Magyar Narancs: Hogyan ismerkedett meg a pólósok és az '56-os forradalom történetével?
Lucy Liu: Colin Gray, a film írója és rendezője régi jó barátom. Még az egyetemi évekből ismerjük egymást, együtt szerepeltünk a Michigan University Jézus Krisztus szupersztár előadásában. Mindez még 1989-ben történt, a Tienanmen téri vérengzés és a vasfüggöny leomlásának évében. Ezek az események mély nyomott hagytak mindkettőnkben. Később, amikor Colin beavatott a nővérével, Megannel közös filmtervükbe, mindjárt érdekelni kezdett a történet. Az '56-os magyar események a Tienanmen téren történtekre emlékeztettek.
MN: A producerek között Quentin Tarantinóé mellett szerepel a neve. Mi volt a munkamegosztás önök között?
LL: Éppen az idő tájt kezdtem forgatni a Kill Billt, amikor Colin megismertetett a magyarok történetével. Mivel az első támogatásgyűjtő gálának, melyet Los Angelesben tartottunk, én voltam a háziasszonya, nem volt nehéz lerángatnom Quentint, aki korábban ugyan nem sokat hallott a magyar forradalomról vagy a vízilabdáról, de a történet dramaturgiája, a történelmi és sportesemények párhuzama mély benyomást tett rá filmesként is. Különösen az olimpiai meccs által felkínált visszavágási lehetőség ragadta meg a fantáziáját, és ekkor hangzott el az a ma már szinte szlogenszerű mondata is, hogy ez "a világ legizgalmasabb elhallgatott története". Ami a munkamegosztást illeti, az előkészületekhez szükséges anyagiakból Quentin és én is részt vállaltunk. A későbbiekben Quentin inkább a háttérből támogatta a produkciót, én viszont aktívan végigkövettem a film útját. A forgatás 2002-re fejeződött be, s mivel Colinéknak nem volt hol megvágniuk a filmet, beköltöztettem őket a Los Angeles-i otthonomba. A vendégházban laktak, a garázst pedig vágószobának rendeztük be. Az elkövetkező öt év során kisebb-nagyobb megszakításokkal itt zajlottak az utómunkák. A filmnek végül a Tribeca Filmfesztiválon tartottuk a premierjét, s mivel New Yorkban születtem, külön öröm volt számomra, hogy a szülővárosomban kerülhetett sor a bemutatkozásra.
MN: Kínai emigránsok gyermekeként nyilván otthon is hallott történeteket az elnyomó rezsimről.
LL: Hallottam persze jó párat közülük, a szüleim azonban sosem verték nagydobra a "szülőföldhöz" kötődő családi történeteket. Azt hiszem, ha az ember egy elnyomó, totalitárius rezsimben nő fel, az elsők között azt tanulja meg, hogy a politikai nézeteit tartsa meg magának. Egyébként anyám és apám családja is először Tajvanba menekült, a szüleim pedig már onnan emigráltak az Államokba. Mi már Amerikában nőttünk fel, de úgy neveltek bennünket, hogy minden tál ételért legyünk hálásak. Addig fel sem kelhettünk az asztaltól, amíg mindenki meg nem ette, ami a tányérján volt.
MN: A szabadság vihara az első produceri munkája, de a filmográfiájából az derül ki, hogy semmiképpen sem az utolsó.
LL: Így van. Ez az első olyan, mozikba került projekt, amiben producerként, illetve executive producerként dolgoztam, de több játékfilmem is az előkészítés stádiumában van már. Készülünk többek között egy Charlie Chan-filmre is; a klasszikus detektívtörténeteket igyekszünk modernizálni.
