"Ezúton is tájékoztatjuk a Magyar Köztisztviselők és Közalkalmazottak Szakszervezetének tagjait, hogy biztosak lehetnek abban: lesz bérfejlesztés 2009-ben! A kormány és a közszolgálati szakszervezetek egyetértettek abban, hogy a 2007-es megállapodás minden pontja érvényes" - ekképpen válaszolt még október elején az MKKSZ főtitkára, Fehér József azokra az "aggódó, indulatos és elkeseredett kérdésekre", amelyekkel a tagság a kabinettel egyeztető érdekvédőket bombázta. Fehér optimizmusa nem volt alaptalan, a munkavállalói oldalon ekkor még mindenki 2,5 százalékos reálkereset-növekedésben reménykedett.
Pár héttel később azonban gyökeresen változott a helyzet: a kormány az IMF-hitel feltételeként szabott
nagyszabású kiadáscsökkentés
több mint kétharmadát a közszolgákon való spórolással kívánja teljesíteni. Ráadásul a kabinet elkövette azt a hibát, hogy a Valutaalappal folytatott tárgyalások idején is folyamatosan hitegette az érdekvédőket: az október 18-án beterjesztett költségvetési tervezet még a fizetések szinten tartását helyezte kilátásba, egy nappal előtte a pénzügyminiszter az Országos Érdekegyeztető Tanács (OÉT) ülésén pedig arról beszélt, hogy nem lesz teljes bérbefagyasztás, és a nyugdíjakhoz sem nyúlnak hozzá.
A szakszervezetek eleinte attól tartottak, hogy a kormányzat leépítésekkel fogja kezelni a válságot. Varga László, az MKKSZ-t is magába foglaló konföderációnak, a Szakszervezetek Együttműködési Fórumának (SZEF) elnöke a nemzeti csúcson figyelmeztetett: a további elbocsátások - a közszférában az elmúlt években 120 ezer státusz szűnt meg, és közel 80 ezerrel csökkent a létszám - a közintézmények működőképességét veszélyeztetnék. Ám csakhamar kiderült, a kormány számára prioritás a munkahelyek megőrzése, már csak azért is, mert a végkielégítések miatt a leépítések sokszor többe kerülnek az államnak, mint a "kapukon belüli munkanélküliség" fenntartása. Az október 23-i hosszú hétvégén az MSZP és a kisebbségi kabinet erős emberei újból átvilágították a 2009. évi költségvetés tervezetét: mivel a családi és szociális támogatások területén nem találtak megspórolható százmilliárdokat, a bérek nagyszabású zsugorítása mellett döntöttek (részletesen lásd: "Nincs sok választásunk", Magyar Narancs, 2008. október 30.).
A kalkuláció eredményéről október utolsó napjaiban a miniszterelnök az illetékes szakszervezetek vezetőivel külön egyeztetett, ám a felpaprikázott érdekvédőknél nem talált megértésre. "Megint nálunk húzzák meg a nadrágszíjat. Elfogadhatatlan, hogy a közel négyszázmilliárdos csomagból 320 milliárdot a közszféra dolgozói álljanak" - fakadt ki a Narancsnak Fehér József. A tárgyalásokon még a közismerten jó szakszervezeti kapcsolatokkal rendelkező Kiss Péter kancelláriaminiszter is bedobta magát, de ez sem segített. Mivel a Közszolgálati Érdekegyeztető Tanácsban (OKÉT) nem jutottak dűlőre, az érdekvédők felújították a másfél évvel ezelőtt jegelt Egységes Közszolgálati Sztrájkbizottság tevékenységét.
Ezt a testületet az ágazati szakszervezetek még 2006 novemberében hozták létre, amikor a kabinet az OKÉT-en jelezte, nincs miről vitatkozni, a konvergenciaprogram 2007-ben megköveteli a bérek nominális befagyasztását. Az OKÉT-nek ugyanis csak tanácskozási és véleményezési joga van, míg a sztrájkbizottsággal a sztrájktörvény szerint kötelező tárgyalni. Ezeknek a kényszeregyeztetéseknek lett az eredménye a tavaly február 19-én - két nappal a tervezett sztrájk előtt - elfogadott megállapodás, melyet a kabinet részéről Csizmár Gábor, a Szociális és Munkaügyi Minisztérium államtitkára jegyzett. Ebben a kormány vállalta, hogy a ciklus második felében kompenzálja a megszorítások miatt hatszázalékos reálbércsökkenést elszenvedő közszolgákat; megígérte, hogy 2009-ben legalább négy százalékkal emeli az illetményalapot.
Nemcsak a megállapodás egyoldalú felmondása, hanem az újbóli bérbefagyasztás - az infláció ellentételezésének az elmaradása -, és a 13. havi fizetés megvonása is bántja a szakszervezeteket. Az utóbbi
különösen fáj
az érdekvédőknek, ugyanis ezt - szemben a "valóban" 13. havi nyugdíjjal - nem tekintik pluszjuttatásnak. A szakszervezeti folklór szerint az Antall-kormány azért vezette be, mert nem tudta kifizetni havonta azt a juttatást, amiben megegyeztek, így megígérte, ha jól teljesülnek az adóbevételek, az év végén kiutalja az 1/12-ednyi elmaradásokat - más kérdés, hogy a szolgálati törvényekbe időközben mindez 13. havi illetményként került be.
A lapunk által megkeresett szakszervezeti káderek szerint a sztrájkbizottság erős fegyver az érdekvédők kezében: rákényszeríti a tárgyalásra a kabinetet, ugyanakkor a szalámizásnak is elejét veszi. A rendszerváltozás óta eltelt időben ugyanis mindegyik kormány élt ezzel: a nagyobb súlyú ágazatok szakszervezeteit néhány ígérettel leválasztották, a többiek kisebb sztrájkjait pedig egyszerűen kibekkelték. Tény, hogy az érdekvédők most is megosztottak: még abban sem tudnak megegyezni, hogy ki vetette fel először a demonstráció ötletét, ráadásul a belső egyeztetésekről órák alatt minden kiszivárog a sajtóhoz; vagyis kiújult a szokásos vetélkedés (a szakszervezeti világ megosztottságáról lásd: Karácsonyi akció, Magyar Narancs, 2007. december 20.).
Csizmár Gábor lapunknak azt mondta, hogy a kormány nem megy fűnyíróval a béreknek. Szeretnék, ha a reálbércsökkenés a legalacsonyabb keresetű közalkalmazottakat kevésbé sújtaná, a tervek szerint nekik csak az inflációval megegyező mértékben zsugorodna az illetményük. Az államtitkár úgy véli, egyébként sem lesz teljes a bérbefagyasztás: emelni kívánják az osztályfőnöki, illetve a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek után járó pótlékot, ráadásul a bértáblán való előrejutást - ami a közszolgálatban eltöltött időtől és a szakképesítéstől függ - jövőre sem akadályozza semmi. "Ez igaz, csak elfelejtik hozzátenni, hogy a rendszerből évről évre többen lépnek ki, márpedig a nyugdíj előtt álló kollégák keresik a legtöbbet" - hívta fel egy lényeges szempontra a figyelmünket Pataky Péter, a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetségének (MSZOSZ) elnöke.
Mivel a kormányt köti az IMF által kijelölt makropálya, legfeljebb pár milliárddal ellentételezheti a megszorításokat: hiába erősködnek majd a szakszervezetek, nem tudnak nagyobb engedményeket kiharcolni. "Nincs más lehetőség, a 2007-es megállapodáshoz hasonló ígéretcsomagot kell összeállítani - mondta a Narancsnak Csizmár Gábor. - A szakszervezeteknek meg kell érteniük, hogy a múltkorit nem a kormány szegte meg, hanem a világválság sodorta el." Ráadásul hiába vetnek fel ilyen-olyan alternatívát az érdekvédők - az állami feladatok átvilágítása, a reformok folytatása -, azok nem hoznak rögtön pénzt a konyhára. Így a szakszervezetek két tűz közé kerültek: a tavalyi bércsökkenés és az idei szinten tartás után nehéz lesz elfogadtatni a tagságukkal, hogy jövőre még vékonyabb lesz a boríték. A Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete úgy számol, hogy 2009-ben csaknem 18 százalékkal csökken a tanári keresetek vásárlóereje. Kalkulációik szerint ebben a ciklusban a pedagógusok
bérszintje visszazuhan
a "jóléti rendszerváltás" előtti szintre (lévén, hogy a sokat emlegetett 50 százalékos béremelés átlagban "csak" 30 százalékot jelentett). A harcosabb Ligához tartózó PDSZ már hetekkel ezelőtt jelezte: ha a demonstráció eredménytelen lesz, decemberre sztrájkot szerveznek az iskolákba.
A versenyszféra szakszervezetei sincsenek könnyű helyzetben, ráadásul számukra az állam még a munkahelyek megőrzését sem képes garantálni - legfeljebb segíteni tudja gazdaságélénkítő programokkal. Az OÉT-ben hetek óta eredménytelenül vitatkoznak a felek. A november 14-i plenáris ülésen az érdekvédők továbbra is ragaszkodtak a 80 ezer forintos minimálbérhez. A munkaadók féléves tárgyalási moratóriumot követelnek, és megszüntetnék a szakképzett munkásokra szabott garantált bérminimum rendszerét. Javaslatuk szerint jövőre 69 ezer forint maradna a minimálbér, továbbá 2009 közepéig befagyasztanák a béreket. A költségvetési törvény sarokszámaira alapozó kabinet közvetíteni próbál: Csizmár felvetette, hogy a 4-5 százalékos versenyszférára vonatkozó bérajánlat sávjait szélesítsék ki, és vonjanak be béren kívüli juttatásokat is a tárgyalásokba. A recessziótól rettegő munkaadói oldal hajthatatlan, arra hivatkozik, hogy jövőre nemcsak a válság veti vissza a cégeket, de elmarad a nyáron beígért adócsökkentés is.
Korporációk
A magyarországi munkabékét garantáló két egyeztető fórum, az OÉT és az OKÉT szervezete 2002-ben nyerte el mai formáját. Az előbbi a versenyszféra munkaadói oldalát, a munkavállalókat képviselő szakszervezeteket és a kormány illetékeseit ülteti tárgyalóasztalhoz, az utóbbiban a közszolgákat tömörítő szakszervezetek és a kabinet mellett az önkormányzatok is helyet kapnak. Az első OÉT-et a Grósz-kormány hozta létre 1988-ban, ám ekkor még csak a Szakszervezetek Országos Tanácsa képviselte a munkavállalói oldalt - a rendszerváltás után jöttek létre az egymással versengő szakszervezeti konföderációk. Az OÉT komoly szerepet játszott a taxisblokád idején, majd a Bokros-csomagról folytatott egyeztetésekben (ekkoriban az egyik legnagyobb konföderációnak, az MSZOSZ-nek több képviselője szocialista parlamenti képviselő volt). 1998 őszén az Orbán-kormány megszüntette az Érdekegyeztető Tanácsot, és helyette létrehívta az erősen korlátozott jogkörű Munkaügyi Tanácsot. A 2002-ben helyreállított OÉT, illetve a mellette létrehozott OKÉT tájékozódási, véleményezési és egyetértési jogokkal bír: a szokásjog szerint a szakszervezeti oldal tesz ajánlást a minimálbérre, a kormány pedig a versenyszféra átlagkereset-növelésére vonatkozóan, melyet a munkaadók szervezetei véleményeznek. Az egyeztetések eredménye beépül a törvényalkotásba. Az Országgyűlés 2006-ban - alkotmányos mulasztását pótolva - külön törvényt alkotott az OÉT-ről, ám a javaslat több passzusát idén októberben - a köztársasági elnök indítványa nyomán - az Alkotmánybíróság megsemmisítette. Az AB szerint jogalkotásra csak az alaptörvény adhat felhatalmazást, ám ilyen alkotmányos jogosítványokkal az OÉT nem rendelkezik, legitimációja kétséges.
