Április 10-én a paksi atomerőmű 2. blokkjában komoly üzemzavar következett be. Az eseményre adott hivatalos reakciók bírálata mellett kevesebb figyelem irányult Paksnak a magyar energiapolitikában elfoglalt helyére és az azt meghatározó érdekekre.Apaksi atomerőmű blokkjainak működését harminc évre tervezték: az elsőként átadott blokk 2012-ben, az utolsó 2017-ben éri el e korhatárt. Az erőmű élettartamának meghosszabbításáról vagy a bezárásról még ebben a ciklusban dönteni kell. Áprilisig mintha tartotta volna magát az a három állítás, miszerint Paks olcsó és megkerülhetetlen áramforrás, a mi atomerőművünk a legbiztonságosabb, a felügyelet pedig - a csernobili sokk és az azóta is töretlen odafigyelés okán - korrekt és maradéktalanul felkészült. Mi több, a hazai lakosság is elfogadja az atomot.
Szakma, politika
Az üzemzavar viszont (erről lásd keretes írásunkat) rávilágított arra, hogy bármilyen biztonságos is a 90-es évek óta folyamatosan fejlesztett rendszer, az emberi tényező nem kiküszöbölhető, s főleg nem az a nem rutinfeladatok esetében: apróbb mulasztások és hibák sorozata is könnyen vezethet nagy gazdasági vagy környezeti károkhoz. Mint a Népszabadság riportjából kiderült (Varró Szilvia: "Elhittük, hogy nem történhet baj", 2003. május 2.), a dolgozók nagy része a teljes biztonság érzetében ringatta magát. A minden nukleáris tevékenységet felügyelő Országos Atomenergia Hivatal kompetenciája is megkérdőjelezhetővé vált: egyfelől engedélyezett egy olyan technológiai eljárást, amit még sehol sem próbáltak ki, másrészt tájékoztatási kötelezettségének ugyanúgy felemásan és ellentmondásosan tett eleget, mint maga a Paksi Atomerőmű Rt. Az atomerőmű létezését és annak meghosszabbítását eddig evidenciaként kezelő energiapolitika pedig először kérdőjeleződött meg szélesebb körben.
A magyar villamosenergia-rendszer a kilencvenes évek közepén lezajlott liberalizációnak köszönhetően erősen szabályozott piacként működik. Az áramszolgáltatók versenyeznek, az áramot a fogyasztók felé közvetítő nagyfeszültségű hálózat azonban állami monopólium. Az áramszolgáltatók négy csoportra oszthatók: a külföldről áramot vásárló importőrök, a Magyar Villamos Művek (MVM) szén- és földgázerőművei, a szintén az MVM-csoportba tartozó Paks, mely egymaga a hazai villamos energia több mint 40 százalékát állítja elő, néhány kisebb, magántulajdonú gázturbinás erőmű tartozik közéjük. Tőlük vásárolják az áramot a nagy regionális szolgáltatók, amelyek a lakosságot látják el, illetve - közvetlenül - a nagy energiafelhasználó "feljogosított fogyasztók". A hálózat használatának zavartalanságáért és az erőművek közti teherelosztásért a tavalyig szintén MVM-es Magyar Villamosenergia Rendszerirányító Rt. (Mavir) felel. Az egész rendszer működését a Magyar Energia Hivatal (MEH) mint független hatóság felügyeli annak érdekében, hogy a hálózati monopóliummal ne lehessen visszaélni, illetve azért, hogy az árszabályozás biztosítsa a versenyt. A MEH éppolyan független hatóság, mint a jegybank vagy a hírközlési felügyelet - ám ezt az elvet sajnálatos módon sem az előző, sem a jelenlegi kormány nem tekinti száz százalékig szentnek, és költségvetési eszközökkel meg törvényváltoztatással próbálják befolyásolni a hivatal vezetését.
A mindenkori kormányzat több ponton is érdekelt a rendszer működésében. Nem szeretne túl magas fogyasztói árakat, de arra is figyelnie kell, hogy az állami vállalatoknál ne szaladjanak el a költségek, illetve versenyben maradjanak. A harmadik szempont az állami tulajdonú vállalatok nem tisztán gazdasági megfontolású használata: a hazai bányászat veszteségeinek egy részét az MVM nyeli le baráti felvásárlási ár formájában, ily módon tartva fenn bányász-munkahelyek ezreit.
Az energiaárak között szerződésenként és naponta meglehetősen nagy különbségek vannak, de általánosságban elmondható, hogy a hazai hagyományos erőműveknél lehet - akár jóval - olcsóbban is importálni. Ebben a játékban Paks jelenleg a legolcsóbb áramtermelő, másként fogalmazva: Paks tartja féken az energiaárakat. Ez az olcsóság azonban relatív, és a jelenhez kötött. Megbecsülhetetlen ugyanis, hogy mennyibe került az atomerőmű, azaz mennyi tőke termeli most a megtérülést. Az ok egyszerű: a KGST-n belül a reaktor értékét mondjuk borsókonzervben törlesztettük (vagy nem), az állami költségvetés pedig nem volt költségvetés. Nehéz továbbá megbecsülni a lebontás és a hulladékelhelyezés költségeit. Az atomerőmű mintegy évi 14 milliárd forintot fizet egy olyan kasszába, amiből cirka évi 6 milliárd megy el hulladékkezelési célokra. 1996-ig a kiégett fűtőelemek gyakorlatilag ingyen vándoroltak Cseljabinszkba, azóta Oroszország nem fogad. Így először az átmeneti lerakást, majd a végleges tárolást kell megoldani. Hogy ez pontosan mennyibe fog kerülni, és vajon fedezi-e az alapban felgyűlt pénz, nem tudni: végleges lerakót ugyanis még sehol a világon nem építettek, s így ezek költsége sem ismert. A húsz-harminc évvel ezelőtti és a húsz-harminc év múlva keletkező költségek a jelenlegi árviszonyokat még nem befolyásolják.
Középtávon jelentkező drágító hatás viszont az élettartam-hosszabbítás költsége, ami szintén bajosan lőhető be, mivel a paksihoz hasonló, második generációs nyomott vizes reaktor esetében még nem történt ilyesmi. Az üzemzavar következtében viszont kétségessé vált Paks nyereségessége. A 2. blokk leállítása napi 50 millió forint bevételkiesést jelent, a sérült fűtőelemek félmilliárdot értek, az üzemzavar elhárítási költségei egyelőre ismeretlenek.
Pénzek, érdekek
Ami az atomerőműnek napi 50 millió kiesés, az ugyanekkora égből kapott bevétel az importőröknek és a nagyobb kapacitású szén- és földgázerőműveknek. E cégekben több szocialista kötődésű vállalkozó is érdekelt, de köztük találjuk Kapolyi László képviselőt is, a legnagyobb hazai importőrt. ´k bizonyára nem járnak rosszul, ha a vizsgálatok elhúzódnak, vagy ha éppenséggel bezárják Paksot. A legnagyobb piaci résztvevőnek számító erőmű részesedésének visszaesése árfelhajtó hatású lehet, ami szintén jó a többi áramszolgáltatónak. Nem érdeke viszont a magasabb energiaár vagy az energiahiány a kormányzatnak. A szocialisták sajátos kettős szorításban vannak: miközben kormányzati szereplőként az ügy mihamarabbi lezárásában érdekeltek, a képviselőcsoport egy részének nem jönne rosszul a bizonytalanság elhúzódása. Kettős az ellenzék szerepe is. A Fidesz felrúgta azt az - Európában is gyakori - hallgatólagos megállapodást, miszerint az atomenergiát kivonják a napi politikai csatározásokból, és lecsapott a rossz kommunikációra. Ugyanakkor és elvben ők sem érdekeltek az atomenergia-ellenes közhangulatban. Hisz aligha akad olyan politikus, aki az atomerőmű bezárását kezdené követelni: ezzel egy lélegzettel ugyanis a negyvenszázalékos áremelést követelné.
Az atomerőmű meghosszabbítását szeretné az a két-három nagy atomenergetikai cég is, amely mindig készen áll a felújítások kivitelezésére; továbbá Paks városa, mely az atomerőmű nélkül minden bizonnyal fél perc alatt megfeküdne. A környezetvédelmi bizottság múlt keddi ülésén a szocialisták mindennel meg voltak elégedve, az ellenzék meg mindent megkérdőjelezett. Paks súlyos lobbiérdekek kereszttüzében áll.
Pró, kontra
Mindemellett racionális vita is folyik az atomenergia sorsáról. A atomerőmű élettartamának meghosszabbítása melletti legfontosabb érv a gazdaságosság: nagy valószínűséggel a szükséges felújítások után is a legolcsóbb energiaforrás maradna (a fenti megszorításokkal). A hagyományos fosszilis energiaforrások kimerülőben vannak, így egyre drágábbak. Az uniós csatlakozással a széntüzelésű erőművek termelését a szénadó drágítja majd. A gázerőművek kapacitása, illetve az import - a vezetékek áteresztőképessége miatt - véges, ráadásul a hazai földgázkészletek 2015 körül, azaz az atomerőmű eredetileg tervezett bezárása táján kimerülnek: ezután gázból is a drágább behozatalra szorulunk majd. Kiszámíthatatlan viszont az uniós atompolitika: a hulladékelhelyezés problémájának akutabbá válásával elképzelhető adó vagy díj terhelése az atomenergiára, melynek a bezárások után keletkező költségeket kell majd fedeznie. Paks kiesése - ha hazai fosszilis erőművekkel történik a pótlás - veszélyeztetheti hazánk kiotói kötelezettségeit is, melyekben az üvegházhatású gázok 6 százalékos csökkentését vállaltuk (lásd: Kibocsátó szép üzenet, Magyar Narancs, 2003. április 24.). Bár az atomenergia termelése a bányászattól az urándúsításig ugyanannyi üvegházhatású gáz kibocsátásával jár, mint egy kombinált, hőt és elektromos energiát egyaránt termelő erőmű működése, maga az atomerőmű nem szennyez - márpedig Magyarországon csak az utóbbi működik, a többi folyamat Oroszországban piszkít.
"Negyven százalékot egyelőre nem lehet gazdaságosan kiváltani" - summázta az atompárti érveket a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium (GKM) egyik anonimitást kérő munkatársa. Ugyanő azonban azt is hozzátette: "Az atomenergiát talán nehezebb demokratikusan kontrollálni, mint a hadsereget." Az atom-energiához valóban kevesen értenek, így nehéz ellenőrizni e veszélyes üzemet. Magyarországon a méréseket végezni képes összes intézmény függ Pakstól: szükség lenne tehát vagy egy független hazai, vagy egy külhoni mérőhálózatra.
Az atomenergia - így Paks létének meghosszabbítása - ellen a legfontosabb érv, hogy nem fenntartható: a keletkező radioaktív hulladékot több ezer évre kellene biztonságosan elhelyezni. Ugyanilyen fontosak a környezeti kockázatok: bár az atomerőművek baleseti kockázata elvben alacsony (ezerévente egy), a bekövetkező kár végzetes is lehet. És felmerülhetnek kétségek akkor is, ha pusztán a gazdaságosságot nézzük. Hazánknak a legnagyobb blokknak megfelelő energiatartalékot kell biztosítania, hogy annak kiesése esetén is zavartalan maradjon a rendszer. Rendkívüli esetben a pótlást két, májustól három gyorsindítású gázturbina látja el, ám ezek drágán és csak rövid ideig üzemeltethetőek. Mint Tihanyi Zoltán, a Mavir Rt. munkatársa tájékoztatott, a 2. blokk kiesésével keletkező tízszázalékos hiány nagy léptékű, de kezelhető. Májusra már biztosított a hiánypótlás, a hoszszabb távú gazdaságos megoldás viszont a nagykereskedők dolga. Két lehetőség van: vagy a hazai tartalékok jobb kihasználása, vagy az import. Ez utóbbinak az átviteli teljesítmény szab korlátokat; a hazai rendszert tehát mindenképpen át kell alakítani. Hosszú távon érdemes lenne kisebb blokkokra bazírozni a hazai ellátást, hogy egy erőmű vagy turbina kiesése ne okozzon nagy fennakadást.
Marad az atom
"A komplex, holisztikus szemlélet hiányzik" - hívja fel a figyelmet a magyar energiapolitika hiányosságaira Ámon Ada, az Energia Klub vezetője. A környezetvédő egyesület szerint megfelelő és hosszú távú stratégiával megoldhatók a fent vázolt energiapolitikai problémák, de "nem szélerőművel akarjuk kiváltani az atomot". A legfontosabb az energiahatékonyság növelése lenne: a rossz hatásfokkal működő erőművek bezárása, átalakítása. A legdivatosabb energiahatékonysági program Európában a kombinált erőművekre való átállás: az olyan átalakítások, melyek egy adott egységet távhőszolgáltatásra és a villamos energia előállítására egyaránt alkalmassá tesznek. De kis odafigyeléssel rengeteg energiát lehet megspórolni. A GKM márciusban átfogó energiatakarékossági programot indított, bár az ilyen intézkedések egyelőre csak a hazai gáz kifogyását tudnák kompenzálni. Ugyanilyen fontos volna a megújuló energiaforrások használata. Mind a napenergia, mind a hévíz tökéletesek fűtésre: az erre fordított gáz pedig felszabadulna villamosenergia-termelésre. Csakhogy egy kilowattóra napenergiából nyert áram 100 forintot kóstál a paksi 7-tel szemben, s a megújuló energiaforrások hasznosítása még az élenjáró Németországban és Dániában sem gazdaságos állami támogatás nélkül.
Fonyó Attila
A harmadik típusú találkozás
A paksi és a hozzá hasonló második generációs nyomott vizes reaktorokban a kilencvenes évek végétől jelentkezett az a probléma, hogy a fűtőelemeken lerakódás keletkezik, ami csökkenti a reaktor teljesítményét. Ezt valószínűleg (de nem biztosan) az az orosz tisztítóeljárás okozza, amit a gázfejlesztőben használnak a dolgozók egészségének megóvása érdekében. A blokk rutinszerű karbantartásakor a Framatome cég által szállított, de eddig ki nem próbált eszközzel akarták eltávolítani a lerakódást a pihentetőmedencében.
Gyakorlatilag kísérleteztek.
A vegyi tisztítás során a fűtőelemek túlhevültek, és a rájuk eresztett hűtővíz hatására megrepedtek. Ennek következtében radioaktív gáz szabadult ki belőlük, és a fűtőelemekből kiszóródtak az urániumkapszulák. A múlt hét kedden az Országgyűlés környezetvédelmi bizottságának bemutatott jegyzőkönyv tanúsága szerint a pihentetőmedence zárjának kinyitásakor a szellőző- rendszer bekapcsolt állapotban volt, azaz a medencéből kiszabaduló "nagy buborék" előbb a reaktorcsarnokba, majd onnan a filterek nélkül működő kéményen keresztül a környezetbe távozott. A Paksi Atomerőmű máig nem adott választ arra a többször feltett kérdésre, hogy vajon mód lett volna-e arra, hogy a gázt az üzemcsarnokban tartsák, illetve arra, hogy mi volt a kiszabaduló gáz pontos összetétele. A gáz távozását követően csak többnapi kísérletezés után sikerült a tároló fedelét eltávolítani. Ekkor derült ki, hogy a fűtőelemek véglegesen megsérültek, és ekkor sorolták át kettesből hármasba az így már súlyos üzemzavart. A gond nemcsak az, hogy a mintegy 3 tonnányi fűtőelem egyik napról a másikra hulladékká lett, és el kell helyezni valahová, hanem az azt fedő víz is nagy valószínűséggel szennyeződött a kihulló kapszulák miatt - így ennek tárolását is meg kell oldani.
