Az utóbbi kilenc évben negyedszer kapott fődíjat a filmszemlén. Ezúttal Sejtjeink
című dokumentumfilmjéért, amely - legalábbis a mozifilm méretűre vágott változat - három gyermektelen házaspár sorsának alakulását kíséri végig három és fél éven át. A film szereplői az egyik fővárosi meddőségi központban alávetették magukat a mesterséges megtermékenyítéssel járó procedúráknak. A rendező a filmet
Oscar-díjra kívánja jelölni.
Almási Tamás: Sokáig hirdettem fennen, hogy a dokumentumfilmet - értékét tekintve - nem sorolják a játékfilm mögé, most azt kellett látnom a szemlén és annak sajtóvisszhangjából, hogy mintha nem is létezne a nem fikciós műfaj.
MN: Nyilván úgy gondolják, hogy ez sokkal kevésbé kreatív, nem alkotóművészeti tevékenység, hiszen csak föl kell venni a valóságot. A valóság írja a forgatókönyvet.
AT: Nem hiszem el senkiről, hogy ilyen szűk látókörű lenne. Inkább arról van szó, hogy az egész filmszemle képtelen helyzetet teremt azzal, hogy ennyire sok, igen vegyes színvonalú játék- és dokumentumfilmet mutat be. A magyar filmszemle a mozgóképkultúra legnagyobb ünnepe kellene hogy legyen, amelyen csak válogatott mezőnynek szabadna szerepelni. Akkor lehetne megfelelő értékén kezelni minden filmet.
MN: Meg fog önre sértődni az előzsűri.
AT: Nem lehet semmit számon kérni az előzsűrin, hiszen óriási nyomás alatt áll, annak tudatában, hogy nincs egyéb megmérettetés. Kellene néhány dokumentumfilmes és játékfilmes fesztivál valamikor a szemle előtt, vidéken és Budapesten. Ez jót tenne a filmeknek, jót tenne a szakmának. Valódi, értékes ünneppé varázsolná a szemlét.
MN: Nagy luxus lenne egy olyan országban havonta filmfesztiválokat tartani, ahol az elkészült filmeket soha senki nem láthatja a fesztiválon kívül - sem moziban, sem televízióban. A magyar film nem üzlet.
AT: Persze, de hát ez ördögi kör. Biztos vagyok benne, hogy a Sejtjeinket legalább annyi ember megnézi majd a tévében, mint egy közepes amerikai játékfilmet. Nem azért, mert a film ilyen vagy olyan, egyszerűen a téma miatt. A gyermekvállalás 18 és hatvan év között minden nőt érdekel, és a férfiaknak is legalább hatvan százalékát. Amikor a Magyar Televízióban néhány éve este 8-kor lement a Szívügyem, 2,2 millió ember látta, miközben a másik csatornán a BEK-döntő ment, amit 2,1 millióan néztek. A Szívügyem - egy magyar dokumentumfilm - megverte Európa legjobb fociját. Ha egy izgalmas dokumentumfilm jó műsoridőt kapna és csak feleannyi promóciót, mint egy harmadosztályú amerikai film, legalább annyian megnéznék.
MN: A pénzhiány teszi, hogy némelyik filmjében szinte kisipari módszerekkel él? Saját maga a riporter, az operatőr, a vágó, a világosító és a rendező. Ettől persze nagyon intim is lesz a film.
AT: A Sejtjeink - az én olvasatomban - a párkapcsolatokról szól: arról, hogy az a teher, hogy egy házaspárnak nem lehet gyermeke, hogyan feszíti szét, illetve tartja egyben a házasságot. Erről szereplőink nem tudnak tizenöt fős stáb előtt beszélni. Én magam sem tudnék megfelelő közelségbe kerülni hozzájuk. ´k nem színészek, és saját életük a "nyersanyag". Ezek a pillanatok mély behatolások a másik ember életébe, ehhez megfelelő feltételeket kell teremteni.
MN: Azért az intimitásban benne rejlik egy csapda: ezek a filmek végül is a nagyközönségnek készültek. Az utóbbi években két olyan filmet is forgatott, amelyek nyilvános vetítését végül megtiltotta. Ilyen volt az Alagsor, vagy a Szívügyem folytatása. Az ilyen típusú filmek bemutatása, ha túl mélyre jutnak a valódi élet bugyraiban, a szereplőkre nézve esetleg kínos következményekkel járhat. Ugyanakkor ön nem családi legendáriumot forgatott, hanem filmet, ami a közönségnek készült (pályázati pénzből), nem azért, hogy ott álljon az ön polcán.
AT: Ezek a kérdések nap mint nap fejtörést okoznak nekem. Fábry Zoltán mondta: a filmkészítés etikai kérdés is. Szerintem a dokumentumfilmezés alapvetően etikai kérdés. Mondok egy példát. Az orosz hadseregről készült egy film (nem orosz), Szoldat a címe, megnéztem a biarritzi filmfesztiválon. Nagyon profik a képek, sűrű, mint a valóság - csicskáztatják a kiskatonát, épp- úgy, ahogy az életben. Van benne egy jelenet, amikor odahívják az újoncot a kamera elé. "Hogy áll, katona?" - ordít rá valaki az operatőr mellől. Csak úgy záporoznak a kérdések, és a katona minden válaszára egy ökölcsapás következik. Majdnem kimentem a nézőtérről. Nem mintha nem tudnám, hogy az orosz hadseregben ez a jelenet megtörténhet. De ezt a helyzetet itt nyilvánvalóan előidézték. A katonát azért ütötték, mert forgott a kamera. Én ezt megengedhetetlennek tartom. Olyan nincs, hogy az operatőr beméri a fényt, beállítja a kamerát, és odaszól: most üss.
MN: Túlságosan civilnek tűnik ez a megközelítés. A szörnyűségek akkor is megtörténnek, ha ön nem akarja. A profi riporter dolga megmutatni a valóságot.
AT: De annak hitelesnek kell lennie. Ha ég a World Trade Center, azt nem tudom eloltani, tehát felveszem. De egy újoncot nem veretek meg csak azért, mert arra van szükségem a filmben.
MN: Ha az újonc megveretését nem tudja megmutatni, mert az ön jelenlétére való tekintettel épp nem történik meg, akkor az ön filmje nem készül el, és az emberek nem tudják meg, mi folyik a hadseregben. Nem írhatja oda lábjegyzetben: az újoncokat egyébként kínozzák.
AT: Lábjegyzetben nem, de azért vagyok filmes, hogy kitaláljam a legjobb megoldást, ami elég tehetséges és egyben etikus. A dokumentumfilmesnek az a dolga, hogy rátaláljon az életben meglévő fontos folyamatokra és ezek megmutatásához keressen hiteles és érdekes figurákat, valamint olyan helyzeteket, amelyek maguktól alakulnak drámaivá. A többi már szakmai kérdés.
MN: És az talán nem manipuláció, hogy a túlontúl sötétre sikeredett, netán a szereplői számára kellemetlenné vált filmjeinek ön megtiltja a nyilvános vetítését?
AT: Azt a történetet, amelyben két fiatal, szívátültetésre váró lány meghal - a Kudarcaim címet viseli -, néhány évig valóban nem engedem vetíteni. Úgy gondolom, hogy azoknak a betegeknek, akik bíznak a kardiológusban és a gyógyulásban, azt üzennénk ezzel a filmmel: ti is meg fogtok halni. Márpedig a reményt nem szabad elvenni senkitől.
MN: De hát a valóság az, hogy az ön szereplői meghaltak.
AT: Igen, de Magyarországon eddig csináltak mondjuk 30 szívátültetést, ha abból meghaltak négyen, én pedig hármat fölvettem, akkor már nem a valóságot mutatom. Mindazonáltal azt gondolom, hogy a film öntörvényű. Talán nem szabadna ilyen dolgokkal foglalkoznom, de nem érezném erkölcsösnek, ha figyelmen kívül hagynám, hogy az ország tele van szenvedő emberekkel, akik minden apró hírre, ami a betegségükkel kapcsolatos, nagyon figyelnek. Ha elveszítik a reményt, belehalnak. Néhány év múlva, amikor a sikeres műtéteknek már híre ment, nem lesz olyan sokkoló a kudarc.
MN: Netán az érintett orvosok jelezték, nem örülnének, ha ország-világ látná a filmet?
AT: Dehogy. Semmi ilyesmi nem történt.
MN: Említette, hogy a filmet hatásosabbá tevő eszközökkel ön szándékosan igen takarékosan él. Az Alagsor című, kallódó fiatalokról szóló filmjében sokszor zavaróan rossz a technika. Nem lehet érteni, amit a szereplők beszélnek, nincs rendesen bevilágítva a szoba. Ez a lecsupaszítás része, vagy a pénzügyi alapok hiánya miatt van? Netán ön szerint ilyennek kell lennie a dokumentumfilmnek?
AT: Ezt nem mondanám. Nem attól hiteles a dokumentumfilm, hogy belelóg a képbe a mikrofon, vagy bemozdul a kép. De számos jelenet lélektani hitelessége elvész, ha hosszan keresem a beállítást, netán megismételtetem az elhangzottakat. Az Alagsor például biztos nem készül el, ha bevilágítjuk rendesen a helyszínt.
MN: Mert?
AT: A gyerekek abban a közegben úgy élnek, ahogy a filmben látszik: egy pincében, sötétben. Bizonyos jelenetekben például magukat filmezik, úgy, hogy én nem is vagyok jelen. Abban a pillanatban, ahogy én megjelentem, megváltozott a nyelvezetük, viselkedésük. Van egy pont az emberi viszonyokban, amit már nem lehet áthidalni empátiával. Éppen a korosztályi különbségeket kiküszöbölendő vittem riporternek egy huszonéves barátomat, de vele is elfogódottak voltak. Akkor döntöttem úgy, hogy a kezükbe adom a kamerát. Ettől is a sok technikai fogyatékosság. Egyébként megengedem, talán túlzottan is lecsupaszítottam az eszköztáramat, de úgy gondolom, minden műnek van egy saját formája, amely ha mesterségesen túldíszített, akkor egy idő után nem tudja kifejezni a saját tartalmát.
MN: Hallottam olyan hangokat most: könnyű volt az Almásinak ebből a lombikbébitémából jót csinálni, hiszen ha síró nőket meg édes babákat mutatnak egy filmben, az már elég a sikerhez.
AT: Tessék, lehet másnak is próbálkozni.
MN: Olyasmire célozgattak: olcsó hatásvadászat a nézők könnyzacskóira hatni.
AT: Most mit mondjak erre? Minden film az érzelmeken át hat az értelemre. A téma hozta magával: a filmben a gyermekért folytatott küzdelem van a központban. Munkatársaimmal készítettünk épp elég filmet, amelyikben nem volt síró nő és gyerek. Egyébként ez csak dramaturgiai patent, ami összefogja az anyagot. Valójában, ahogy mondtam, a párkapcsolatok izgattak, az, hogy ilyen teher alatt hogyan működik egy házasság. Vajon összetart, erősíti a szerelmet, vagy gyengíti. Van-e valami a szerelmen túl, ami átsegít egy házaspárt a krízisen.
MN: A film hősei cseppet sem elfogódottak a kamera előtt. Betekinteni engedték önt a műtét utáni ébredés pillanataiba, fölvehette, amint egymást vádolják a kudarcért. Miközben - az egyik házaspár el is mondja a filmben - a gyermektelenség: szégyenbetegség. Van, aki képes órákat utazni azért, hogy ne a szülővárosában kelljen beadatni magának az injekciót, amellyel a meddőségét próbálják kezelni. Ugyanakkor az ön szereplői is őrizgetnek előítéleteket. Az egyik nő keserűen beszélt arról, hogy nem szülhetett "rendesen", mivel az ikerterhesség miatt császármetszéssel jöttek világra a kicsik.
AT: Ezt a filmben párhuzamba állítottuk a másik házaspárral, akik - egy orvosi műhiba következtében - elveszítették az egyik gyermeküket. Ikerszülésnél általában császározzák az anyát, különösen akkor, ha lombikbébiről van szó, sőt még korán meg is indul a szülés. Ebben az esetben azonban az orvos ragaszkodott a hagyományos szüléshez, sőt igen durván kioktatta az anyát, hogy neki ne mondja meg senki, mit kell tennie. Hiába hivatkoztak a filmbeli Konc doktorra, aki segített létrehozni a terhességet, még csak fölhívni sem volt hajlandó. Végül a második gyermek olyan károsodást szenvedett szülés közben, hogy nem tudták újraéleszteni. Ez az orvos ma is a helyén van, és senki nem vonta felelősségre.
MN: Miért nem ment utána ennek a filmben?
AT: Mert ez nem az én feladatom. A jó dokumentumfilm - ahogy én gondolom - esztétikai mezőben mozog. Ez napi tényfeltáró riport témája lehetne. Annyi mindenről szólhatott volna még a film: a tébétámogatásról, a drága gyógyszerekről, az eljárás után visszamaradó embriókkal kapcsolatos etikai problémákról. Azt remélem, a filmmel többre vállalkoztunk, mint hogy leleplezzünk egy rossz orvost.
MN: Szerencséje volt, hogy a szereplői sorsa épp ilyen fordulatosan alakult.
AT: Érdekes, hogy a szerencsémnek tudja be.
MN: Tényleg szerencséje van. Nem akarom a slusszpoént lelőni a filmje végén, ezért csak ennyit mondok.
AT: Szerencse is szükséges a filmezéshez. Mellette - akár a sportban - szorgalom, alázat és kitartás kell. A Szívügyem után is mondták - félig tréfásan -, micsoda mázlim van, hogy a végén meghalt a szereplő, mert ettől jobb lett a film. Ez teljesen abszurd, hiszen abba a végbe kicsit én is belehaltam. Egyébként valóban, általában szerencsém van, de ahhoz dolgoznom kell 365 napot egy évben. Azért egy titkot elárulok. Én már lassan húsz éve csinálok dokumentumfilmet. Most van az a pillanat, amikor úgy érzem, elfáradtam, váltanom kell. Ezért is kezdek játékfilm készítésébe. Azt vettem észre, hogy miközben teljes odaadással foglalkozom a mások életével, a magamét szépen kiürítem. Ezt nem engedhetem meg magamnak. Mindeközben persze minden filmben, minden szereplővel élek egy újabb életet is. Most nem érzek igazán inspirációt a folytatásra. Eljutottam valahová, próbáltam a dolgok legmélyebb értelmét keresni. Most úgy érzem, ha továbbmegyek, nem tudom, van-e válasz az út végén.
Mihalicz Csilla
