Idén a szokottól eltérő visszafogottsággal zajlott az - évek óta a magyar média kitüntetett figyelmében fürdőző - tusnádi rendezvénysorozat. Orbán Viktor az utóbbi években rendszeresen Erdélyben zárta a politikai évadját, s egyben nyitotta a következőt. Beszédei politikai prognózisok voltak. Egyre radikálisabb felszólamlásait ezért is követte fokozódó figyelem. Az idén azonban változott a tónus, eltolódtak a hangsúlyok, s bár továbbra is magyar belpolitikai céllal és éllel fogalmazott, láthatóan lendületét vesztette a Fidesz elnöke.
*
Bár a helyszín kétségkívül ugyanaz, nem ugyanabba a környezetbe tért vissza Orbán Viktor. Tavaly Tusnádfürdőn indította Tőkés László kampányát az európai parlamenti választásokra, és nyitotta meg az általa kiépített erdélyi magyar jobboldal új korszakát. Tavaly úgy tűnt, hogy annyi kudarc után végre hivatalosan bejegyzett pártként is megmérettetheti magát az RMDSZ ellenzéke, és van is esélye mandátumokra, komolyan vehető politikai szerepre. Tavaly úgy tűnt, beérett a Fidesz több éves-évtizedes erdélyi építkezése, és önálló életre kél árnyszervezete, kívülről erősítendő a fiataldemokrata "nemzeti politikai" irányt és identitást. A 2007-es beszéd várakozással teli optimizmusa miatt volt különleges. Egy évvel ezelőtt Orbán Viktor Tusnádfürdőn hadat üzent a 68-as korszellemnek, az "ellenforradalomnak", meghirdette a magyar újjobboldal programját. Az új szerződést a középosztály és a szegények között. Orbán 2006-2007 túlfűtött politikai hangulatának megfelelően radikális és megkerülhetetlen programbeszédet mondott Tusnádon.
A legszembetűnőbb, hogy nem érett be az a bizalom, amit Orbán Viktor a maga nevelte jobboldali erdélyi politikai elitbe fektetett, s ezzel megingott az a nemzetpolitikai identitás is, amit a Fidesznek az erdélyi megerősítés ígért. Tőkés ugyan mandátumhoz jutott, de viszonylagos sikere csak azon múlott, hogy alacsony volt a román részvétel az EP-választáson. Csakis így csúszhattak be Brüsszelbe az RMDSZ jelöltjei és Tőkés is. Az önkormányzati választások viszont már abszolút kudarcot hoztak az erdélyi magyar jobboldalnak; látványosan alulmaradtak az RMDSZ-szel szemben. (Az eredmény cáfolta a vissza-visszatérő vádakat, miszerint épp az RMDSZ, összejátszva a román hatalommal, lehetetleníti el az erdélyi magyar ellenzéket, amely ha lehetőséget kapna az urnák előtti megmérettetésre, biztos fölénnyel nyerne. Csúfos vereség lett mindjárt az első kínálkozó lehetőségből.)
Témát és hangnemet kellett váltani, hisz a mai Tusnád már a kudarc helyszíne, és nem a stratégiaépítésé volt. Amit az idén tenni lehetett (volna) erdélyi vonatkozásban, az a bukás okainak feltárása. Ez elmaradt persze. Magyarországon és Erdélyben is nyílt felháborodást keltett, hogy a kudarcok után új nemzeti egységet és új egyezséget sürgetett a tusnádi szónok. Hisz mindeddig a pluralizmust és a demokráciát kérte számon az RMDSZ-en, most pedig köpönyeget fordítva az egységet hiányolta. Lendvai Ildikó egyenesen bocsánatkérésre szólította fel Orbánt, aki szerinte az önkormányzati választások alatt megosztotta az erdélyi magyarságot.
Egy biztos: az erdélyi magyar jobboldal eddigi szereplése csak szavazatvesztéshez vezetett a legutóbbi két választásokon. Képtelenek voltak alternatívát kínálni, most meg az RMDSZ uszályába kapaszkodnának, és követelik az összefogást és egységet. AZ RMDSZ érthetően bizalmatlan, nem hajlik arra, hogy meggondolatlan szövetséget kössön. Az egységretorika maradt, csupán mások szajkózzák.
Ám a választási statisztikák azt mutatják, hogy sem a Markó által, sem a Tőkés-Orbán által képviselt egységpolitika nem elég a magyar érdekképviselet szinten tartásához. Mert akár Markó, akár Orbán, akár a közelmúltban Erdélybe látogató Fodor Gábor vagy a határon átüzenő Lendvai sürgeti is az etnikai egység megszilárdítását (érdekes módon mindenki ugyanazt mondja), a helyi politikai realitás szerint ez már idejétmúlt, és hosszú távon nem működtethető tovább.
Az eddigi politikai kudarcok miatt változtatni kell a nemzeti diskurzuson; ám az idei tusnádi események szerint e váltás mikéntjével a "nemzeti oldal" sincs tisztában. Az illúzió, hogy az eddigi, átgondolatlan és panelekből tákolt nemzeti retorikát egyszerűen sikerül szociális demagógiává konvertálni, mára kifújt. Eddig a nemzeti összefogás magyar-magyar feladat volt, célja pedig az etnikai problémák kezelése egy ellenséges nemzeti környezetben. A magyar-román viszony csakis mint konfliktusforrás merült fel, amelyet a Fidesz szerint politikai ellenfeleik sosem kezeltek megfelelően. Nos, e szempontból is visszakozni kényszerült Orbán (és Tőkés). Románia nem a veszély országaként sötétlett a tusnádi beszédekben (ámbátor Tőkés még két-három éve is kemény románellenességgel fogalmazott), hanem pozitív ellenpéldaként. E szerint míg Magyarország az elvesztegetett, addig Románia a kihasznált lehetőségek országa lett. Mindeddig Magyarország mint a kisebbségek mentora szerepelt Orbán nemzetfelfogásában (is). Csakhogy a gondoskodó anyaország szerepe mára lejárt - sejlik ki a felismerés a szövegéből. Ám hogy milyen új viszony alakítható ki a sikeresnek mondott Romániában élő magyarok és a válságokkal küzdő magyarországi "nemzetrészek" között - erre nincs válasz. Az idei beszédben felröppent új nemzeti egység és új többség tartalma bizonytalan és kidolgozatlan.
Bár Markó, Tőkés, sőt az Erdélybe látogató Fodor Gábor is mantraként ismételgetik az autonómia szükségességét, az összefogás fontosságát és mindazokat a fogalmakat, amiket az ún. kisebbségi politika az elmúlt két évtizedben kitermelt, ez mára smafu. Akár "nemzeti", akár "nem nemzeti" oldalról legyen szó: többé semmi sem mehet úgy, mint eddig. E korszakhatárt jelzi az ötlettelen, erőtlen és fáradt idei Tusnád.
