Tincsei egy összetúrt szénaboglyát megszégyenítve merednek szerteszét méretes pubifején. Nem is illene a jólfésültség a 90-es évek amerikai filmjének meghatározó karakterszínészéhez, aki olyan mozikban merészelt cseppet sem elbffvölő, depresszív állapotokban és lepattant külsővel támolyogni a kamera előtt, mint a Boogie Nights, Magnólia, Boldogságtól ordítani, A vörös sárkány, Hibátlanok, Csodaország végállomás. A lúzerek filmes mintapéldájával Berlinben találkoztunk új filmje, a Hideghegy apropójából.
Magyar Narancs: A kritikusok generációja legjobb karakterszínészeként emlegetik, mégse jelölték soha Oscarra.
Philip Seymour Hoffman: Talán azért, mert nem sokat lődörgök partikon. Senki se hív meg.
MN: Nem hiányzik egy Oscar a kredencre?
PSH: Nem. Rendszerint őszinte vagyok magamhoz, és tudom, hogy az Oscar-mizériának elsősorban a bizniszhez, magamutogatáshoz van köze, ahhoz viszont kevesebb, hogy jó színész vagy-e, vagy sem. Úgyhogy a mellőzés nem tölt el csalódottsággal. Tudom, hogy nem befolyásolta a karrieremet, innentől kezdve meg nem igazán számít. Azok a srácok biztos azt mondják, ó, Phil, ő úgyis mindig jó, minek adnánk neki ezt a szobrot? Itt van a nyakunkon egy rakás tehetségtelen színész, őket kellene támogatnunk...
MN: Jelentett valaha hátrányt a pályáján, hogy karakterszínésznek tartják?
PSH: A karakterszínészeket tartom a legjobbaknak. És ettől még lehetnek főszereplők! Sean Penn a legkiválóbb példa. Vagy Gary Oldman. Vagy De Niro a korai szerepeiben. Vagy Meryl Streep. Mert mit csinál a karakterszínész? Megteremt egy karaktert. Létrehoz egy új realitást. Nem magát játssza, mint a többiek. Szerintem ezt a kifejezést a producerek találták ki, hogy értsék a szavukat, ha odaszólnak egy castingosnak telefonon. Nem több ez, mint kommunikációs eszköz.
MN: Miért van az, hogy legemlékezetesebb szerepeiben olyan figurákat kelt életre, akik maguk alatt vannak. Minden egyes alakításával, úgy tffnik, új mélységet ad a "vesztes" szónak.
PSH: Szerintem mindenki vesztes. Az egész életünk a nyerésről szól. Mindenki a leg-jobbat akarja mutatni magából. De néha bi-zony csak a legrosszab-bat hozzuk ki magunk-ból. Az alkotók a szín-házban és a moziban egyaránt egy csomó energiát vesztegetnek el azzal, hogy az em-beri életnek egy meg-kreált, kozmetikázott változatát hozzák létre, ahelyett, hogy az igaz-ságot bányásznák elő, és megmutatnák, hogy az ember lehet jó, de rossz is, szép, de undorító is, jópofa, de idétlen is. Sőt kínosan esetlen, megalázóan béna, soroljam még? Jobban érdekelnek az emberi személyiségnek ezek a "hibás" oldalai, hiszen ezekből születik az izgalmas karakter, itt gyökereznek az ellentmondások, ami a dráma alapja. Egy jó történetnek természetesen a főszereplő eme tulajdonságaival is foglalkoznia kell. Vesztes? Bár pontosan értem a mögötte bújó jelentést, annyira leegyszerffsítő és elítélő a kifejezés, hogy nem használhatjuk egy ember életére. Ez túl amerikai.
MN: Ha mindannyian vesztesek vagyunk, hogyan tud reményt hozni a filmjeibe?
PSH: Senkit sem csak egyetlen dolog határoz meg. Ez a szépsége a létezésünknek. Mindannyian vesztünk és nyerünk. Még egy napon belül is megtapasztalunk kínos szituációkat, amikor azon rágódunk, miért mondtuk ezt vagy azt a dolgot, míg máskor tisztán és világosan artikuláljuk gondolatainkat. Vannak önmarcangoló és győzedelmes pillanataink. Folyamatosan az elégedettség éselégedetlenség számtalan fokát éljük át. Mert ilyen az élet. Még az Owning Mahonyban is van egy jelenet a fürdőszobában, ahol a fickó rettenetesen igyekszik, hogy megértesse a feleségével, nem szerencsejáték-függő. A nő megbocsát neki, és egymás karjaiba omlanak. Csodálatosan emberi gesztus, hirtelen teljesen más fényben látjuk ezt a elkámpicsorodott főhőst. E jelenet nélkül nem csináltam volna meg a filmet.
MN: Nem akar megpróbálkozni a rendezéssel?
PSH: De, biztosan. De még többet akarok megtudni a filmkészítésről. Csak akkor rendeznék, ha úgy érzem, a kezemben van egy könyv, amit ha nem rendezhetek meg, inkább megölöm magam. Ilyen extrémnek kell lennie. Mert egy rendezőnek a poklok poklán kell végigmennie. Egy film egy évet nyes ki az életedből. A forgatáson pedig éppúgy közlekedési rendőrnek kell lenned, mint mindenki pszichológusának.
MN: Nem írná maga a könyvet?
PSH: Nem tudom. Lehet. Végül is van egy írógépem.
MN: Sok szemetet kap? Évente hány forgatókönyv végzi a kukájában?
PSH: Mondja, mffvész úr, kérem, hány szar forgatókönyvet utasít el! Micsodát?! Hát mocsadék sztorikat! Vacak szerepeket! Maga nagyon extrém, először a vesztesek, most meg ez a szeméthistória. Nézze, elég sok filmet nem vállalok. Évente átlagosan két filmben játszom, de 40-50 forgatókönyvet kapok. Kiszámolhatja. Sok kezdő az én nevemmel akarja beindítani a projektjét.
MN: Ha filmes felfedezője, Paul Thomas Anderson (Boogie Nights, Magnólia) olyan szereppel keresné meg, ami nincs az ínyére, nemet mondana neki?
PSH: Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy igazi vezetőkkel dolgozhattam, szerzői filmesekkel, auteurökkel, akik tudják, hogy mit akarnak, és ismerik a filmkészítés minden aspektusát. Paul a legjobb barátom.
MN: Viszont vannak direktorok, akiknek nem erősségük a színészvezetés.
PSH: És magukban jól elküldenek a náthásba, ha bármit kérdezni mersz tőlük az alakításoddal kapcsolatban! Látszik az arcukon, hogy alig bírják fegyelmezni magukat, hogy ne kiáltsanak fel önkívületben, aaahhh...! De könyörgöm, még a Pearl Harborban is vannak olyan jelenetek, amikor két szereplő csak beszél egymással, és ilyenkor szükségszerff, hogy a színésznek adódhatnak kérdései! Nem említenék neveket, de vannak rendezők, akikkel úgy ment a munka, hogy legszívesebben azt mondtam volna: "Mi a faszról beszélsz, aranyapám?" Végül ő mondta ki, amikor már nem bírta, hogy fogalma sincs, miről beszélek. Egy idő után már csak ez a rendezői instrukció következhetett: "Inkább ne beszéljünk!" De csináltam már így is jó filmeket.
Kriston László
