Az SZDSZ nélkül nem lehet a Fidesz-kormányt leváltani - ezt szuggerálta a hallgatóságba majd mindegyik hozzászóló a szabaddemokraták vasárnapi küldöttgyűlésén. A körítés, a szervezés profizmusa a jól sikerült 1994-es kampányra, míg a felszabadult hangulat leginkább a ´90-es választások előtti rendszerváltó bulik légkörére emlékeztetett. Erről egyébként pénteken, 15-én este 9-kor bárki meggyőződhet, ha a Magyar ATV-re kapcsol.Az SZDSZ-nek egy jó húzása már bizonyosan volt: az, hogy Geszti Péterékre bízták a kampányukat. Az eddig látott plakátok és klipek többsége szellemesebb az átlagnál - ami persze önmagában még semmire se garancia. Ám ha van világosan megfogalmazott, jól kommunikálható cél, amit meggyőző (de nem agresszív) reklámhadjárat közvetít, akkor e kettő együtt már sok szavazatot hozhat: példa erre az SZDSZ 1994-es és a Fidesz 1998-as szereplése.
Ez az összhang vasárnap lényegében megvolt: hogy Gesztiék molyoltak-e a küldöttgyűlés előtt a szövegekkel, azt nem tudjuk, mindenesetre nem lennénk meglepve, ha a fő attrakciónak szánt
Kuncze Gábor-beszéd
írásába belekotyogtak volna. Kuncze alapjáraton is képes lazán és poénkodva előadni, ám azt a frivol hangnemet, ami egynéhány kiszólását jellemezte, eddig kerülte a nyilvános beszédben. A "békében, de határozottan húzzanak el" (mármint Orbánék a hatalomból) fordulatot valamennyi lap idézte; de ugyanebbe a kategóriába tartozik "az állami csöcsre rábukó" "fidesznyikek" képe, akikkel ellentétben "a mi választóink" megkeresik azt, "amiben élvezetüket lelik". Mindennek persze megvolt a maga funkciója: Kuncze még csak kritizálni sem volt hajlandó a fideszeseket úgy, mint komoly államférfiakat; a beszédéből kirajzolódó Fidesz képe felelőtlen és gátlástalan hülyegyerekek gyülekezete, amely hatalomhoz jutva a morális és alkotmányos csőd szélére taszigálta az országot. A választások tétje tehát óriási (és amikor erről volt szó, Kuncze véletlenül sem humorizált); de ahhoz, hogy a kizökkent időt helyretolja a következő kabinet, elengedhetetlen az SZDSZ kormányzati szerepvállalása - és ennek mentén aztán elő lehetett jönni a program kampányszlogenesített változatával (a személyi jövedelemadó 18 százalékra való csökkentése évi 2,4 millió forint jövedelemig, ami plusz egy hónapnyi bért jelent a polgárnak; 100 000 forintos minimálbér a diplomásoknak; korrupciómentes, átlátható viszonyok között működő közélet; na és persze az egészségügy rendbetétele - amit kimondani könnyű, 1990 óta ki is mondja mindenki, csak éppen senki nem mert még hozzáfogni - és így tovább).
A Kuncze-beszéd egyik alapmotívuma volt paternalizmust elfogadó, az "állami csöcs" biztonságáért cserébe a saját szabadságáról lemondó kliens (a "fidesznyik") szembeállítása a maga erejében, a szabad választás lehetőségét és az önállóságot mindennél többre tartó öntudatos egyéniséggel. Az SZDSZ - immár pártelnökileg is deklaráltan - ez utóbbira számít: a párt, szándéka szerint, e réteg érzéseit igyekszik megfogalmazni akkor, amikor az állam - már az intimszférát is elérő - terjeszkedését bírálja. ("Azt is meg akarják mondani, hogy hány gyerekünk legyen, azt is, hogy erkölcsileg mi a helyes meg a helytelen, hogy belebújjunk az uralkodó párt alfelébe, ha valamit az életben el akarunk érni.") Mindeközben Kuncze hangsúlyozottan utalt arra, hogy "egyszer már láttam ilyet. Akkor is elegem volt belőle, most is. Akkor az ateizmust várták el, most a vallásosságot. Akkor is hülyének néztek, most is."
A kádárizmus egyenlő orbánizmus axióma
sűrű hajtogatása az SZDSZ-nek két ok miatt is fontos (eltekintve most attól a nem mellékes körülménytől, hogy sokaknak van déja vu-je): egyrészt közvetlen párhuzamot lehet vonni a Kádárt "sikerrel elkergető" egykori erős és népszerű SZDSZ, meg a mostani, az Orbánt leváltani készülő, 1998-ban alapos verést kapó SZDSZ között; de hát szükség is van az önbizalomra, az SZDSZ áprilisban legalább (!) 10 százaléknyi szavazatot kíván elérni.
Az Orbán-Kádár párhuzam másrészt azt a tézist igyekszik mintegy történelmi távlatba állítani, miszerint a Fidesz - Magyar Polgári Párt az 1988-as Fiatal Demokraták Szövetségének "bolsevik típusú utódpártja". Hogy a Fidesz 1998 óta egy rakás olyan dolgot tett, ami alapján kijár neki e minősítés, azzal nem vitatkozunk, A szerk. hasábjain épp eleget értekeztünk már erről. Ám hogy a képlet 1994-ben is ez lett volna - az SZDSZ úgymond a "kommunistaként viselkedő" Fidesz és a szocdemesedő MSZP között választhatott -, az azért túlzás. De hát a küldöttgyűlésen nem is a történeti hűség volt a cél, hanem könnyen emészhető, látványosan laza magyarázatot adni az 1994-es SZDSZ- MSZP-koalícióra; mert bizony ennek a megítélése továbbra sem egyértelmű (és magától értetődő) a szabaddemokraták köreiben. A közös kormányzásnak számos racionális indoka volt, az "összefekvés" vádját - jórészt emiatt vesztett a párt félmillió szavazót 1998-ban - azonban sokan máig sem tudták megemészteni. A kunczei terápia része épp ezért nemcsak a Fidesz lebolsevistázása volt, hanem a mostani MSZP-vel szembeni gyanakvás hangoztatása is. Nem mindig sikerül szocdemeknek lenniük, jegyezte meg a pártelnök, és az SZDSZ-t harmadik erőként megjelenítő kulacshasonlatban is "moszkvázott" egyet - ez utóbbi egyébként hiányzik a beszéd írott változatából. (Kuncze a sivatagban nem bízná sem a Fideszre, sem az MSZP-re a kulacsát; az előbbi a jövőről papolna, miközben kiinná a vizet, a másik Moszkvában végzett szakértőket hívna, akik a párolgásról okoskodnának, miközben a szájuk szélét nyalogatnák vagy mi.)
Ezzel együtt Kuncze úgy beszélt, ahogyan egy egységet és elszántságot felmutatni akaró, kormányzásra készülő párt miniszterelnök-jelöltjének beszélnie kell. Nem mondható ez el a ceremóniamester Fodor Gáborról, noha fontos szerepet kapott: ő nyitotta meg a gyűlést, s éles kormánykritikáját, a liberalizmust megtagadó és bolsevizálódó Fidesz képének a felskiccelését épp egykori fideszessége hivatott hitelesíteni. Ám míg a Kuncze-beszéd jól belőtt politikai szöveg volt, és semmi olyat nem erőltettek az előadóra, ami a személyiségétől távol állt volna, addig Fodornál elvétették az arányokat. Fodor nagyon, de nagyon szigorú volt, a szemöldökét fölvonta, homlokát ráncolta, és az istenért sem mosolyodott volna el. Rövid mondatokban beszélt, kategorikus kijelentéseket tett, mintha csak Orbánt akarná utánozni; még egy-két kézmozdulata is a miniszterelnököt idézte. Akárki is "építette föl" kongresszusi szereplését, művelt társaságban ne nagyon dicsekedjék vele.
Fontos dolgokat mondott ki
felszólalásában Kis János: a választóknak idejében kell tudniuk, hogy az SZDSZ mely párttal, mely feltételek teljesülése esetén lép koalícióra. Mert ez így tisztességes; az 1994-es koalíciókötés sem az MSZP-vel való szövetkezés miatt volt elsősorban gázos, hanem az azt megelőző sunyizás miatt ("Horn Gyulával soha!"). (De idézzük föl az 1998-as Fideszt, amelyik az utolsó pillanatig tagadta, hogy hajlandó a kisgazdákkal együtt kormányozni.) Kis helyzetértékelése szerint a Fidesznek mennie kell, mert kormányzása kikezdte az alkotmányos berendezkedés alappilléreit. Épp ezért az SZDSZ csak akkor lépjen be az új kormányba, ha az helyreállítja a parlament közjogi tekintélyét, az igazságszolgáltatás függetlenségét, a média önállóságát, és véget vet a közpénzek ellenőrizetlen lenyúlásának. "Ezek minimális feltételek" - érvelt Kis. A tisztesség jegyében ugyanakkor az MSZP-nek is színt kell vallania - folytatta. Csak két választása van: vagy nagykoalíció a Fidesszel, vagy az SZDSZ.
Az SZDSZ nélkül nincs új kormány, állították sorban a felszólalók; "ez számtan", jegyezte meg Kuncze. Azért nem ilyen egyszerű a helyzet: az előzetes kalkulációk alapján ugyanis egy, az Országgyűlésbe épphogy besurranó 5-6 százalékos SZDSZ nem sok vizet zavarna. Ahhoz, hogy a párt megkerülhetetlen legyen, valóban el kell érnie a minimum 10 százalékos listás eredményt; nem véletlen, hogy ez a kitűzött cél.
1998-ban az MSZP azért vesztett, mert a Fidesz elhódította az SZDSZ-szavazók jelentős részét. (A legendás 82 kisgazda visszaléptetése már csak a vereség mértékén változtatott, a bukta tényén nemigen.) 2002-ben az MSZP győzelmének - és a Fidesz leváltásának - a kulcsa ismét csak az SZDSZ. Saját szavazótáborának látványos (5-6 százalékpontos) növelésére - akár a Fidesz-bázis rovására - csak a szabaddemokraták képesek, a szocialisták aligha. Ezzel a kormányoldalon is tisztában vannak: nem véletlen, hogy a mostani ciklusban többet - de legalább annyit - kaptak a szabaddemokraták a jobboldaltól, mint a legnagyobb ellenzéki párt; és a vehemens attakok aligha magyarázhatók pusztán az SZDSZ-szel mint "zsidópárttal" szembeni zsigeri ellenszenvvel.
A vasárnapi "kormányváltó küldöttgyűlés" (amelyen minden különösebb felhajtás nélkül, de érzékelhető tisztelettel és szeretettel köszöntötték a "hazai pályára" ellátogató, aznap 80 éves Göncz Árpádot) a külső szemlélő számára egy felszálló ágban lévő párt demonstrációja volt; és ahogyan egy-két mondatfoszlányt elcsíptünk, ebből néhányan már most messzemenő következtetéseket vontak le. A profi körítés, a zsúfolásig telt Kongresszusi Központ persze könnyen kihozta az optimizmust az arra hajlamos dolgozókból. A helyzet azonban nem ily rózsás; elég csak a másnapi, a gondos szervezés ellenére is meglehetős érdektelenségbe fulladt egészségügyi demonstrációra gondolni. Április 7-ig bőven van még mit tenni.
B. I.
