- Halló, tessék, *** Szálloda.
- Jó napot kívánok, a meghirdetett takarítói állásra jelentkezem.
- Igen. Éjszakai mûszakról lenne szó. Nem probléma?
- Nem, szóba jöhet.
- Akkor jó. Mikor tudna bejönni?
- Nem rólam lenne szó, tolmácsként telefonálok egy hallássérült hölgy helyett.
- Nem tudom... Hát mi nem foglalkoztatunk ilyesmivel.
- A hölgynek nagy gyakorlata van, sokáig szobalányként dolgozott, évekig takarított irodákat.
- Hát, nem hiszem, hogy ez mûködne. Ha telefonálni sem tud, hogyan mondjuk el neki, hogy mit kell csinálni?
- Ért mindent, nagyon jól olvas szájról. Csak szembefordulva kell hozzá beszélni, és egy kicsit lassabban.
- Én értem, de ez veszélyes.
- Miért?
- Nem hallja a porszívót. Vagy ha leesik valami, nem veszi észreÉ Nem, köszönjük.
H
Körülbelül ötven ilyen párbeszéden van túl Chalhawy Edit és a neki segítõ jeltolmács, Pásztor Ivett. Edit notesze lassan betelik bejegyzésekkel, telefonszámokkal, ügyvezetõk és személyügyesek nevével. A negyvennégy éves, háromgyerekes nõnek 1990 óta nincs állandó munkahelye. Egyetlen lehetõség kínálkozik: a szórólapozás, amiért tizenkétezret fizetnek egy hétre. Az álláshirdetõk hét alkalommal fogadták személyes elbeszélgetésre az elmúlt évben, és háromszor próbamunkát is végezhetett.
"Majd értesítenek - a legtöbbször ezt mondják. Aztán nem jelentkeznek. A múltkor már meg is állapodtunk, hogy hétfõn kezdek. Aztán vasárnap küldték az sms-t, hogy mégse menjek. Személyesen nem szívesen közlik, elbeszélgetünk, mosolyognak. Vagy mire odaérek, azt mondják, hogy betelt. Ez volt a pizzériával is a múltkor, aztán másnap láttam az újságban, hogy még mindig van felvétel" - meséli Edit.
Dolgozni
Az "ajánlott siketszakma" fogalma 1990-ig létezett Magyarországon. Nem volt ugyan sehol leírva, hogy a hallássérült fiúk asztalosnak vagy nyomdásznak, a lányok pedig bõrdíszmûvesnek vagy varrónõnek menjenek, de a képzõhelyek erre presszionálták a végzõsöket. Így a dolgozó siketek és hallássérültek legtöbbje - képességétõl függetlenül - szakmunkás, s nincs is esélye továbblépésre, magasabb fizetésre. "'k a piacgazdaság abszolút vesztesei: elõször õket küldik el, és õk találnak utoljára munkát - mondja Nyírõ Zsoltné, a Siketek és Nagyothallók Országos Szövetségének irodavezetõje. - Abból az álhumánus meggondolásból, hogy >>ne az utcára tegyük ki<<, lehetõséget kapnak a leszázalékoltatásra. Nem hinném, hogy harminc-, negyvenéves rokkantnyugdíjasok ilyen arányban élnek más országban. Szerencsére a fiatalok közül egyre többen végzik el a középiskolát, az informatika nagyon népszerû a körükben. Diplomásunk viszont még mindig nincs sok." Nyírõné kissé elgondolkozik, majd sorolja: "Kósa Ádám, Lovászy László és Tapolczay Gergely jogászok lettek, aztán van néhány tanárunk, egy hitoktatónk, egy szociális munkásunk. Nagyon kellenének orvosok meg egy pszichológus."
Az irodavezetõ szerint adott munkahelyre az egyforma végzettségûek és képességûek közül a hallót veszik fel, nem a siket jelentkezõt. "Akkor is így van ez, ha a munkakörben nincs szükség kommunikációra, vagy csak minimális szinten. Márpedig a tagjaink nem zongorahangolásra szoktak pályázni. Érthetetlen, miért nem alkalmazzák õket pénzügyesként, miért nem tanulhatnak fogorvosnak vagy éppen marketingesnek. Kénytelenek lejjebb adni, az érettségizettek például rendre betanított és egyéb fizikai munkákat végeznek. Az állást elnyertek sem egyenlõ feltételek mellett dolgoznak. Tudunk olyanról, aki kevesebb mint a felét kapja annak, amit a vele egy pozícióban dolgozó halló. Persze pozitív példák is akadnak."
A példamutatók ritkán az integrált státust nyújtók, leginkább viszont a "védett munkahelyek". Eredetileg szellemi fogyatékosoknak találták ki e foglalkoztatási formát, a feladat ennek megfelelõen valamifajta monoton összeszerelés, zacskóragasztás, kefekötés. "Ott aztán egyenlõk az esélyek, mindenki ugyanazt a nyomorult munkát csinálja - jegyzi meg az irodavezetõ. - Létezik viszont olyan fõnök is, aki szívesen alkalmaz ebbõl a körbõl, és nem csak az adókedvezmény vagy a kvótatörvény miatt." Ha egy hallássérült dolgozik, megszûnik körülötte a világ. Nem száll be a munkahelyi trécselésbe, nem jár óránként kávézni, a körülmények nem vonják el a figyelmét. A hátrány elõnyt jelent ott is, ahol nagyothallók között kell dolgozni - például egy idõsek otthonában -, vagy ahol zajos gépeket mûködtetnek, amik mellé korlátlan idõtartamra be lehet osztani ezeket az embereket. "Nem szabad idegenkedni az alkalmazásuktól - ért egyet Zitzmann Adél, a két siket mûszerésztechnikust alkalmazó Starky Laboratórium Kft. ügyvezetõje, aki nem tagadja: kell némi pluszodafigyelés egy ilyen együttmûködésnél. - Mindig személyesen kell velük beszélni. Ezenkívül érzékenyebbek a többieknél, igénylik a megértést. Ám mindez nem jelent havi egy-két óránál több törõdést a részemrõl."
Az ügyvezetõ állítja, hogy annál több pozitív hozadéka van a vegyes foglalkoztatási formának. "Erõsíti a csoportösszetartást, javítja a munkamorált. Az emberek azt látják, neki nehezebb, mégis hozza a szintet. És valóban hozzák, igyekeznek megfelelni, megbecsülik a helyüket, hiszen tudják: ha elvesztik, nehezen találnak másikat." Az ügyvezetõ hangsúlyozza: bár empatikusak, nem tesznek különbséget beosztottjaik között. Mind az elvárásokban, mind a juttatásokban egyenlõ a mérce.
Orális fixáció
Sms-ben egyeztetünk dr. Kósa Ádámmal. A vezetékestelefon-boom annak idején jelentõs hátrányba hozta a siketeket, a mobil megjelenése azonban sokat segített. Ádám az elsõk között volt, akik csak néhány osztályt végeztek speciális általános iskolában, így lehetõségük nyílt arra, hogy gimnáziumba menjenek: a szegregált világból kiléptek a hallók közé. Magyarországon a közép- és felsõoktatás szintjén már nincs külön hallássérült-oktatás. "Én nem akartam, de hát ezt hívják integrációnak. Akkor ez egy kísérlet volt. A tanárok nem készültek fel rá, nem mindenki volt hajlandó módosítani a módszerein a kedvemért. Nem volt valami jótékony közeg, a családom nélkül biztos, hogy nem bírtam volna ki. A nagymamám minden egyes napon átvette velem az anyagot órák után. Ha ez nincs, ma egy vagyok a hallássérültek közül. Nem az intelligenciával van a gond, információjuk nincs, ami aztán ténylegesen elvezet oda, hogy lemaradnak."
Az alapszintû siketoktatás a férfi szerint gyenge, és mivel kizárólag orálisan zajlik, egy kisgyereknek nehezen követhetõ. (Nyugaton a bilingvális módszer az elfogadottabb.) Ádám nem csak a gimnáziumban volt sikeres; felvették a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi karára. "Jogász akartam lenni, mert mindig is segíteni akartam a hallássérülteken. Azt pedig csak egy másik hallássérült tudja igazán. A hallók között sok kudarc éri a siketeket. Átverik õket szerzõdésekkel, elhajtják a hivatalból, értelmi fogyatékosnak nézik õket, ha nem sikerült megtanulniuk tisztán beszélni. Enyhébb eset, de nagyon jellemzõ, hogy nem magyaráznak el nekik dolgokat. Azt mondják, ezt vagy azt nem lehet. Miért? Nem lehet, és kész. Lerázzák õket."
A Pázmányon már nem volt gond a tanulással. Ádám az órákra nemigen járt be, inkább jegyzeteket gyártott a könyvekbõl, amiket a "vizsgára mindenki tõlem kért el. Cserébe segítettek információkkal, mikor hova kell menni, mit kell beszerezni."
A huszonkilenc éves férfi végül sikerrel hasznosította az információkat: négy éve diplomázott, majd több ügyvédi irodánál is kipróbálta magát. "Jogászkörökben tisztában vannak azzal, mi a diszkrimináció. Úgyhogy itt nem fordult elõ, hogy ne alkalmaztak volna. Nekem szerencsém volt. A barátaim között vannak, akik iratot fûznek vagy dobozolnak darabbérben. Értelmes, jó képességû srácok, még sincs módjuk mást csinálni."
Süket fülek
Marllee Matlin siket filmszínésznõ 1987-ben Oscar-díjat nyert az Egy kisebb Isten gyermekei címû amerikai alkotásban nyújtott játékáért. A debreceni Mázló Tímea ekkor határozta el, hogy színésznõ lesz. Azóta tizenhét év eltelt, de Tímeából nem lett színész: adminisztrátor-mindenes egy állateledel-nagykereskedésben.
"Tizenhárom éves korom óta játszom különféle színjátszó csoportokban. Fesztiválokon, rendezvényeken adunk elõ pantomimet és szöveg nélküli zenés játékokat. Ez a mindenem, ezt szeretném csinálni. Díjaim vannak, és tudom, hogy a tehetség sem hiányzik. Minden vágyam az volt, hogy a Színmûvészetire menjek, de nem lehet. Egy sorstársam megpróbálta a felvételit, rögtön elutasították. A jó hangképzés és beszédtechnika alapfeltétel. Próbáltam felmentést kérni ez alól az Oktatási Minisztériumnál, de nem válaszoltak. Pedig szerintem a szöveg csak az egyik - nem is a legfontosabb - csatornája az érzelmek, gondolatok átadásának. A modern kísérleti színházban a némajáték már rég nem elképzelhetetlen bizonyos szerepeknél, ennél sokkal forradalmibb dolgokat is csináltak már színpadon."
Tímea felsõfokú programozói oklevelet szerzett a Debreceni Egyetemen. "A szüleim megtettek mindent, hogy továbbtanuljak. Büszkék akartak lenni rám, ne legyen az velem, mint más hallássérültekkel, hogy feladják, mert úgy érzik, a hallók nem becsülik õket. Vagy mert nehéz közöttük tanulni." A fiatal nõ még mindig színésznek készül, csak most más irányból próbálkozik. Budapestre költözött, hogy egyesületet alapítson: olyan szervezetet, amely támogatja a siketek képzését a média, a filmkészítés, az elõadó-mûvészet területén. Úgy gondolja: ha ez meglesz, megerõsödve próbálkozhat majd a színitanodáknál és talán az egyetemen is.
Tímea barátja - aki eddig szakmunkásként dolgozott Egerben - otthagyta az állását, hogy segítsen a formaságok elintézésében, és tolmácsoljon a lánynak. ' gyengén nagyothalló, és jóval érthetõbben beszél. Hutter Péter saját ügyében feladta a küzdelmet. "Mindig nagyon érdekelt a biológia, gyerekkoromban sokat kísérleteztem. Orvos akartam lenni. Aztán rá kellett jönnöm, hogy sosem lehetek az. Sokan mondták, tanárok, ismerõsök, hogy semmi esély. Már megbántam, hogy hallgattam rájuk, de most már késõ. Akkor azt gondoltam, hogy bútorasztalos leszek. Jelentkeztem. Az iskolaorvos nem adta meg az engedélyt, azt mondta, a hallásom tovább romolhat a hangos gépek miatt. Mondtam neki, hogy a hallók is dolgozhatnak fülvédõvel, de hiába, kijelentette: nem vállalja a felelõsséget. El voltam keseredve, de aztán meggyõztem magam, hogy szakma van még bõven. Az ács-állványozást választottam, merthogy ott nincs gépzaj. Oda se vettek fel, azt mondták, egyensúlyzavarok léphetnek fel. A vizsgálatoknál ugyan nem volt velem ilyesmi, de szerintük nem lehet kiszámítani. Sokat gondolkoztam, hogy mit tanulhatnék. Nagyon szeretek vezetni, szóval jelentkeztem hivatásos sofõrnek. Hát itt se kellettem, amiatt, mert nem hallom a szirénát. Pedig hallom. Kérdeztem, akkor vajon hogy kaphattam jogosítványt. Csak annyi van beleírva, hogy hallókészülékkel ülhetek autóba. Mint a szemüvegeseknek. Ez se lenne nagyobb ügy, csak szokatlanabb, mert mi kevesebben vagyunk. Nem tudtam, hova mehetnék még, elment a kedvem a tanulástól, inkább dolgozni kezdtem egy kábelkészítõnél, szalag mellett. Oda legalább felvettek. Kemény volt, mert a hallássérülteknek általában jobb a kézügyességük az átlagnál, ezért engem dolgoztattak a legtöbbet. Ki voltam készülve, másfél év után elegem lett az egészbõl."
H
Hallássérültek eddig a legritkább esetben indítottak pert diszkrimináció miatt, hiszen a bizonyítás igencsak nehézkes volna: végül is piacgazdaság van és munkaerõ-túlkínálat, a vezetõk megengedhetik maguknak, hogy válogassanak. Nem tudni olyan esetrõl sem, amikor hatósági eljárás indult volna oktatási intézmény ellen hallássérült jelentkezõ elutasítása miatt. Munkaügyi perek pedig, ha vannak, leginkább kikényszerített felmondás, végkielégítés okán zajlanak. A felvételi interjún hátrányos helyzetbe hozott emberek többsége beletörõdik a megalázó mellõzésbe. Az általunk megkérdezett, e területen dolgozó szakemberek mindegyike sokat vár az antidiszkriminációs bizottság 2005-ös megalakulásától, illetve attól a törvényi kitételtõl, mely szerint nem csupán a sértettnek kell alátámasztania, hogy hátrányos megkülönböztetés érte, hanem a sérelmet okozó is bizonyítani köteles: megtartotta az egyenlõ bánásmód követelményét.
Kempf Zita
(Köszönet Szél Margit ápolónõnek a hasznos kiegészítõ információkért.)
Az elmélet
A hatályos törvények szerint a fogyatékos személynek joga van arra, hogy állapotának megfelelõen és életkorától függõen iskolai oktatásban vegyen részt. Az egyenlõ bánásmód követelményét különösen érvényesíteni kell az oktatásba kapcsolódás feltételeinek meghatározásakor és a felvételi kérelmek elbírálásakor. E követelmény "kiemelt sérelmét" jelenti, ha a munkáltató a munkavállalóval szemben közvetlen vagy közvetett hátrányos megkülönböztetést alkalmaz a munkához való hozzájutásban, a munkára való felvételben vagy az alkalmazási feltételekben. Közvetlen hátrányos megkülönböztetésnek számít minden olyan eljárás, aminek során egy személyt annak valamilyen vélt vagy valós védett tulajdonsága (családi állapota, nemi identitása, származása vagy egészségi állapota) miatt hátránnyal sújtanak. Ha a hatóság úgy ítéli meg, hogy nem tettek eleget az egyenlõ bánásmód kívánalmának, elrendelheti a jogsértõ állapot megszüntetését, de ötvenezertõl hatmillió forintig terjedõ bírságot is kiszabhat. Az 1991. évi IV. tv. szerint a húsznál több alkalmazottal mûködõ vállalatok ötszázalékos arányban kötelesek foglalkoztatni megváltozott munkaképességûeket. Az elõírás megszegése miatt a mintegy százezer forintnyi rehabilitációs hozzájárulás címén fizetendõ bírság kiszabása a bevett gyakorlat.
Ezért megéri
A rehabilitációs hozzájárulás megfizetésére a foglalkoztatási törvény kötelezi a gazdálkodószervezeteket (kivéve a 20 fõ alatti munkavállalót foglalkoztató cégeket), amennyiben a létszám minimum 5 százalékát nem tölti fel a rehabilitált dolgozókkal. Ha az elõírt százalékszinten felül is alkalmaz ilyen dolgozókat, a munkahely további támogatásokra is számíthat: például a megváltozott munkaképességûeknek kifizetett összes havi bruttó bér (de fejenként legfeljebb a havi minimálbérnek megfelelõ összeg) 45-150 százalékát igényelheti vissza a foglalkoztatás százalékos arányának a függvényében (információk: az illetékes megyei munkaügyi központok rehabilitációs munkacsoportjai, a Fõvárosi Munkaügyi Központ ingyenes kiadványa - Budapesti Rehabilitációs Füzet; http://www.hr.karrier.hu/cikkek/rehabilitacio.php).
