Az 1945 utáni rendszer legfőbb ellenségeinek számító egyházakkal szemben megfélemlítő politikát folytató állam az ötvenes évek végétől szelídebb eszközökkel igyekezett együttműködésre bírni a klérust. A kialakuló magyar egyházi modell túlszárnyalta az állam elképzeléseit: az állam házi csendőreként az egyházi vezetés maga lépett fel a nemkívánatos személyek és tendenciák ellen, a lengyel és a keletnémet rendszerváltás meghatározó erejének számító egyházakkal szemben pedig a végsőkig kitartott az ateista rendszer mellett.
"Utasításokkal láttak el bennünket. Ez volt a leggyalázatosabb abban, ami velünk történt. (...) A püspöki konferencia nem volt szabad, és én sem voltam szabad. Úgy kezelték a püspököket (a kommunisták - V. Sz.), mint kisiskolás gyerekeket. Megparancsolták, hogy mondjanak igent olyan dolgokra, amelyeknek nem lett volna szabad megtörténniük" - nyilatkozta 1994-ben Cserháti József katolikus püspök, aki 19 éven át volt a püspökkari konferencia titkára. A püspök szerint az elmúlt rendszer még azt is megszabta, miről tanácskozhat a püspökkari konferencia és miről nem. Az ülések előtt egy nappal a konferencia állandó vezetőinek meg kellett jelenniük az Állami Egyházügyi Hivatalban (ÁEH), és le kellett "játszaniuk" a tanácskozást. Cserháti szerint lehallgatták az üléseket, sőt az ő saját kertjében is lehallgató volt, és minden püspöki titkárságon alkalmaztak besúgókat.
Ahogyan a párt fütyült
Cserháti püspök 1989-ben a Kritikában az ifjúságról írt cikkében ugyanakkor lelkesen idézi Kádárt, Grószt, és azt írja: a "kezdeti túlbuzgó demokratizálás" után "már túl vagyunk" a vallással való szembeforduláson, továbbá a hazai ifjúság könnyed erkölcseinek boncolgatása közepette megemlékezik "a nagy októberi szocialista forradalom hetvenedik évfordulójáról" is.
Öt évvel később az idézett tévéinterjúban Cserháti József beszél arról, hogyan próbált leszámolni a katolikus egyházi vezetés saját belső ellenzékével, például a Bulányi György vezette Bokor bázisközösséggel.
Bulányi György piarista szerzetest 1952-ben államellenes szervezkedés vádjával életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, 1960-ban amnesztiával szabadult. 1981-ben a Katolikus Püspöki Kar eretnekségek terjesztésének vádjával egyházi bíróság elé idézte, és megvonta tőle a nyilvános papi tevékenység jogát. Mindezt Bulányi "tévedései" miatt: a Bokor közösség - amellett, hogy nem kifogásolta nők és nős férfiak pappá szentelését, valamint a püspök közvetlen választását - a jézusi erőszakmentességet hirdette, ami szerintük lehetővé teszi a katonai szolgálat lelkiismereti okokból történő megtagadását. A püspöki konferencia erre - a II. Vatikáni Zsinat tanításával ellentétben - nyilatkozatot tett közzé, amelyben minden katonaköteles katolikus számára erkölcsi kötelességként írta elő a katonáskodást.
Nem minden állami nyomás nélkül tette ezt a püspöki konferencia. Az ÁEH katolikus osztályának vezetője 1976. szeptemberi feljegyzésben a következőket írja: "A Bulányi-féle szervezkedést tárjuk fel Lékai előtt, beszéljük meg vele, mikor tárgyaljunk erről a témáról a püspöki kar érintett tagjaival. (...) Lékai bíborossal kialakított időpontban a Bulányi-féle szervezkedést tárjuk fel az érintett egyházmegyék ordináriusai előtt. (...) dramatizálva nagyítsuk fel a történteket, és élezzük ki annak politikai veszélyességét: az állam és az egyház jó viszonya; a püspöki kar politikai szavahihetősége. Mutassunk rá, hogy ez a szervezkedés (...) elsősorban a püspöki kar ellen irányul (elvtelen kollaboránsoknak tekintik őket (...) Az ordináriusok és a papi békemozgalom vezetői biztosítsák, hogy a szervezkedéssel kapcsolatban megfelelő elítélő papi és egyházi közhangulat alakuljon ki. Az egyházi sajtó megfelelő módon foglalkozzon az illegális szervezkedés, a földalatti egyház koncepciójának elítélésével. A Teológia c. katolikus sajtóban teológiailag kellene szétzúzni a Bulányi-féle teológiai koncepciókat."
Cserháti püspök a tévéinterjúban azt nyilatkozta: Bulányi meghurcolásáért kizárólag Lékai László volt felelős, aki ahelyett, hogy itthon oldotta volna meg az ügyet, kivitte azt a Vatikán elé. A Vatikán meg a magyarokat követte: Bulányit eltiltotta papi hivatása nyilvános gyakorlásától. A Vatikán, amely soha nem kérdőjelezte meg az 1989-ig kinevezettek kinevezésének módját, 16 évi kényszerhallgatás után csak 1997-ben (!) engedélyezte Bulányinak, hogy misézhessen.
Az ÁEH egyik, neve elhallgatását kérő magas beosztású volt vezetője szerint az állam sokat segített az egyházak vezetésének: "Az egyházi vezetés gyakran kérte az ÁEH vagy a belügy segítségét, hogy leszámolhasson saját belső ellenzékével."
Trón és oltár szövetsége
"A papság túlnyomó többsége lojális (...) A papok többsége vállalja az aktív politikai együttműködést és pozitív közéleti tevékenységet: részt vesznek és felszólalnak a békegyűléseken, elismerik a szocializmus építésének eredményeit, feladatokat vállalnak a népfront helyi akcióiban. A papság kisebb része tartózkodóbb politikai magatartást tanúsít", mondta Barinkai Oszkárné, az MSZMP Pest megyei bizottságának titkára a bizottság 1982-es ülésén (Az egyházpolitikai és világnézeti nevelőmunka helyzete és feladatai Pest megyében, Bp., 1982).
De lojális volt az állami jóváhagyással kinevezett egyházi vezetés is. Az 1966-tól 1976-ig Seifert Géza irányítása alatt álló izraelita felekezetről jegyezte fel 1975-ben az ÁEH illetékes előadója, hogy "az egyházpolitikai fejlődés és a politikai befolyásolás eredményeként a vezetés minden fontosabb döntés előtt kikéri az ÁEH állásfoglalását, cserébe pedig politikai segítséget kap az ÁEH-tól személyi kérdésekben" - olvasható Csorba László történész Az izraelita felekezeti élet Magyarországon a vészkorszaktól a nyolcvanas évekig című tanulmányában. Csorba szerint az ÁEH és a felekezeti vezetés közti kapcsolat "intimitásának" jele volt a Síp utca és az ÁEH közti közvetlen telefonkapcsolat létesítése.
A református egyház élén 1987-ben Tóth Károly követte Bartha Tibort. Miklós Imre, az ÁEH elnöke a beiktatáson emlékeztetett Barthára, aki székfoglalójában elmondta: "hitünk nem áll ellentétben szocialista hazánkkal, sőt az állampolgári hűség hitünkből következik". Miklós méltatta Tóth személyét, aki "tanúbizonyságot tett az egyház iránti odaadásáról, szocialista hazánk iránti elkötelezettségéről". A püspök külföldi elismertsége jól jött az államnak: Tóth Károly 1978-tól töltötte be a Keresztyén Békekonferencia nevű nemzetközi szervezet elnöki tisztjét, ezzel pedig szabad bejárása volt olyan államfőkhöz is, akikről Kádár álmodni sem mert. Ezért is írta le a püspököt interjúalanyaink többsége olyan embernek, "akitől még Miklós Imre is tartott". Nem véletlenül: Tóth püspök szívélyes kapcsolatokat ápolt Moszkvával, ami miatt egyházában többen KGB-ügynöknek tartották. A Reformátusok Lapjában megjelent írásai alapján elkötelezettségében sem kételkedhetett a pártállam: "egyházunk él, bizonyságot tesz és szolgál az új szocialista társadalomban" (1987. január 1.); "az a döntés, amely elvezetett az (állam és a református egyház közti - V. Sz.) Egyezmény megkötéséhez, a hit merészségének lépése volt, amellyel (...) elfogadtuk a történelem Ura ítéletesen kegyelmes akaratát. Ez az út (...) az egyetlen járható útnak bizonyult" (1987. december 20-27.). Tóth püspök ez utóbbival ma is egyetért: "Nem léphettünk fel ellenségként; azt a meggyőződést kellett erősítenünk az állami vezetőkben, hogy hasonlóak a szempontjaink. ´k pedig ahol tudták, felhasználták az egyházat", mondta a Narancsnak. Szerinte ellenfelei a kilencvenes évek elején le akarták járatni, ezért terjesztették róla, hogy ügynök lett volna, vagy hogy kiszolgálta Kádárt. Az 1990-es református püspökválasztáson főként ennek az ellene folytatott kampánynak volt köszönhető, hogy végül alulmaradt Hegedűs Lóránttal szemben. "Egy részük, akik rólam ezeket terjesztették, kettős ügynökök voltak", véli Tóth Károly. Szerinte a rendszerben a lehető legszélesebb körben kellett elhelyezkedni, hogy eredményeket érjenek el. "Megálltuk a helyünket az állammal való partneri viszonyban, de ez nem jelent rendszerlojalitást, hiszen így a Vatikánt is annak nevezhetnénk keleti politikája miatt. A kommunisták is emberek; megtévedtek, ateisták, elkövettek hibákat, ám a hozzájuk fűződő normális viszony nem azt jelenti, hogy az ember alapelvüket is elfogadja." Tóth Károly szerint a kiszolgáló egyház fogalma nem szűkíthető le az egyházi vezetőkre. "Sajnos a lelkészek zöme ma is megalázóan nyal, ezért nem mernek ma sem beszélni a múltról."
Akadnak viszont, akik foglalkoznának a múlttal: néhány református lelkész a közeljövőben felhívást intéz a református egyház tisztségviselőihez, hogy járjanak elöl jó példával, és kezdeményezzék átvilágításukat. A lelkészek saját átvilágításukat is kérik. Kiss Endre József sárospataki lelkész szerint az egész átmentett egyházi vezetés lelepleződött volna, ha lett volna átvilágítás. Az egyházi vezetők "beszélnek ugyan bűnbánatról, de sosem egyes szám első személyben, s nem nevezik néven saját bűntetteiket, s főleg nem mondják ki azok előtt, akiknek ártottak velük" - írja Kiss az Egyházak posztkommunista arca című felhívásában.
Tisztítók
Áprilistól Prés alatt címmel új sorozatot indít a Szombat című lap, amelyben az Állami Egyházügyi Hivatalnak és a Történeti Hivatalnak az izraelita felekezetre vonatkozó dokumentumait közlik. A múlttal kapcsolatos egyik legélesebb felekezeten belüli vitát Raj Tamás 1996-os Népszabadság-beli nyilatkozata váltotta ki.
"A hitközségen belül olyan, visszafordíthatatlannak tűnő folyamat indult meg, amely teljes mértékben ellentmond a zsidó hagyományoknak" - mondta a lapnak a szocializmus alatt hivatásának gyakorlásától 15 éven át eltiltott Raj, aki kritizálta a hitközségek önállóságát veszélyeztető országos főrabbi poszt bevezetését. "Úgy látszik, az ÁEH fennhatósága bizonyos személyeknek tökéletesen megfelelt. Most külső kényszer nélkül is az egypártrendszerben rögzült mechanizmusok érvényesülnek." Raj emiatt korkedvezményes nyugdíjazását kérte. Ám az egyszerű izraelita belügynek tűnő nyilatkozatban a rabbi mást is üzent: szerinte a régi vezetőknek kezdeményezniük kellene átvilágításukat, "hogy elkerülhető legyen, hogy valóságos diadalmenetben térjen vissza az, aki 90-ben feltűnő sietséggel külföldre távozott", utalva ezzel egy, az előző rendszert szerinte kiszolgáló egyházi személy jelentős posztra történő kinevezésére.
Az evangélikusoknál a kilencvenes évek elején a leghangosabban Roszik Gábor lelkész, MDF-es képviselő kezdeményezte az egyházi vezetők átvilágítását. Módosító indítványát saját pártja sem támogatta. "Tarthatatlan, hogy a megújulást szándékosan késlelteti az evangélikus egyház vezetése" - nyilatkozta 1990 szeptemberében a lelkész, aki 1990-ben körlevélben szólította fel Harmati Béla püspököt a távozásra annak "kollaboráns múltja" miatt. Ezt követően Roszikot egyházi bíróság elé idézték, majd hivatalvesztésre ítélték. Roszik megfellebbezte a döntést, és nyert. 1993-ban a Népszabadságban újra bírálta az evangélikus egyház vezetését, és a ma is hivatalban levő Harmati Bélát ismét ügynöki múlttal vádolta meg. Utalt arra, hogy Harmati nyolc éven át szolgált Genfben, onnan visszatérve pedig az Elnöki Tanács azonnal hozzájárult kinevezéséhez. Roszik az Elnöki Tanács egyik jegyzőkönyvét idézi: "Miklós Imre javasolta Harmatit, mert külföldön eredményes tevékenységet fejtett ki a szocialista országok külpolitikájának megismerése érdekében."
Harmati püspökké választásáról számol be az Egyház és Világ című lapban az evangélikus lelkészek reformer csoportjához tartozó Dóka Zoltán is. Harmati (és jelölttársa) kinevezését 1987. május 29-én hagyta jóvá Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke, ám a törvény szerint a jelöltállításra jogosult déli kerület presbitériuma csak június elsején ült össze. "Vagyis: az államnál már elintézett ügy volt Harmati püspöksége" - írja Dóka Zoltán. Hasonlóképpen a pártállam győzedelmeskedett szerinte Szebik püspök megválasztásakor is.
Frenkl Róbert evangélikus országos felügyelő szerint is kérdéses, hogy lehet-e hiteles az a közösség, amely nem tisztázta az igazságot. "Nincs középút: a kollaboránsok azzal védekeznek, ők csak a nagyobb katasztrófától védték meg híveiket. A rendszerrel szemben állók pedig a teljes igazság feltárását követelik. A radikális reformerek ugyanakkor gátolták a megújulást, mert kiváltották a csendes többség védelmi reakcióit. És a csendes többség döntött. A lelkészek többsége kettős tudatban volt: nem volt se durván kollaboráns, se ellenálló. Bűntudata volt az együttműködés miatt, még ha passzív volt is az. Másrészt viszont becsületesen tette a dolgát."
Harmóniában
Majsai Tamás egyháztörténész az egyházi vezetők esetében ezt nevezi "dupla funkciónak": "Egyrészt az egyházi intézménypolitika elkötelezettjei voltak, másrészt távlati célok érdekében hajlandóak voltak irányított szerepet vállalni, vagyis az állami politika számára kívánatos célokat realizálni. Keményvonalas intézkedéseknél azzal érveltek: az adott szűk mozgástérben öngyilkosság lett volna nem meghozni azokat. A szűk mozgásteret meg mindig meg lehetett magyarázni azzal, hogy komoly veszélyek leselkednek az egyházra."
Donáth László evangélikus lelkész, szocialista képviselő szerint minden, ma 40 évnél idősebb lelkész kapcsolatba került a rendszerrel. "Ne mondja senki, hogy ártatlan, mert szembeköpöm. Egyetlen embert se neveztek ki, aki nem lett volna valahogyan zsarolható. Bizonyos figurák, akik ma látványosan másként gondolkodónak mutatják magukat, többnyire maguk is ügynökök voltak", véli Donáth.
Hasonlót mond az ÁEH egyik volt magas beosztású vezetője is: "az ÁEH-nak nem voltak problémái Magyarországon az egyházzal, mert valamilyen szinten mind a főpapság, mind az alsópapság kapcsolattartó volt. Egyes, ma oly harcosnak tűnő vezetők ugyanolyan együttműködőek voltak, mint azok, akiket ma támadnak." Informátorunk állítja: az ÁEH rendszeresen kapott ugyan egyházi személyekre vonatkozó információkat a Belügyminisztériumtól (BM), de sose tudták, mely papokkal dolgoztatott a belügy. Az ÁEH-nak, de a III/I-nek is kedvencei voltak a külföldi konferenciákra utazgató papok, akiknek a jelentéseit - több kutató állítása szerint - kilószámra őrzik az irattárak. Horváth József, a volt III/III-as csoportfőnökség vezetője szerint a külföldről visszatérő papok többnyire az operatív tisztnek számoltak be arról, észleltek-e valami furcsát, például be akarták-e őket szervezni. "A kiutazó delegációt Miklós Imréék készítették fel, és visszatérve be kellett számolniuk az ÁEH illetékes előadójának is társaik viselkedéséről vagy felszólalásairól", mondta a Narancsnak Horváth József. Ezért is jöttek jól az államnak Tóth Károly református püspök szerint a papok. "Természetesen minden külföldi út állami hozzájárulást igényelt, ennek elnyeréséhez pedig tárgyalni kellett az ÁEH-val. A kérdés csak az, ki hogyan tárgyalt, mennyire volt hajlandó az állami kérdésekért cserébe kiharcolni valamit egyháza számára. Vagyis ezeket a dolgokat nem szubjektívan, az egyén szempontjából, hanem objektívan, az egész felől kell nézni. Én például így vihettem magyar nyelvű Bibliákat az akkori Szovjetunióban élő kárpátaljaiaknak" - mondta Tóth Károly.
Horváth József szerint a BM-mel való együttműködés előnyöket is jelenthetett az egyháziaknak, mert a nyolcvanas években már maguk is szorgalmazták ezt. "Túl sokat ugyan nem kaptak cserébe: a papságnak nem kellett aggodalmaskodnia, hogy gyermekét nem veszik fel az egyetemre, vagy nem kap útlevelet. Kis dolgokat persze kaphattak: nem kellett például vámot fizetni a kocsira, de nem ez volt a jellemző. Inkább lelkileg érte meg nekik, mert az az érzésük lehetett az együttműködéstől, hogy erősíthették az állam-egyház közti együttműködést." Ezért jelentettek válogatás nélkül mindenről: hogyan olvasta fel felettesük az aratásra buzdító körlevelet, mit prédikált, mit beszélnek a hívek.
H
Egy 1989. májusi törvényerejű rendelet utódszervezet nélkül szüntette meg a pártállam utolsó bástyáját. "1989. március 15-én fölöslegesen követelte az ellenzék a megszüntetését, mi csak mosolyogtunk ezen, mégse mondhattuk, hogy persze, épp ezen dolgozunk" - mondta az Állami Egyházügyi Hivatal egy volt magas beosztású vezetője. A vallásszabadságról szóló 1990. évi IV-es törvényt még a rendszerváltás előtt fogadta el a parlament. Az ÁEH megszüntetését különösebb ováció nélkül vette tudomásul az egyházi sajtó, utoljára még méltatva annak vezetőit. "Igyekeztünk haladni a korral. Mindenfajta külső nyomás vagy tüntetések nélkül magunk számoltuk fel magunkat. Egyházi részről nem volt nyomás a megszűnésre. Nem is lehetett ilyen, hiszen a papságnak kényelmes volt bejönni a hivatalba, ott elintéztetni a pénz- és egyéb ügyeket. Annál kínosabb volt a rendszerváltáskor azt hallaniuk, hogy ez az elnyomás egyik fő intézménye volt, hiszen otthonosan jártak-keltek az épületben. Ahol nem ők, hanem mi váltottunk rendszert."
Varró Szilvia
A kisegyházak ellen
1989 májusában az ÁEH az utolsók között ismerte el hivatalosan a Hit Gyülekezetét (HGY). Februárban Miklós Imre a Minisztertanács elnökhelyettesének írt levelében még nem javasolta, hogy a HGY állami elismerést kapjon, részben azért, mert "vezetői kapcsolatot tartanak fenn a radikális ellenzék egyes képviselőivel, részt vesznek azok akcióiban". A HGY-t 1979-es megalakulása óta megkülönböztetett rendőri figyelem kísérte: híveiket ellenőrizték, egyeseket elbocsátottak munkahelyükről, a budaörsi gyülekezeti házba pedig a híveken kívül szívesen tértek be rendőrök is, "kábítószerpartik és szexorgiák" után kutatva. A nyolcvanas évek közepén az ÁEH a HGY-n belül is megtalálja a maga emberét, szakadást idézve ezzel elő az egyházban.
