A főváros belső kerületeiben több mint ötezer olyan épület van, amelyek több mint száz éve épültek. Ez a népszámlálás 2022-es adatai szerint több mint 60 ezer lakást jelent, Budapest egész területén pedig 114 ezret; a VIII. kerületben nagyjából a lakások felét, az V. és a VII. kerületben több mint kétharmadát, a VI.-ban majdnem háromnegyedét. Nagyjából a harmincas években kezdtek épülni az első modern, nagyvárosi lakások. Több mint százezer ember lakhatásáról van szó, és nem mellesleg azokról a házakról, amelyekről azt gondoljuk, hogy meghatározzák Budapest arculatát.
Viszont sem a fővárosnak, sem az országnak nincs stratégiája arra, hogy mit lehetne kezdeni a társasházak problémáival. A rendszerváltás után tömegével kerültek töredékáron a bérlők tulajdonába a társasházi lakások – az önkormányzatok egyszerűen meg akartak szabadulni a társasházak fenntartásától. Csakhogy az új tulajdonosok nem lettek felvilágosítva arról, hogy mivel jár egy társasházi ingatlan tulajdonlása – és ez az ismerethiány különösen egy százéves vagy annál is régebben épült ház esetében kritikus.
Az épülő város
Amikor a törököt 1686-ban kiűzték Budáról, Pesten néhány százan laktak csupán. A lakosságszám ezután brutális tempóban emelkedett, javarészt a bevándorlóknak köszönhetően. A 18. század végére Pest lakossága elérte a 25 ezer főt, a házak száma pedig a kétezret. Az 1820-as években 57 ezer lakos és több mint 4500 ház volt, a forradalom idején pedig mintegy 100 ezren éltek a pesti oldalon. A kiegyezés utáni, 1869-es összeíráson már 200 ezer lakost számoltak össze.
Az V. kerületben a mai Március 15. tér északi fele, Terézvárosban a Paulay Ede utca és a Király utca eleje, Józsefvárosban a Baross utca, Horváth Mihály tér környéke volt egyfajta központ, innen terjeszkedett a város. A legdinamikusabban a Terézváros fejlődött, 1869-ben 74 ezer főt tett ki a lakossága, a Józsefvárosé 42 ezret, a Belvárosé és Lipótvárosé pedig mindössze 20 ezret. A Ferencvárosnak ekkoriban csak 15 ezer lakosa volt. A VII. kerület (1882-ben kapta az Erzsébetváros nevet) területén kezdetben jobbára szőlő és szántó volt, lassan vették át ezek helyét a házak – a régi parcellák, szántók ferdeségét ma is őrzik a telekhatárok a Nagykörúton kívül, a Ferencvárosban a hajdani Rákos-árok medre is kirajzolódik.
Mivel sokáig mezőgazdasági terület volt, az Erzsébetvárosban látványosabban fiatalabbak a házak, mint a három szomszédos kerületben: elvétve találunk olyan épületet, amely 1867 előtt épült volna, 1800 előtti pedig egy sincs – miközben az V. kerületben 500, a VI.-ban és a VIII.-ban több mint 1100-1100 kiegyezés előtti ház található még ma is.
Az 1910-es összeírás szerint Budapest lakossága 880 ezer fő volt, ezen belül Pesté 720 ezer, közülük 150 ezren éltek Terézvárosban, 110 ezren Erzsébetvárosban, 150 ezren Józsefvárosban, a Belváros lakossága viszont már nem nőtt ilyen dinamikusan, részint a helyszűke miatt is. 1910-ben 600 ezer bevándorló költözött Pestre. Míg a kiegyezést követően a magyar ajkú lakosság aránya 46 százalék volt, a századfordulóra ez 80 százalékra nőtt. A népesség sokkal nagyobb ütemben nőtt, mint a város befogadóképessége.
A XIX. század második feléig nem volt különösebb elkülönülés az egyes társadalmi csoportok között, a forradalom után azonban ez elkezdett kirajzolódni. Az arisztokrácia a Nemzeti Múzeum környékére koncentrálódott, a patríciusok a Belvárost, a vállalkozók a Lipótvárost választották, Terézvárosban tömörült az iparos kispolgárság, Józsefváros és Ferencváros pedig a melósok mellett a szegény értelmiséget fogadta be.
Ez a földrajzi elkülönülés később jelentősen befolyásolta a városkép alakulását is. Az iparosok, kisvállalkozók a 19. század elején maguk építette földszintes épületekben éltek, nem is igen volt alkalmas építőanyag és infrastruktúra a többszintes házak felhúzására. 1832-ben még csak három négyemeletes ház állt Pesten, a házak 94 százaléka földszintes vagy egyemeletes volt. Nem volt divat bérházban élni, így nem is volt értelme többszintes házakban gondolkodni. Ám ahogy nőtt a lakosságszám, nőtt az igény is a lakások iránt.
Kényszer és érdek
Egy családi ház esetében evidens, hogy a tulajdonos gondoskodik a karbantartásról, az ereszcsatorna tisztításáról vagy a fű lenyírásáról. Egy társasházi lakásban viszont sokan elvárják, hogy azt valaki csinálja meg helyettük. Pedig ez ugyanúgy magántulajdon, mondja a Narancsnak Szilber Szilvia, aki 22 társasház, benne majd’ ezer lakás társasházi kezeléséért felel. A felelős tulajdonosi attitűd nincs meg sok emberben, holott a tető, a strangok, a lift, a kapu is a miénk, teszi hozzá.
Ha egy nagy családi házban él valaki, fel tudja mérni, mekkora az a fenntartási költség, amekkorát már nem tud viselni, és inkább eladja a házat. Egy társasházi lakásnál azonban nem gondolják úgy a tulajdonosok, hogy ha nem tudják fizetni a megemelt közös költséget, ha nem tudnak beszállni a felújításba, akkor esetleg nem kellene ott lakniuk. Ehelyett inkább leszavaznak minden felújítást, minden díjemelést a közgyűlésen, akár a komplett közösséget is sakkban tartva. Nem gondolkodnak hosszú távon, nem alakult ki ennek a hagyománya, talán azért, mert annak idején bagóért hozzá lehetett jutni a lakásokhoz, nem kellett megkínlódni érte.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
