A rendszerváltás után a kelet-európai utódpártokkal ellentétben még a nevét is megtartó Mongol Népi Forradalmi Párt (MNFP) a június 29-én tartott parlamenti választásokon fő riválisát, a Mongol Demokratikus Pártot (MDP) megelőzve 47 helyet szerzett a 76 tagú országos nagy hurálban. A győzelmet a demokraták eleinte vitatták, a párt elnöke, C. Elbegdordzs csalást és manipulációt emlegetett, a szavazatok újraszámlálását követelte.
Elpattan egy húr
Július 1-jén, délután az MNFP-t a haza kiárusítójának tekintő elégedetlenek tüntetni indultak a párt székházához. Dühüket csak fokozta, hogy az elmúlt parlamenti ciklusok (ugyan nem csak az MNFP-t érintő) korrupciós botrányai dacára a párt az új parlamenti leosztás szerint látványosan előnyös pozícióba került azokon a nemzetközi tárgyalásokon, amelyeken az ország arany- és rézkészleteinek külföldi koncessziókba adása dől el. Mint azt a torontói tőzsdén jegyzett "Ivanhoe Mines" bányavállalat részvényeinek közvetlenül az előzetes választási eredmények bejelentése utáni emelkedése is jelezte. A békésnek indult tüntetésen a 4-5000-es tömegből hamar kivált a 2-300 fős kemény mag. Õk lettek a zavargás hangadói - és mivel nekik a dühük levezetése volt az elsődleges szempont, a tüntetés politikai színezete innentől kezdve voltaképpen eltűnt. Estefelé a - szemtanúk szerint - jobbára ittas, 15-30 év közötti fiatalok az állítólagos választási csalásra hivatkozva megrohamozták a székházat, az ablakokat az épület előtti térről felszedett díszkövekkel betörték és Molotov-koktélokat dobáltak be. Az épület teljesen kiégett. A randalírozók nem kímélték az MNFP épülete közelében lévő intézményeket sem. Kifosztották a luxuscikkeket árusító üzleteket, felgyújtották a szomszédos Modern Művészetek Galériáját, és muzeális értékű hangszereket tüntettek el az operaház hangszerraktárából. A zavargás során letartóztatott 728 személy közül tíz körözött bűnöző és 75 kiskorú is volt; aznap éjjel a detoxikálókban több mint 280 embert láttak el.
A zavargókkal szemben a rendőrség eleinte bizonytalanul, később szinte minden eszközt bevetve (hivatalos közleményük szerint éleslőszert nem alkalmazva) lépett föl. A durvaság mindkét oldalon jellemző volt, súlyosan sérültek tüntetők és rendőrök is, előbbiek közül a közeli klinika dolgozói szerint sokan a szemmagasságban leadott, célzott lövések nyomán. 120-an kerültek kórházba (harmaduk rendőr), öten vesztették életüket, a 220 sérült között újságírók is voltak.
A zavargások miatt a köztársasági elnök, N. Enhbajar július 1-jén este - az ország történetében először - négynapos rendkívüli állapotot hirdetett, amit a parlament másnapi rendkívüli zárt ülésén jóváhagyott. A fővárosban szesztilalom, este 10 és reggel 8 között kijárási tilalom lépett érvénybe. A hadsereg és a rendőrség a zavargások után lezárta a belváros érintett részeit. A rend a városban már 2-án reggelre helyreállt, egy napra rá megszűntek az útlezárások, a hadsereget visszavonták a közterületekről, a középületeket és forgalmasabb helyeket megerősített rendőri egységek védték. A szemfülesebb fővárosiak a rongálás során az utcára dobált számítógépek, légkondicionálók és egyéb műszaki berendezések, kiégett autók alkatrészeit igyekeztek kiszerelni a pártház előtti téren. A zavargások idején kiürített ötcsillagos Ulánbátor Szálloda vendégei visszatérhettek szállásukra. A főváros csütörtökön már átlagos hétköznapi életét élte, a fokozott rohamrendőri jelenléten kívül különösebb jele nem volt a rendkívüli állapotnak. Az ügyesebbje még az igen komolyan ellenőrzött kijárási és szesztilalom idején is leittasodott: 50-nél többen kerültek a detoxikálókba. A rendkívüli állapot 5-én éjfélkor szűnt meg.
Pásztorok, pásztorok
Az események bizonyára nem függetlenek a hivatalosan május 1-jén kezdődött választási kampány heves hangulatától. Aligha akad még volt szocialista ország, ahol a szabad parlamenti választásokon oly kiemelkedően magas (rendszerint 80 százalék feletti) a részvételi arány, mint Mongóliában. Az okok ugyan kapcsolódnak a szocialista rendszer kötelező "szavazási" rendszeréhez, de az azért feltűnő, hogy a lakhelyüktől akár több tucat kilométerre szavazó vidéki pásztorok sem mulasztanák el a voksolást. A választási hadjárat voltaképpen külön iparággá nőtte ki magát az országban. Megélhetési aktivisták tízezrei végeznek kampánymunkát. Nemcsak a fővárosban, de akár egy pár tízezres megyeközpontban is közönséges látvány ilyenkor a hosszú kilométereken át kígyózó, fellobogózott és hangosbeszélőkkel felszerelt autókonvoj. A kampányköltéseket limitáló törvény semmibevétele olyannyira szembetűnő, hogy az embernek az a benyomása, ezek az összegek a költségvetés súlyos százalékait teszik ki.
A küzdelem Ulánbátorban volt igazán elkeseredett. Az ország 2,6 millió lakosából mintegy egymillió él itt, közel 50 százalékuk az elmúlt tizenöt évben került vidékről a főváros jurtanegyedeibe. A betelepülők jelentős része nehezen talál megfelelő munkát, ők azok, akik az elsősorban szolgáltatóiparából élő város legalacsonyabb nívójú és legkisebb társadalmi megbecsültségű, főként feketén vállalkozó rétegét alkotják. Havi átlagkeresetük úgy 80-90 000 tugrik (1 USD = 1160 MNT). Rajtuk kívül a rendszerváltás óta felnőtt nemzedék politikailag viszonylag inaktív, de saját helyzetét kilátástalannak látó, a korrupt kormányzati körök látványos gazdagodását közelről figyelő fiataljai tomboltak az MNFP székháza előtt.
A rendkívüli állapot lejárta után, a nemzethez intézett szózatában Enhbajar elnök kijelentette, hogy nem az ország van értük, hanem ők, Mongólia polgárai az országért, majd az összefogás és a békés építőmunka fontosságára hívta fel honfitársai figyelmét; míg Sz. Bajar miniszterelnök a felelősségteljes idők eljöveteléről beszélt. Azok számára viszont, akik így vagy úgy, de elégedetlenek az eddigi helyzettel - és akik eddig sem nagyon tapasztalták, hogy az ország lenne értük -, a kérdés inkább az, hogy a békés, felelősségteljes építkezés során kitermelt javak elosztásakor vajon ott lesznek-e azok is, akikhez vezetőik a beszédeiket intézték.
