"Ez a történet számunkra már rég nem az eredeti perünk miatt fontos" - mondja F. J. és G. K. A két férfi még 2003 nyarán perelte be a Magyar Közigazgatási Kar (MKK) nevű társadalmi szervezetet. Szerintük ugyanis egy törvénysértő tisztújító közgyűlést követően az MKK etikai és fegyelmi bizottsága jogtalanul - eljárás lefolytatása és személyes meghallgatásuk nélkül - marasztalta el őket. F.-ék a bizottság határozatát alaptalannak, a személyiségi jogaikat sértőnek tartják, ezért keresetükben kérték, hogy a bíróság mindezt mondja ki, és semmisítse meg a kifogásolt határozatot.
G. K. a 80-as években bíró és bírósági vezető volt, azóta vezető közigazgatási funkciókat tölt be, F. J. pedig közigazgatási jogot tanít több egyetemen. Arra azonban, ami az MKK ellen indított perükben első fokon eljáró Fővárosi, illetve Pest Megyei Bíróságon történt, egyikük sem számított. A bíróságoknak a Polgári perrendtartásban (Pp) előírt határidőkön belül nem sikerült dönteni, kitűzni és megtartani a tárgyalásokat, kézbesíteni a határozatokat, illetve kihallgatni a kért tanúkat. Részben épp
e késlekedések miatt nem
született jogerős ítélet az ügyükben mindmáig, ugyanakkor a sérelmes állapot tartóssá vált, miután a Fővárosi Ítélőtábla időközben született (F.-éknek kedvező) részítéletét az elsőfokú bíróság sürgetésre is csak késedelmesen kézbesítette.
Az évek során az MKK-ban több vezetőváltás is lezajlott. Az eredeti állapot visszaállítása ma már enyhén szólva nehézségekbe ütközne. Ennek ellenére G.-ék, hogy következetesek legyenek, az azóta tudomásukra jutott MKK-s határozatokat rendre megtámadták, perek tucatjait indítva. Persze, ha a bíróság ma ki is mondaná, hogy 2003-ban a bizottság megsértette a személyiségi jogaikat, az ítéletet az MKK-ban már rég nem azoknak kézbesítené a postás, akik annak idején a G.-éket elítélő etikai határozatot meghozták, így a személyes felelősségre vonás, illetve elégtétel lehetősége gyakorlatilag elveszett.
"Megelégeltük az aktatologatást, és hogy az ügyben eljáró bíróságok fittyet hánynak a határidőkre" - indokolta a Narancsnak G. K., hogy miért döntöttek az eljáró bíróságok beperlése mellett. F. J. szerint az eredeti perük egyszerű ügynek indult, de felháborította őket a hibát hibára halmozó bírósági eljárás, a törvényben foglalt határidők be nem tartása, a peres felek lekezelése, s kérelmeik-panaszaik gyakran kellő indoklás nélküli elutasítása. Úgy érezték, a bíróság képtelen arra, hogy az előírt, valamint ésszerű időn belül igazságot szolgáltasson nekik, s ezzel megsértette a tisztességes bírósági eljáráshoz való jogukat és azon keresztül az emberi méltóságukat. "A bíróságok feladata az, hogy igazságot szolgáltassanak. Ha a bíróság maga is sorozatosan megsérti a törvényt, nem képes ezen alkotmányos kötelességének eleget tenni, törvényben foglalt feladatát ellátni. Ezzel aláássa az igazságszolgáltatás működésébe vetett közbizalmat, ami kikezdi az alkotmányos jogállamba vetett hitet" - mondja G. K., aki társával a keresetlevélben a jogsértés kimondását és nyilvános elégtételt kért.
A Fővárosi és a Pest Megyei Bíróság ellen 2004 decemberében indított pert első fokon a Heves Megyei Bíróság tárgyalta, és a tavaly júniusi ítéletnek szakmai körökben elég nagy visszhangja volt. Kókai Zsolt megyei bíró az alkotmányból, illetve a Pp-ből precízen, tételesen levezetve megállapította, hogy
a beperelt bíróságok megsértették
G. K. és F. J. emberi méltóságát - ámbár az ítélet a nyilvános közzétételre vonatkozó kérésnek nem adott helyt. Az érvelés a népszuverenitás elvére vezeti vissza az alkotmányos jogállam intézményeinek kötelességeit. "A bíróság álláspontja szerint épp e legfontosabb személyhez fűződő jogot, az emberi méltóságot sérti az, ha éppen a jogszabályok betartására és betartatására hivatott, igazságszolgáltatást végző bíróság sérti meg a saját működésére vonatkozó (...) egyértelmű jogi vagy társadalmi normákat. (...) Megsértik az emberek méltóságát, hiszen semmibe veszik őket, azt a hamis érzetet keltik az állampolgárokban, hogy a polgár van az államért, és nem fordítva."
A Heves Megyei Bíróság azonban ennél is tovább ment, amikor kimondta: "Nincs jelentősége annak, vajon a bíróságokat a mulasztások miatt felelősség terheli-e, vagy sem (nincs jelentősége a bíróságok esetleges munkaszervezési, személyzeti problémáinak, az ügytehernek). Jelen esetben (...) a mulasztás ténye, az állampolgárok hivatalokkal, bíróságokkal szembeni kiszolgáltatottsága bír döntő jelentőséggel." Nehéz felbecsülni, hogy egy ilyen ítéletnek, ha jogerőre emelkedik és kellő nyilvánosságot kap, hosszú távon milyen következményei lehettek volna. Borítékolható, hogy több felbátorodott állampolgár indít hasonló pert a bíróságok ellen; mindez rontott volna a bíróságok megítélésén, és az érintetteken túl végső soron a jogalkotót is lépéskényszerbe hozhatta volna.
Nem így történt. Az ügyet másodfokon tárgyaló Fővárosi Ítélőtábla 2006. november végén a várakozásokat (miszerint az ügyet tárgyaló fővárosi bírók elnézőek lesznek a kollégáikkal) igazolva az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta, és F.-ék keresetét teljes egészében elutasította. A Kizmanné Oszkó Marianne vezette tanács indoklása szerint az emberi méltóság megsértését csak "az emberi léthez, emberi élethez méltatlan magatartás valósíthatja meg, ha a személyt nem önbecsülésének, nem az emberi érintkezési formák követelményeinek megfelelő elbánásban részesítik. (...) A másodfokú bíróság hangsúlyozza, hogy egy polgári perben az eljáró bíróság részéről az eljárási határidők be nem tartása - jellegénél fogva - önmagában nem jelent személyhez fűződő jogsértést." A bíróság úgy érvelt, hogy mivel a mulasztások nem célzottan a felpereseknek szóltak, nem irányulhattak az emberi méltóságuk megsértésére, hanem "objektív körülmények eredményezték", és "az egyéni érzékenység önmagában nem indokolja a jogsértés megállapítását".
Az "objektív körülmények" természetesen pontosan azok a fent idézett okok (ügyteher, létszám stb.), amelyeket az első fokon ítélkező bíró irrelevánsnak tartott az állampolgári kiszolgáltatottság szempontjából. G. K. is nyilvánvalóan patologikus túlérzékenységéből kifolyólag fakadt ki a Narancsnak: "Ha én nem hivatkozhatok eredményesen arra, hogy sok a dolgom, le vagyok terhelve, és ezért késtem le egy hiánypótlási, fellebbezési határidőt, akkor a bíróság se hivatkozzon ilyesmire, mert ez így egyoldalú, és sérti az állampolgárnak a tisztességes eljáráshoz való alapvető jogát. A bírósági igazgatás feladata, hogy oldja meg a problémát. Vegyenek fel több embert, erősítsék az ellenőrzést, kezdeményezzenek törvénymódosítást, de az állampolgár jogait nem sérthetik meg." Nyilván az is G. K. és F. J. mimózalelkének tudható be, hogy sérelmezik, amiért egyetlen kifogásolt (amúgy az érintett bíróságok által sem cáfolt) mulasztásnak sem lettek fegyelmi következményei a bíróságokon, és ebből is arra következtetnek: az ott dolgozók jogosan érzik úgy, hogy szankciók nélkül sérthetik meg a törvényeket.
A jogegyenlőség csorbulását
G.-ék más téren is nehezményezik. Nem értik például, hogy a bíróságok hathetes nyári ítélkezési szünete, amiről nem jogszabály, hanem csak az Országos Igazságszolgáltatási Tanács (OIT) egy ajánlása "rendelkezik", miért jelent hivatkozási alapot a bíróságoknak az eljárási határidők megnyújtására. Hasonlóan problematikusnak tartják, hogy az eljáró bírók sokszor nem ismerik a vonatkozó jogszabályt, és a peres felektől kérdezik a pontos törvényhelyeket. Természetesen csakis az F.-ékhez hasonló, hiperszenzitív ügyfelek méltóságát sértik az olyan esetek, mint amikor csúszik a kiírt tárgyalás, de a bíró nem közli az odakint ácsorgókkal, hogy mikorra érdemes visszajönni. Így nem lehet a büfében várakozni, de van, aki még az épület túlsó végén lévő mosdóig sem mer elmenni - ha ugyanis a tárgyalás kezdetén valaki távol van, nincs pardon.
A peres ügyeik révén a bírósági körökben lassan elhíresülő páros - elmondásuk szerint - egyéb, különös dolgokat is tapasztalt. A tárgyalási jegyzőkönyvekbe olykor nem kerültek bele a tárgyalóteremben elhangzott, szerintük fontos mondatok. Bekerült viszont egyszer olyan, ami csak az ítélet kihirdetése után hangzott el. Volt, amikor a bíróság nem engedélyezte, hogy a tárgyalásról hangfelvétel készüljön, máskor viszont a bíró használta hangkazettáról derült ki, hogy időközben új tárgyalás hanganyagát rögzítették rajta, ezért nem volt ellenőrizhető a gyanú, miszerint a jegyzőkönyvbe foglaltak eltérnek a tárgyaláson a bíró által bediktált, a peres felek részéről jóváhagyott mondatoktól. G. K. szerint előfordult, hogy elvesztek iratok a bíróságok között ide-oda küldözgetett aktacsomóból, persze nem tudni, hol. "Ha össze lenne tűzve a perirat, mindenki számára könnyebben kezelhető lenne, és az iratcsomóba utólag nem lehetne sem betenni, sem kivenni iratot" - utalt további különös tapasztalataira.
A Narancs természetesen kíváncsi volt az alperes Fővárosi Bíróság véleményére is, ahol decemberben arra hivatkoztak, hogy megvárnák a jogerős ítélet kézbesítését, viszont amikor megérkezett az írásba foglalt verdikt, visszakoztak, mondván, hogy az ügyben mégsem nyilatkoznak. A bíróságok jogi képviseletét ellátó OITH szóvivője, Sándor Zsuzsa viszont készséges volt; őt azonban a konkrét perről nem, csak az általános problémákról kérdezhettük. Mint elmondta, folyamatosan, évente 8-10 százalékkal nő a bíróságok elé kerülő ügyek száma, ezért az elhúzódó perek miatt még a Strasbourgi Emberi Jogi Bíróság sem az igazságszolgáltatást, hanem az államot marasztalja el.
Sándor Zsuzsa szerint történtek kezdeményezések a Pp módosítására, hogy gyorsítsák az ítélkezést, de büntetőbíróként jobban ismeri a büntetőeljárásról szóló törvény (Be) módosításait. Az ítélkezési szünet, mint mondta, sok évtizedes tapasztalat alapján kialakított tárgyalásmentes időszakot jelent, mert a nyár második felében a felek távolléte miatt lehetetlen tárgyalásokat tartani. Ez azonban az eljárási határidőket, az állampolgári jogokat szerinte nem befolyásolja. Ennek ellentmond sokak, köztük F.-ék tapasztalata is, akik például azért nem tudtak az egyik per irataiba betekinteni, mert a bírósági iroda a szünetre hivatkozva zárva volt. Az eljárási határidők mulasztásáról Sándor Zsuzsa kifejtette: az OIT
rendszeresen vizsgálja
a kettő és az öt éven túli ügyeket, és azokról a megyei bíróságok jelentést készítenek. Azon kérdésünkre, hogy a vizsgálatoknak milyen következményei vannak, vagy hogy a kirívó eseteket szankcionálják-e, azt a választ kaptuk: ha a bírót súlyos mulasztás terheli a késedelem vagy az írásba foglalás miatt, azzal fegyelmi vétséget valósíthat meg, amiért felelősségre is vonják. Az egyes, konkrét fegyelmi ügyek azonban szolgálati titkot képeznek. A szóvivő arról is tájékoztatott, hogy az OIT elemzi az elhúzódó perek mögöttes okait, és a tapasztalatok azt mutatják, az ügyek 70-80 százalékában nem a bírón múlik a lassúság, hanem az ügyterhen, illetve a peres felek/vádlottak rossz megjelenési fegyelmén.
F. J. és G. K. most a hogyan továbbon gondolkozik. Mindketten elszántak, akár Strasbourgig is elmennek az igazukért. Közben keresztes hadjáratot kezdtek a bíróságok mulasztásai és slendriánságai ellen. A lassan már számukra is nehezen áttekinthetővé váló, szövevényes percsokor minden egyes ügyében igyekeznek felpanaszolni vagy peresíteni az eljáró bíróságok hibáit. "Egy ilyen küzdelmet saját magáért az ember nem vállal, de ha igen, akkor sem talál hozzá ügyvédet, mert azok nem szeretnék magukra haragítani a bíróságokat. Mi viszont jogászok vagyunk, belelátunk a bírósági mechanizmusokba, és nincs mitől félnünk. Lenne jobb dolgunk is, de most már végig szeretnénk vinni, amit elkezdtünk, mert már rég nem magunkért, hanem az állampolgárok, a leendő peres felek érdekében csináljuk ezt az egészet. Hogy a bíróságok ne külön államként működjenek az államban, hogy ne tehessenek úgy, mintha a törvények rájuk nem vonatkoznának. Ha a bírák - az alkotmány értelmében - a törvényeknek vannak alárendelve, akkor nem tehetik meg, hogy a törvény fölé helyezve magukat nem tartják be a saját működésükre vonatkozó szabályokat."
