konszolidált bank közül ennek az árából jött vissza a legtöbb. A Postabank 1995-től kezdve folyamatos állami segítséghez jutott portfóliócsere, részleges tőkeemelés és a társadalombiztosítási önkormányzatokon keresztüli tőkeemelés révén. Ha mindezt hozzáadjuk ahhoz a 150 milliárdhoz, amibe a nyílt konszolidáció 1998-ban került, akkor 220 milliárd forint körüli végösszeggel kalkulálhatunk.
MN: Mit jelentett a Postabanknak, hogy a Magyar Posta (MP) Rt. nemcsak stratégiai partnere, hanem tulajdonosa is lett a 2001-es, sikertelen privatizációs kísérletet követően?
KJ: A postai eladói hálózatot figyelembe véve az együttműködés nagyon pozitív, de az MP-nek mint tulajdonosnak nem volt bankstratégiája. A PB ennek köszönhetően lebénult: új termékek nem jelentek meg, minden saját piacán piacvesztő volt, a lakossági üzletágban, amely a fő profilja, a Raiffeisen Bank mögé szorult. Az előző menedzsmenttel komoly vitánk volt, hogy nem mertek döntéseket hozni. Mire azt mondták, hogy ők azt döntötték, hogy nem döntenek. De egy bankban nem lehet olyat tenni, hogy nem csinálunk benne üzletet. A számok azt tükrözik, hogy a tendencia tavaly decembertől kezdve élesen megfordult, és ez elsősorban a Singlovics Béla vezette új menedzsment érdeme.
MN: Igazgatósági tagként figyelemmel kísérhette a Magyar Hitel Bank és a K&H, most pedig elnökként a PB privatizálását. Hogyan összegezné az állami bankokkal kapcsolatos tapasztalatait?
KJ: Az állam játszhat a szivárvány bármelyik színében, nála rosszabb tulajdonos nincs. A Postabank sem akkor ment csődbe, amikor magántulajdonos kezében volt. Nagy állami retail bankot csak baj érhet: erre nemcsak spanyol és dél-amerikai példák sorakoznak, Európa közepén is csődbe ment a francia Credit Lyonnais vagy a Bankgesellschaft Berlin.
MN: A PB jövőjét a most még szárnyaló lakossági piac határozza meg. Mekkora bővülés várható még ebben az üzletágban?
KJ: Ma egy aktív korú magyar emberre 1-1,2 banki termék jut. Egy átlagos európai gazdaságban ez a szám 2,5-3 körül van. Várhatóan tehát emelkedik azoknak a száma, akiknek banki kapcsolatuk van, és az egy fő által igénybe vett lakossági termékek száma is nőni fog. A magyar gazdaság emellett még mindig túl sok készpénzt használ, ami az EU-csatlakozástól függetlenül rövidesen gyökeresen megváltozik. A lakossági eladósodottsági rátában is bőven van még tartalék, tehát tovább nő a hitelállomány, ami rendkívül jó jel, hiszen hiába pesszimista az emberek megítélése a gazdaságról: amíg eladósodnak, azt jelenti, hogy bíznak a működésében.
MN: Befolyásolhatja a Postabank sikersztorija más kaliberű és profilú pénzintézetek, így a Konzumbank és Magyar Földhitel- és Jelzálogbank magánosítását?
KJ: A PB privatizációja szerintem egyértelműen felértékeli a két bankot, pozitív szinergiát jelent. Mint utaltam rá: a magyar bankrendszer fölfelé ívelő pályán van, szárnyaló nyereségi adatokat produkál. A befektetők pedig nem osztják azt a nézetet, hogy a magyar gazdaság rossz állapotban lenne.
MN: Mihez fog most kezdeni? Van már új megbízás?
KJ: Mint Cincinnatus, visszamegyek földet művelni.
MN: Pardon?
KJ: Cincinnatust a Kr. e. 5. században úgymond az eke mellől többször is diktátornak választották, amikor Rómát valamilyen veszély fenyegette. De a fenyegetettség elmúltával mindig visszatért a birtokára földet művelni, és nem akart tovább diktátor maradni.
MN: Az ön birtoka a Nemzetközi Bankárképző Központ. De nem hiszem, hogy ne kapott volna ajánlatot az új tulajdonostól.
KJ: Nem állítom, hogy nem kaptunk. Én alapvetően tanácsadó-oktató ember vagyok, tehát elgondolkozom minden ajánlaton.
Bogár Zsolt
