Oroszország és a II. világháború emlékezete - Önvizsgálati fogság

Belpol

A gyász, a győzelmi dicsőség, a legitimációs hivatkozások - az 1990 utáni Oroszországban is főként erre hord a II. világháború emlékezete. Bár a Szovjetunió 1939 és 1941 közti magatartása sem tabu többé, arra még várni kell, hogy a történészek után az orosz közvélemény is megeméssze a háború honvédő időszakát megelőző sztálini politika bűneit.
A gyász, a győzelmi dicsőség, a legitimációs hivatkozások - az 1990 utáni Oroszországban is főként erre hord a II. világháború emlékezete. Bár a Szovjetunió 1939 és 1941 közti magatartása sem tabu többé, arra még várni kell, hogy a történészek után az orosz közvélemény is megeméssze a háború honvédő időszakát megelőző sztálini politika bűneit.

Kelet-Lengyelország, a balti államok és Besszarábia szovjet lerohanása, illetve az ezeket lehetővé tevő, 1939 nyarán-őszén kötött szovjet-német egyezmények több mint két évtizede nyilvános és szabad vita tárgyai Oroszországban. Ez jelentős előrelépés, hisz a Szovjetunió 1989 végéig a meg nem támadási szerződéssel párhuzamosan aláírt - a kelet-európai térséget érdekszférákra osztó - titkos megállapodásoknak még a létét is tagadta. (A két egyezményről, azaz a Molotov-Ribbentrop-paktumokról lásd keretes anyagunkat.) A Népképviselők Kongresszusa - a késői Szovjetunió legfőbb törvényhozó testülete - is úgy hozta meg a létezésüket elismerő és a tartalmukat elítélő határozatát 1989. december 24-én, hogy nem álltak rendelkezésére az orosz nyelvű eredeti példányok. A titkos jegyzőkönyveket a Szovjetunióban elsőként közreadó folyóirat, a Mezsdunarodnaja Zsizny is kénytelen volt a mikrofilmen megőrzött német verzióra hagyatkozni. Pedig - ellentétben a Berlin bombázásakor 1944 márciusában megsemmisült németországiakkal - a szovjet félnél maradt példányok sértetlenül túlélték a háborút: éveken át Molotov személyes archívumában lapultak, majd 1952 októberétől az SZKP KB általános osztályán, a részleg legtitkosabb dokumentumai között őrizték őket (Oszobaja papka, No. 34.).

Igazolhatatlan politika

A Molotov-Ribbentrop-paktum az aláírását követő 22 hónap alatt átrajzolta Európa keleti részét. De a szovjet-német megállapodások nem csak e jelentős területi változásokat előlegezték meg: az eltitkolt jegyzőkönyvekben rögzített alku szabta meg Moszkva Németországgal kapcsolatos politikáját is. E szerződések révén a Szovjetunió jelentősen megnövelte területét, miközben a legkevésbé sem volt tekintettel a felügyelete alá vont országok, országrészek szuverenitására és az ott élők politikai akaratára. A németekkel kötött megállapodásokat Moszkva utólag megpróbálta a nyugati hatalmakkal való tárgyalásai kudarcával, a brit és a francia politikai osztály bizalmatlanságával, a müncheni egyezményből való kirekesztettségével, vagyis fokozódó, egyre kockázatosabb elszigetelődésével magyarázni. Ám még ha el is fogadnánk, hogy e körülmények legitim indokai lehettek a meg nem támadási szerződésnek, a titkos záradékokra nem adhatnak felmentést.

A korszak szovjet propagandája mindent megtett azért, hogy a kétségeket eloszlassa - ám ez nemhogy külföldön, de otthon sem sikerült teljesen. A kételyek a megállapodások hasznosságát és tisztességét illetően még a szovjet vezetőkhöz írott "népi" levelekben is felmerültek. Ezek az irományok akkor természetesen nem kerülhettek nyilvánosságra - már az is meglepő, hogy a diktatúra körülményei közt egyáltalán megszülethettek -, ám egy részük ma már ismert. E levelek egyike - amelyet Naberezsnyije Cselniből írtak 1939. augusztus 28-án - egyenesen úgy fogalmazott, hogy "a meg nem támadási szerződést akár még (feltételesen) üdvözölni is lehet, mint afféle fájdalomcsillapítót és reménykeltőt. Ugyanakkor a gyakorlati hasznáról egyelőre korai lenne véleményt mondani." Nem lehet ugyanis tudni, folytatódik a levél, hogy "nem dobja-e majd Hitler e megállapodást mint papírgalacsint szemétkosárba a neki megfelelő pillanatban, amit már nemegyszer másokkal is megtett, és nem lesz semmi meglepő abban, ha velünk is ezt teszi majd". De a levélíró azt sem értette, hogy miért kellett kereskedelmi és hitelszerződést kötni Németországgal, hogy az a neki folyósított hitelekből katonai célú nyersanyagokat vásárolhasson. "Úgy gondolom, sőt biztos vagyok ebben, hogy ezzel a megállapodással segítjük a fasiszta Németországot", holott épp ellenkezőleg, "bojkottálni kéne, blokád alá venni, kínai fallal körbezárni". Pedig ez az éles szemű polgártárs a titkos záradékokról nem is tudott - vajon mit írt volna Molotovnak, ha azokat is ismeri?

A szovjet-német megállapodás kockázataival és a morális kételyekkel a szovjet vezetés is tisztában volt - és nemcsak a sztálini, hanem a későbbiek is. Különben aligha rejtegették volna e dokumentumokat évtizedeken át. A paktum ügyét Moszkva felvette azon kérdések listájára is, amelyeket 1946 tavaszán kizártak a nürnbergi perben érinthető témák közül. A vádat képviselő négy győztes hatalom ugyanis - miután komolyan tartottak attól, hogy politikai gyakorlatuk bizonyos elemeit a védelem kikezdheti és támadhatja - brit és amerikai kezdeményezésre összeállította a perben nem tárgyalható témakörök jegyzékét. A britek többek között az angol-búr háborút tekintették - az először ott felállított koncentrációs táborok miatt - ilyen tiltandó ügynek. A szovjet indexen a Szovjetunió társadalmi-politikai berendezkedése, a Szovjetunió külpolitikája és a balti köztársaságok ügye szerepelt. A külpolitikáról szóló részben Moszkva négy kérdéskört alpontként külön is feltüntetett: az 1939-es meg nem támadási szerződést és a hozzá kapcsolódó anyagokat; Ribbentrop moszkvai látogatását és Molotov 1940. novemberi berlini tárgyalásait; Moszkva balkáni politikáját, és végül a szovjet-lengyel kapcsolatok kérdéskörét. A lista magáért beszél: a rossz lelkiismeret lajstroma volt ez.

A teljes képhez persze az is hozzátartozik, hogy a dokumentumok ügye kisvártatva a hidegháborús szembenállás közegébe került, s olyan hivatkozássá vált, amely alkalmas volt Moszkva tisztességének és megbízhatóságának kétségbe vonására. Így aztán nem meglepő, hogy a szovjet vezetés - még ha időről időre fel is merült a dokumentumok létének elismerése - mindvégig elzárkózott közreadásuktól és a titkos alkuk beismerésétől. Még Gorbacsov sem merte nyilvánosságra hozni őket, noha már 1987 júliusában megmutatták neki a megállapodások eredeti példányait. E dokumentumok - a katyni anyaggal együtt - a rendszert végzetesen delegitimáló veszélyforrásnak tűntek a pártfőtitkár számára.

És ha a rossz lelkiismeret tartósnak is bizonyult, ma már Oroszországban sorra jelennek meg a háborút megelőző időszakra vonatkozó fontos dokumentumközlések és monográfiák. Az Elnöki Levéltár (Arhiv Prezigyenta Rosszijszkoj federacii) például 2009-ben az egy évvel korábban a titkosítás alól felszabadított hatalmas iratanyagból közölt vaskos válogatást az 1933 és 1941 közti időszak német-szovjet kapcsolatairól. Ma már sokkal inkább az a tét, hogy miként dolgozza fel az orosz társadalom mindazt, ami az elmúlt két évtizedben a múltjára vonatkozóan nyilvánossá vált.

Még mindig kényes

A kritikai önvizsgálat nem egyszerű feladat. A felelősség elismerését nehezíti, hogy az orosz társadalom többsége nem alaptalanul érezheti úgy: a bűnök egy részét, netán egészét későbbi magatartásával és áldozataival jóvátette. Igen, lehet, hogy tévedtünk. Lehet, hogy Sztálin és a szovjet vezetés önző és cinikus volt: de később a háború terheinek nagy részét mégiscsak mi viseltük. Ha nem lettünk volna, ha nincs a mi áldozatunk, akkor Európa aligha létezne a mai formájában. (A szovjet áldozatokról lásd Számok és életek c. írásunkat a következő oldalon.) És ebben alighanem igazuk is van.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy bárki is felmentést adhatna a szovjet katonák által elkövetett háborús atrocitásokra, Moszkva későbbi, megszálló hatalomként érvényesített politikájának számos elemére. Ezt Oroszországban ma senki nem várja el - sem a hivatalos politika, sem a közvélemény. Ám továbbra is kényes és az orosz társadalmat jól láthatóan megosztó kérdés, hogy vajon a súlyos szovjet áldozatok adhatnak-e akár csak részben is visszamenőleges felmentést a Hitlerrel kötött alkura, a Lengyelország elleni háborúra, Besszarábia és a három balti állam bekebelezésére. Medvegyev orosz elnök még február 1-jén emberjogi tanácsadó testületének tagjaiból és tekintélyes történészekből munkabizottságot állított fel egy átfogó "detotalitarizáló" program kidolgozására. E program eddig nyilvánosságra hozott anyagai arra utalnak, hogy az elnök és környezete - miközben végre méltó emléket állítana a korszak áldozatainak - szeretné azt is elérni, hogy a háború kirobbanásáért viselt esetleges szovjet felelősségről is átfogó, nyílt társadalmi vita legyen. Sokat elárul, hogy szándékai épp itt ütköznek a legnagyobb ellenállásba.

A Molotov-Ribbentrop-paktumok

A náci Németország és a sztálini Szovjetunió 1939 késő nyarán két megállapodást kötött egymással. Az elsőt - az ún. meg nem támadási szerződést - 1939. augusztus 23-án írták alá. A megállapodás nyilvános része hét cikkelyből áll, amelyekben a felek kölcsönösen kötelezettséget vállaltak, hogy egymással szemben nem alkalmaznak erőszakot, és amennyiben bármelyiküket egy harmadik hatalom katonai akciója érné, úgy a másik szerződő fél azt semmilyen formában sem támogatja.

Ehhez a nyilvános dokumentumhoz azonban egy titkos kiegészítő jegyzőkönyv is tartozott. Ennek négy pontja Kelet-Európát a két szerződő fél közt befolyási övezetekre osztotta, és meghatározta a majdani közös szovjet-német határ megközelítő vonalát. Az első pont Finnországot, Észtországot és Lettországot a szovjet befolyási övezetbe sorolta, Litvániát ekkor még a némethez. A harmadik pontban Moszkva kifejezésre juttatta "Besszarábiában való érdekeltségét", míg a német fél e területekkel kapcsolatban lemondott az igényeiről.

Moszkva és Berlin 1939. szeptember 28-án - miután befejeződött Németország szeptember 1-jén és a Szovjetunió szeptember 16-án megkezdett katonai akciója Lengyelország ellen - újabb megállapodást írt alá, ezúttal a két ország közti barátságról és a köztük lévő határról. Az öt cikkelyből álló nyilvános megállapodás harmadik cikkelye kimondta, hogy az új közös határtól nyugatra eső területek államrendszerének átalakítása Németország, míg a határtól keletre eső részeken a Szovjetunió feladata. Ehhez a megállapodáshoz egy bizalmas jegyzőkönyv és két titkos kiegészítő jegyzőkönyv tartozott. A bizalmas jegyzőkönyv arról rendelkezett, hogy sem a szovjet, sem a német hatóságok nem fogják akadályozni, hogy a Szovjetunió most megszerzett területein élő németek áttelepülhessenek Németországba, míg a német felügyelet alá került területeken élő ukránok és beloruszok a Szovjetunióba. Az első titkos kiegészítő jegyzőkönyv átsorolta Litvániát a szovjet érdekzónába, míg a második arról rendelkezett, hogy egyik fél sem tűri meg területén a másik fél érdekeit sértő "lengyel zavargásokat". A dokumentumokat először az amerikai külügyminisztérium tette közzé - németül és angolul - 1948-ban, a szerződések német oldalon, mikrofilmen megőrzött példányai alapján.

Neked ajánljuk