"Teljes konszenzus kellene" (Haraszthy László, WWF Magyarország)

szerző
Szerbhorváth György
publikálva
2000/18. (05. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Magyar Narancs: A 19. század második felében megkezdett folyószabályozásokig Magyarország területének 25 százaléka időszakosan vagy állandó jelleggel víz alatt volt. Hogyan vágtak bele a rendezésbe?

Magyar Narancs: A 19. század második felében megkezdett folyószabályozásokig Magyarország területének 25 százaléka időszakosan vagy állandó jelleggel víz alatt volt. Hogyan vágtak bele a rendezésbe?

Haraszthy László: Ha a mai Magyarországot nézzük, akkor a Duna, a Tisza és a Dráva, valamint mellékfolyóik a terület negyedét víz alatt tartották. Gyakorlatilag ekkora volt az ártér. A szabályozás befejeztével az ártér fogalma jelentését vesztette; most a gát külső oldala a mentett oldal, a belső pedig a hullámtér. De a folyószabályozás előtt ezeken az elborított területeken nem több méter magasan állt a víz, hanem volt, ahol csak három centi magasan, tehát az elöntött területek jó részén nem jelentett nagy veszélyt, mert a víztömeg kicsi volt, így a nyomása sem lehetett nagy.

A szabályozás során két nézet állt egymással szemben. Az egyik szerint a folyómederhez közel kell állniuk a gátaknak, a másik szerint pedig távolabb. Az előbbi győzött, és ennek valószínűleg az volt az oka, hogy senki sem vállalta, hogy a folyóhoz közeli települések ne a mentett oldalra kerüljenek. Persze nehéz is azt vállalni, hogy X meg Y település a hullámtérbe kerül, Z meg a védettre. Így minden egyes település a mentett oldalra került, és ez határozta meg, hol és meddig lehet meghúzni a hullámteret.

MN: Ez racionális koncepciónak tekinthető?

HL: Humánus eljárásnak mindenképpen, de tulajdonképpen racionálisnak is. Az akkori tudás, az akkor gyakorlatilag nem is létező előrelátó képesség alapján rendben is volt minden, a rendszer 130-140 éven át tulajdonképpen érdemi probléma nélkül működött. A gátkorona a mért legnagyobb érték felett egy méterrel húzódott. Csakhogy azóta nagyon nagy változások mentek végbe. Tavaly és idén a legnagyobb gátmagasságot egy méterrel meghaladó vízszint jelentkezett. Az átépített, megerősített gátak általában most is ugyanott húzódnak, ahová a múlt században építették őket. De most egy speciális probléma adódott, hiszen az áradás nem három nap alatt ment végbe, hanem három hét alatt, és ezt az óriási nyomást a gátak hosszabb távon nem tudják elviselni. A víz a homokzsákok miatt nem löttyent át, viszont a pohár fala vékony a terhelés kibírásához. A gátak csúcsra voltak járatva, emiatt szivárog át a víz, jelentkezik a buzgár és a suvadás.

MN: Vajon nem azt sugallja az ilyen nagyságú és elhúzódó áradás, hogy az árvízvédelmi koncepció tarthatatlan?

HL: Ha a gátakat rossz helyre rakták volna, a természet nem vár száz évet ennek bebizonyítására. A helyzet ezzel szemben az, hogy az ember csatornákat épít, de hol? Ahol el kell vezetni a vizet, és ezt leaszfaltozott, lebetonozott részeken kell megcsinálni. A falvakban, ahol nincs ilyesmi, ott egy nagy eső három nap alatt eltűnik, felszikkad, ide-oda elvonul a víz. De például Budapesten egy felhőszakadás után ömlik a víz a betonon, a csatornákon keresztül, és szinte az egész vízmennyiség pillanatok alatt leér a Dunába. Száz évvel ezelőtt a java szintén rögtön levonult ugyan, de egy részét felfogta a fák és a talaj, és később lassan csordogált le a maradék. A víz útja most sokkal gyorsabb a folyókig.

A másik probléma a trianoni határokból ered, mert itt van a medence, a határon túl meg a vízgyűjtő terület. És persze mi nem szólhatunk oda, mert hogy is jövünk mi ahhoz, hogy miképpen kellene a fakitermelést a Kárpátokban folytatni. Az árvízvédelmi együttműködés csak az előrejelzésre vonatkozik. Az erdők irtása főleg az utóbbi évtizedben vált komollyá, elsősorban Ukrajnában, de Romániában is. A tíz-tizenegy éves száraz időszak után kezdődött el tavaly a nedvesebb éra, és mindezek a körülmények most együttesen felerősítik egymást.

MN: Sokan hivatkoznak arra, hogy mindez a globális felmelegedés, a klimatikus viszonyok megváltozásának a jele, közeleg a világvége.

HL: Az elmúlt pár évtizedben sokkal szárazabb volt a klíma, mióta mérik, a kilencvenes években volt a négy legmelegebb év. De itt pont az ellenkezőjéről szól a történet, mert a nedves időszakban jelentkezett az árvíz. Persze a klíma is ludas lehet ebben, csakhogy az nagyon lassan változik. A szakembereknek itt arra kell rádöbbenniük, hogy újra kell gondolni a kérdést. A gátak erősítése csak rövid távon oldja meg a problémát. Annyi pénz viszont a földön nincs, hogy mindet lebetonozzuk, leszigeteljük - de ennek nincs is értelme, mert jól láthatjuk, hogy minél kisebb mederbe szorítjuk be a folyót, annál veszélyesebb lehet egy gátszakadás. A Tiszát szélesebb mederben kellene levezetni. Azt most sem vállalhatja senki, hogy egyes települések a hullámtérbe kerüljenek. De ha a lakatlan részeknél kiszélesítenénk a folyót, akkor sokkal kisebb vonalon, mintegy húsz-ötven kilométeren kellene intenzíven védekezni, és megerősíteni a gátakat. Szélsőséges esetben azt is elképzelhetőnek tartom, hogy egy-egy települést teljesen körbevegyen a gát, és híd vagy komp révén álljanak kapcsolatban a világgal a mostanihoz hasonló helyzetben. De ezek hipotézisek.

MN: Ám ekkor csökkenne a megművelhető földterület is.

HL: Az ártérinek mondott területeken lévő földek nem jók, alacsony az aranykorona-értékük. Tudvalévő az is, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozás, illetve a piacgazdaságra való áttérés következtében durván nyolcszáz-egymillió-kétszázezer hektár szántóföldnek ki kell esnie a termelésből, mert e földeket nem lehet gazdaságosan megművelni. Magyarán a földtulajdonos ebből nem tud profitot termelni. E földekkel sok mindent lehet kezdeni: erdősíteni, gyepesíteni őket, de akár golfpályát is lehet építeni rajtuk. Az EU ezt nem fogja ugyan előírni, de támogatást se lehet majd rá szerezni, ha így maradnak. Az agrártámogatások rendszerét ezen a fronton is át kell alakítani, hisz nem lehet majd piacképtelen terméket előállítani. A búzabomba azért ketyeg, mert ész nélkül vetik-aratják az eladhatatlan, minőségtelen búzát. Itt különben is óriási a harc, az EU-támogatások 40 százaléka az agrárszférába megy - és mint tudjuk, a németeknek eszük ágában sincs ezt ilyen mértékben tovább finanszírozni, akik meg kapnak belőle, szintén nem érdekeltek abban, hogy a magyar konkurencia megjelenjen. Tehát van olyan terület, ami hasznosítható lenne, és nem kell attól félni, hogy mi lesz a mezőgazdasággal. De a hullámtérben lévő szántók környezetvédelmi szempontból sem kívánatosak. A hordalék ugyanis foszforban és nitrogénben gazdag, ami a növényi életnek nagyon kedvez. Az áradás után a növényvilág szinte robban, ha mondjuk kukoricát vetnek, akkor az irtózatosan gazos lesz, amit csak vegyszerezéssel lehet kezelni, ami viszont tilos. Az erdősítés, a gyepesítés a jó megoldás. Csakhogy e területeket államosítani, kisajátítani kellene. Ebből iszonyatos konfliktusok keletkeznének, amiket semmilyen kormány nem fog felvállalni. Hiszen négy évre kapnak mandátumot, és egy hosszú távú koncepcióért nem fognak szavazatokat kockára tenni. Ide teljes konszenzus kellene. Különben az egész régiónak továbbra is hasonló katasztrófahelyzetekkel kell szembenéznie.

MN: Ennek érdekében létrejött-e már egy terv, van-e bármiféle előrelépés?

HL: Tanulmányok már vannak. Úgy három éve kezdtünk el dolgozni, a gátakon kívüli mélyedések egy részét térképeztük fel. Most is felmerült, hogy gátrobbantással enyhíteni lehetne az áradás mértékét. Igen ám, de ezt egy tíz méter magas vízszinttel nem lehetne megtenni, mert nem lehetne megfogni egy ekkora kizúduló víztömeget. Ráadásul tavaly csak hat órával korábban derült ki, mekkora áradás érkezik. Idén már jó előre lehetett tudni mindent, ezért is lehetett eredményes a védekezés. De ha a víz még csak a gát lábát éri el, s ekkor kezdem el kiengedni, és megtöltök vele egy szükségtározót, egy természetes mélyedést, amit nem kell kibetonozni, úgy a kár és a veszély is sokkal kisebb lenne. Ha sok ilyen zsilip, kapu lenne a gátakon, sok vizet ki lehetne teríteni, akárcsak régen.

Amikor a tanulmány elkészült, akkor azt mondtuk, ezzel a módszerrel nem lehet sokat elérni. De ez tavaly és az idén már jelentős segítség lett volna, hiszen itt már centiken múlott minden. Másodszor pedig ez sokkal olcsóbb is, és ha csak ennyi pénzünk van a védekezésre, akkor ezt a verziót kell választanunk. Ráadásul a helyzet egyre rosszabb. Amin még két évvel ezelőtt csak elgondolkodtunk, az most már egyre halaszthatatlanabb teendő. Nagy pénzek úsznak el a katasztrófaelhárításra, és ez részben a továbbiakban sem takarítható meg, viszont el kell kezdeni a rendszer átalakítását. Fentről lefelé, mert ez csak így működik. Szegednél kell majd befejezni, és ha erre csak tíz év múlva kerül sor, akkor addig erősíteni és javítani kell a mostani rendszert.

MN: Környezetvédelmi szempontból mire kell vigyázni egy új koncepció kidolgozásakor?

HL: Az a kérdés, hogy mit kell tenni, ha egy réten keresztül átvezetek egy csatornát, és milyen mély legyen, hogy a rét szélén a növényzet elől ne vezessük el a vizet, mindössze húszéves. Ma már van ilyen, de összevethetetlen a gátépítő pár ezer éves tudása az ökológus húszéves tudásával. E konkrét helyzetben viszont az javasolható, hogy a folyó szétterüljön, és ilyen esetekben se rohanjon, mert ez sem a kémiai folyamatoknak, sem a növényzetnek nem használ. Nehéz út előtt állunk. A németek is teljesen elszennyezték a folyóikat, beszorították őket a betonmedrekbe márkamilliárdokat elpazarolva, most meg szintén márkamilliárdokért javítják ki a hibáikat, már az ökoszempontokat is figyelembe véve. Mindenesetre a folyók szétterítésekor a városok, falvak árvízvédelmét semmiképp sem szabad feladni, a kérdést nem úgy kell felvetni, hogy az egyik oldalon vannak a környezetvédelmi szempontok, a másikon meg az árvízvédelmiek.

MN: A WWF-nek milyen a kapcsolata a kormányzati szervekkel?

HL: Ez országonként változik, van, ahol kiváló, van, ahol rosszabb. Mi jó kapcsolatban állunk a vízüggyel, a Pénzügyminisztériummal meg az FVM-mel. Sőt a környezetvédelmisekkel is, bár Pepó Pál tevékenysége mindent megakasztott. Az árvízhez nincs köze, de a ciánhoz igen. Beállt egy golyószóróval a minisztérium ajtajába, aztán lőtte a "kommunistákat". Elesett szinte mindegyik környezetvédelmi szakértő. Mi most egy Tisza-programon dolgozunk, egy tervjavaslaton, ami több elemből áll, az árvízbiztonságtól az élővilág helyzetén át a szántóföldek átalakulásáig. Ezután közgazdászokkal, jogászokkal kell konzultálnunk, úgy adhatjuk majd a kormányzat elé. Egyelőre mindenki a gátakkal foglalkozik. A környezetvédelmi minisztérium kapcsán azt viszont biztosra veszem, hogy ha Pepó most távozik, akkor két év kell majd, hogy ugyanoda eljussunk, ahol két évvel korábban voltunk.

Szerbhorváth György

szerző
Szerbhorváth György
publikálva
2000/18. (05. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra