Magyar Narancs: Ön 1956 mártírjai című új könyvében 225 kivégzett felkelő adatait tárja elénk. Az életrajzok, a kivégzésekre okot adó cselekmények zavarba ejtő változatosságot mutatnak, s ez jócskán árnyalhatja amúgy meglehetősen sztereotip ismereteinket. Kezdjük mindjárt a számmal: miért épp 225?
Eörsi László: Hosszú évtizedeken át, amíg a megtorlások történetét nem lehetett módszeresen kutatni, addig a nyugati és emigráns történészek s az itthoni mendemondák is sokkalta nagyobb, nemritkán többezres számokkal dolgoztak, ámde 1989 után hamar kiderült, hogy ez erős túlzás. De bizony még az első hivatalosnak szánt összesítésekbe (így a Nemzeti Emlékhely felvésett névsorába) is belekerültek olyan nevek, mint például Francia Kiss Mihályé vagy épp az újvidéki vérengzés néhány 1956 után kivégzett résztvevőjéé. Az 1956-os Intézet tíz éve, a negyvenedik évfordulóra összeállított névsorával azután 229 főre szűkítette a megtorlások ismert halálos áldozatainak számát, de én ezek közül elhagytam a pusztán fegyverrejtegetésért, illetve más, az '56-os forradalomhoz nem kapcsolható cselekmények miatt kivégzetteket.
MN: A mártírok listája így is meglehetősen vegyes képet mutat.
EL: A mártírokról szólva érthetően késztetést érezhetünk arra, hogy már csak kegyeleti okokból is szépítőleg idézzük fel tetteiket, s ezért helyesebb is lenne 1956 kivégzettjeiről beszélni, hiszen a valóban hőssé magasztosult figurák mellett voltak közöttük azok is, akik a Köztársaság téri vagy Lenin körúti lincselésekben meg egyéb önbíráskodásokban való részvételük miatt kerültek a bitó alá. Voltak közöttük köztörvényesek, s volt közöttük olyan is, mint a csepeli Zsendovics László, aki először megfojtotta a feleségét, s csak utóbb állt felkelőnek. Õket vagy akár a statárium következtében néha egészen jelentéktelen cselekményekért kivégzett szerencsétlen embereket természetesen nem lehet a forradalom tudatos résztvevőivel, a politikusokkal és a felkelőcsoportok vezetőivel - s szintúgy megannyi tisztakezű pesti felkelővel sem - azonos súlyú figuráknak tekinteni. A politikai elképzelések terén ezek a különbségek egyébként éppúgy megmutatkoztak, hisz a "pesti srácok" legfeljebb a szovjetellenességben meg a bukott rendszer (s egyszersmind az azt megelőző Horthy-rezsim) gyűlöletében osztoztak az események tanultabb, tudatosabb résztvevőivel, akik között már a legkülönfélébb ideológiai árnyalatok is képviseltetve voltak. Az életrajzgyűjteményem éppen azt célozza, hogy - a sommás megközelítést elkerülendő - lássuk a markáns különbségeket, s lássuk egész pontosan, kit miért végeztek ki.
MN: Ez mennyiben földeríthető? Ön túlnyomórészt nyomozati és bírósági iratokra támaszkodik kutatásai során, ám ezek forrásértékét nem mindenki fogadja el.
EL: Valóban szoktak azzal vádolni, hogy túlságosan is a korabeli hivatalos forrásokra, a nyomozati és bírósági vallomásokra támaszkodom, ám meggyőződésem szerint ezek jóval megbízhatóbbak, mint az utólagos visszaemlékezések. Hogy az utólagos visszaemlékezések rendszerint mily problematikusak, az általánosságban aligha vitatható, s az 1956-os események memoárjai és életútinterjúi sem jelentenek kivételt e törvényszerűség alól, legyen elég csak Pongrátz Gergely Corvin közi főparancsnokká választásának - a tényektől eloldozott - történeteire utalnunk. Másrészt meggyőződésem, hogy az egyes periratok vallomásainak egészéből a történetek viszonylag pontosan rekonstruálhatók. A hatóságok ugyanis - a következő kijelentés remélem, nem vált ki túl nagy felháborodást - törekedtek a szakszerűségre, s a kezdeti statáriális időszak esetlegességei után a maguk módján körültekintően jártak el, legalábbis az általam alaposabban vizsgált budapesti vizsgálati és periratok tanúbizonysága szerint. Forráskritikára persze igencsak szükség van, s a vallomásokat interpretáló hatósági szövegek, azaz a vádiratok és ítéletek erős torzításait is látnunk kell. De a vallomások hihetetlen forrásértékkel bírnak, hiszen az események után röviddel, az összebeszélés és az utólagos legendaképzés lehetőségétől megfosztva fogalmazták őket, méghozzá túlnyomórészt erőszak nélkül. Ez nem azt jelenti, hogy ne bántalmazták volna az őrizeteseket, ám a verés ekkor már nem a vallomások kikényszerítését, valamiféle hamis koncepció igazolását szolgálta, hanem sokkal inkább a nyomozók és smasszerek szadizmusából, bosszúszomjából fakadt.
MN: Vagyis ne a Rajk-per sémájára gondoljunk.
EL: Persze, mert ha a vádiratokban megjelent is a koncepcióképzés szándéka, a vádlottak döntően a saját tetteikről, meggyőződésükről adtak számot, a Rajk- és egyéb koncepciós perek szenvtelen vallomásainak ekkor már nyomát sem találjuk. Az elhíresült Tóth Ilonának meg más vádlottaknak aligha a rendőrök vagy valamiféle szovjet instruktorok tanították be a forradalom melletti hitvallást. Éppígy nem gondolhatjuk a nyomozó hatóságok agyszüleményének mondjuk Tóth Ilona orvosnő gyilkosságot beismerő vallomását, amelynek kiötléséhez nemhogy a magyar rendőrség és ügyészség, de talán még Shakespeare is kevés lett volna. Lássuk be, teljesen ismeretlen, politikai súllyal nem rendelkező személyek ellen fölösleges lett volna tömegével hamis, koncepciós vádakat gyártani! Nagy Imre vagy Maléter Pál természetesen más elbírálás alá esett, az ő lejáratásuk már jócskán kifizetődőnek tűnhetett.
MN: Az említett Tóth Ilona és a most már játékfilmen is megörökített Mansfeld Péter ügyében ön a tisztázás szándékával több tanulmányt is publikált, s foglalkozott a náluknál jóval jelentősebb, ám halványuló emlékű Dudás Józseffel is.
EL: Szolid sikerrel, hisz ezen ügyek kapcsán seregnyi téves információ kering a köztudatban, s néhány ezek közül még a történeti irodalomba is bekerült. A polgári kormány idején glorifikált, szoborral is megajándékozott Tóth Ilona esetében a megemlékezések nemritkán teljességgel mellőzik a zavaró tényeket, momentumokat, s sokan Mansfeld Pétert is szeretnék valamiféle idealizált figurává lúgozni. Vele kapcsolatban például kiirthatatlannak tűnik az a téveszme, miszerint a kivégzésével meg kellett várni a 18. születésnapját. Ennek valójában nem volt semmiféle jelentősége, ugyanis az akkori hatályos törvény 16 évben állapította meg a kivégezhetők korhatárát. Egyébként több, Mansfeld Péterrel egykorú, az '56-os harcokban - vele ellentétben - tevőlegesen részt vett fiatalt ítéltek el főbenjáró ügyekben mindössze pár éves börtönbüntetésre, ami bizonyítja, hogy Mansfeldet valójában nem cselekményeinek súlya, hanem szinte az utolsó pillanatig ellenszegülő, renitens magatartása miatt ítélték halálra. Dudás József - az említett két mártírral ellentétben - országos jelentőségű politikussá vált a forradalom idején. Már 1956-ban is igen különbözőképpen ítélték meg a szerepét, és ez a rendszerváltás első éveiben sem változott. A kisgazdapárt zászlajára tűzte a nevét, míg a "nagyimrések" továbbra is elmarasztalóan emlegették. De nagyjából tíz éve mintha teljesen eltűnt volna a köztudatból a legendáriumával együtt.
MN: 1956 mindmáig "forró téma", amin föltehetőleg az évfordulós megemlékezések lekerekítő szándéka sem változtat lényegesen. Elfogadásra találhatnak-e az árnyalt megközelítések?
EL: Egyelőre még rengeteg indulat kavarog 1956 körül, s láthatólag az említett két kivégzettről sem lehet még a téves állításokat cáfolva úgy beszélni, hogy az ne váltson ki neheztelést. Ez emberi dolog, hiszen vonzódunk a hősökhöz, és szeretjük a tiszta színeket, a csak fehéret és a csak feketét. Az összetettebb színképletek a többség számára még meglehetősen zavarba ejtőek. Másrészt, látva az 1918-19-es események körül zajló lankadatlan értelmezési vitákat, talán nem is elvárható, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc interpretációja egyhamar vagy akár valaha is nyugvópontra jusson.
MN: Mintha Nagy Imre és társai körül lezajlóban lenne egyfajta tényfeltárással megtámogatott tisztázó vita.
EL: Valóban, Nagy Imrét és körét kezdjük immár árnyalt módon tárgyalni és értékelni, s ez ugyancsak fontos, mivel a puszta glorifikálás itt is okkal kerülendő. Tisztáznunk kell a Nagy Imre által elkövetett hibákat, tévedéseket, bár az Orbán Viktor által a kilencvenes évek derekán vele kapcsolatban megfogalmazott "jó rendőr - rossz rendőr" hasonlat alighanem már túl van a mégoly szabad interpretáció határain is. Ami az időközben históriai és ideológiai hivatkozási alappá tett "pesti srácokat" illeti, az ő szereplésük szintén jócskán árnyalásra szorul. Az egyik politikai oldalon nyilvánvalóan őket tekintik a "kié a forradalom?" című vetélkedő győzteseinek, ám látnunk kell, hogy homogén csoportként való kezelésük és idealizálásuk durván történelmietlen. Ebből a szempontból tekintve üdvözlendő, hogy az amúgy több ponton torzító Mansfeld-film szót ejt a kivégzett gyerekember köztörvényes bűneiről, s az is, hogy a jelek szerint a film rendezőjét nem érte bírálat ezek taglalásáért.
MN: Mostanában Charles Gati új könyvével ráirányította a közfigyelmet arra a kérdésre, hogy vajon a forradalmi napok kilengései, atrocitásai, s így elsősorban a Köztársaság téri események katalizálták-e a szovjet beavatkozást. Az ő válasza igenlő, s így mondhatni történelmi felelősséget ró a pesti felkelőkre.
EL: Charles Gati kiváló történész, aki fontos forrásokkal gazdagította az 1956-os kutatást, ám ezzel a föltevésével nem értek egyet. A szovjet vezetés számára a Köztársaság tér ostroma legfeljebb ürügy lehetett (igaz, annak elsőrangú), nem pedig valós ok. A szovjet beavatkozást ugyanis a jaltai világrendszer, az 1956-ban az amerikaiak által több ízben is megerősített bipoláris hatalmi politika logikája tette szükségszerűvé. Aminthogy a szovjetek a jóval szolidabb, erőszakmentes csehszlovák eseményeket is erővel fojtották el 1968-ban. Vagyis a forradalmak során amúgy - fájdalom - elkerülhetetlen néhány véres atrocitásnak nem volt szerepe a szovjet döntés meghozatalában.
MN: Úgy fest, az ötvenedik évforduló megünneplése nem ígérkezik emelkedettebbnek, mint az utóbbi évek botrányoktól sűrűn megtűzdelt örömnapjai. Mire számít ön, 1956 kutatója az idei október 23-án?
EL: Sok mindenre számíthatok, illetve számíthatunk, de remélni mégiscsak azt remélem, hogy 1956 nagy nyilvánosságot kiérdemlő, nemzetközi ünneplését senki sem fogja felhasználni az ország lejáratására.
