Köves Slomó e lapban megjelent cikkében (Lásd: Térj vissza, ha menekülne szíved, Magyar Narancs, 2015. szeptember 24.) arról beszél, a zsidó közösségnek és általában Európának szembe kell néznie azokkal a félelmekkel, amelyeket az elmuszlimosodás és az azzal megjelenő fundamentalista iszlám antiszemitizmus és terrorizmus vált ki. György Péter ebből azt a következtetést vonta le, hogy az EMIH „önmagába záródó közösség, amely nem tekinti magát a közösségek rejtett és nyitott hálózatából álló társadalmi szerződések rendszeréhez tartozónak”. Egy „ultraortodox enklávé, ahol megállhat az idő”.
*
A tanár úr téved. Az „ultraortodox enklávé” álláspontja az európai zsidóság többségének álláspontja. Az már önmagában nem a bezártság jele, ha egy fiatal rabbi azt javasolja: Európának (és nem csak az európai zsidóságnak, ahogy azt György Péter valamiért érteni próbálta) „újra kell alakítania viszonyát a közösség gyökereihez és fundamentumaihoz. Meg kell ragadnia a hagyományaiban és magában az isteni kinyilatkoztatásban rejlő erőt, mely egy értelmes együttélés alapjait képezhetné”. Ez széles, nem csak zsidó körben értelmezhető, konzervatív álláspont. Köves tehát nem azt ajánlja, hogy biztonságpolitikai kérdésként tekintsünk e folyamatokra, amint erről György Péter hosszan lamentál.
De már az enklávé kifejezés használata is aggályos, hisz még közelítő metaforaként sem állja meg a helyét a Köves Slomó által vezetett zsidó hitközség leírására. Minek az enklávéja lenne a hagyományaihoz hű, de a világra rezonáló zsidó közösség? A hagyomány enklávéja? Esetleg – az európai anticionista (szélső)baloldal, vagy az ugyanilyen szélsőjobb szóhasználatát követve – Izrael Államé? Ez nonszensz. Ha pedig gettóra gondolt György Péter, akkor még nagyobb bajban van az értelmező. A magyarországi zsidó közösség – az elmúlt, kevéssé dicsőséges 71 év történetének utóbbi 10-15 évét leszámítva – sok esetben a szervilizmusával, megalkudni vágyásával, verejtékes asszimilációs önigazolásával, a zsidóságot érintő megszégyenítő tudatlanságával a szellemi gettósodás azon állapotába terelte magát, melyben a politika kénye és kedve szerint használhatta mindenkori zsidóit.
Magyarországon több rendszer is szétverte a hagyományokhoz kötődő, ezáltal az egyéni szabadságot nem elvont síkon, társadalmi szerződésekre hivatkozva védeni kívánó, hanem azt a hagyományok és a tapasztalatok alapján megélő, óvó és féltő konzervatív polgári hagyományt. Horthysták, fasiszták, kommunisták együtt gondoskodtak arról, hogy az orthodox kifejezést máig valami idegenségre lehessen használni, miközben a neológokhoz képest annyi a különbség, hogy az ortodoxok betartják az írott szabályrendszert vallásuk gyakorlásában, a neológok pedig csak részben. Az ortodoxia a „törvényt” betartók csoportját kívánja jelölni – szellemi értelemben azonban nem jelöl másságot. (Ennek fokozásáról, azaz ultraortodoxiáról beszélni pedig egyenesen balgaság.)
György tanár úr olyan Európához ragaszkodik, amely a nyugat-európai zsidó közösségek mindennapjaiban már semmiképp nem létezik. Az együttérzés, a karitász, a segítségnyújtás értékei a zsidó-keresztény hagyományban gyökerező, európai képzetek. Ám az életformánkat legalábbis formálisan meghatározó eme civilizációs fundamentum sem nem evidencia, sem nem univerzális. A nagyjából 1,3 milliárdosra becsült, fragmentált muszlim közösség egy jelentős része számára ezek az értékeink – nem gonoszságból, nem morális romlottságból és nem együgyűségből adódóan, de – semmit sem jelentenek.
*
Vajon vonzó alternatívát kínál-e Európa mai szellemi állapotában az erős spirituális és kulturális elkötelezettségekkel érkező bevándorlók millióinak? Kellően csábító-e az, amit Európa a viszonylagos jólét és egzisztenciális biztonság erőforrásaihoz való hozzáférésen túl nyújtani tud és kíván az „integrálandó” tömegek számára? Aligha. És aligha méltányos elvárás Európa részéről egy kiüresedett, talaját vesztett kultúrába való beilleszkedésre felszólítani olyan közösségeket, amelyeket gazdasági értelemben sok generációra kizár az esélyegyenlőségből. Vajon a felelősségetika szerint helyesen jár-e el Európa és a fejlett világ, ha az úgynevezett alapértékeire hivatkozva az egyszerűbb és kényelmesebb megoldást választja, és a 60-as, 70-es évek kudarcos német és francia bevándorláspolitikáját teljesíti ki? Ha az olcsó, elenyésző hányadában kvalifikált potenciális munkaerőtömegeknek fűt-fát ígér, s az érvényesülés lehetőségét kínálja fel? A társadalmi és gazdasági mobilitási rendszerekbe integrálódás legkisebb esélye nélkül érkező közép-afrikai és közel-keleti migráns (menekültstátuszától teljesen függetlenül) nem fogja komfortosan érezni magát kontinensünkön. Az elmúlt 50 év francia és német tapasztalatai bebizonyították: az Észak-Afrikából, Törökországból, Perzsiából bevonzott milliók álságos, az emberi jogokra hivatkozó, a holokauszt utáni világállapotra reflektáló bekebelezése az európai politika legcinikusabb szemtelenségei közé tartozik. Ma Berlin, Párizs, Lyon külvárosaiban a harmadik generációig páriasorba vetett, élő hússá degradált, gettósított tömegeket látjuk, az „olcsó munkaerőt”, akik ennek az átverésnek az áldozataiként sodródnak az antiestablishment-mozgalomként megjelenített iszlám fundamentalizmus felé.
György Péter a közel-keleti multietnikus iszlám sajátosságaira hivatkozik, ám ez ugyancsak aggályos: hiszen sem a talibán, sem az al-Káida, sem az Iszlám Állam nem etnikai alapon, hanem a mainstream szunnita és síita értelmezéstől radikálisan eltérő teológiával vonz tömegeket. Meglehet, az Iszlám Állam multietnikus, de az identitáscserét, sőt, még az identitások békés egymás mellett élését is
– épp a vallás fundamentalista értelmezése miatt – tűzzel-vassal tiltja.
György tanár úrnak abban igaza lehet, hogy civilizációk küzdelmét beleolvasni a jelenkor történelmi folyamataiba nagyotmondásnak tetszhet. De a versengő életformák előttünk zajló küzdelmét kevesen vitathatják. Az európai muszlim közösség, amely Európa tíz legnagyobb lélekszámú országában meghaladja átlagosan az 5 százalékot, semmilyen formában nem kapta meg a lehetőséget a gazdasági integrációra az elmúlt évtizedekben. Méltánytalanság kulturális integrációt elvárnia Európának attól a deklasszált állapotban tartott embertömegtől, amelynek az elkövetkező évtizedekben sem fog megadatni ez az esély – ahogy a napjainkban beérkező további százezreknek sem.
A szerző szociológus.
