Magyar Narancs: Hogy került a film Cannes-ba?
Iványi Marcell: Kész lett a film, megmutattam a stábnak meg a barátoknak, és akkor eszembe jutott, hogy igen, ez mind szép, de egy ember még nem látta a filmet, Lucien Hervé, és neki is azért meg kéne mutatni, mert elég sok köze van hozzá. Akkor felhívtam Párizsban a Magyar Intézetet, Kovács András Bálintot, és megkérdeztem, hogy tudna-e abban segíteni, hogy Párizsban Lucien Hervének megmutassam a filmet. Elmondtam neki mindent, elküldtem egy faxot, még egyszer aláhúztam, hogy ez egy hatperces film, semmi költségébe nem fog kerülni, semmit nem kell kifizetni, és akkor két nap múlva visszaszólt a titkárnője, hú, nagyon örülünk, és persze hogy megszervezzük. Március 7-én volt a vetítés a Rue Bonaparte-on, a Magyar Intézetben, ott volt Hervé, nagyon boldog volt, és másnap bevittük a filmet Durst Gyurival a párizsi Cannes-i Fesztivál Irodába. Kitöltöttem a papírt, és be lett nevezve a film. Van egy előzsűri, illetve különleges esetekben Gilles Jacob, a fesztivál igazgatója 100 százalékos szavazatot adhat, nézi a filmeket, és azt a filmet, amit biztosra kiválaszt, azt már meg sem nézi az előzsűri. Ez történt a Széllel is. Megnézte, és két nap múlva visszaszóltak, hogy versenyben van.
MN: Lucien Hervé mit szólt a filmhez?
IM: Nem egy bőbeszédű ember. Volt egy baromi jó mondata, hogy ő nagyon érzékeny az olyan látnivalóra, ahol nincs semmi fölösleges. Ezt a saját képeire meg a filmre is értette. Ez volt számomra a legfontosabb.
MN: És Bíró Yvette, aki a kezedbe adta a fotót, látta már a filmet?
IM: Látta, félkész állapotban, akkor még nem volt hangja, nem volt meg az eleje, vége, csak a snittet magát látta, muszter állapotban.
MN: Ezek szerint a hivatalos magyar jelölő szerv, a Filmunió nem is jelölte, ott szóba sem került a te témád?
IM: Ezt nem tudom, de az biztos, hogy utólag tudták meg. Tehát ők már azt tudták, hogy a film benn van.
MN: Milyen volt a rövidfilmes mezőny?
IM: Nagyon jó, nagyon sokszínű, nagyon erős, minőségi munkák voltak. Mégis, három olyan film volt igazán, köztük a Szél is, amelyek komolyan vették magukat, nem egypoénosak voltak. Bizonyos értelemben a Szél is egypoénos, csak máshogy.
MN: Milyen esélyei vannak a kisfilmeknek?
IM: Nincsenek esélyei.
MN: Csak gyakorlóterep?
IM: Én kérdeztem Cannes-ban, hogy miért egyben vetítik a kisfilmeket, mert kurva szar azt látni, hogy mennek a filmek, és mindegyiknél más érzelmi állapotban vagy, más helyzetben nézed, kész, vége van, jön a következő, és aztán vagy megél a film, vagy nem. Mondjuk, ha jó film, akkor úgyis kiugrik, nem? Nehéz megtalálni, hogy melyik nagyjátékfilmhez kellene párosítani egy kisjátékfilmet, hogy a nagyjátékfilm is jól érezze magát, és a kisfilm is jó helyen legyen.
MN: Amikor a fesztivál előtt beszélgettünk, mondtad, hogy Mike Leigh-vel akarnál mindenképpen beszélni, mert az ő Mezítelenül című filmjét nagyon kedvelted. Érdekes, hogy mind a ketten Arany Pálmát kaptatok.
IM: Sikerült a sajtótájékoztatón feltenni neki egypár kérdést, és sikerült két szót váltani a sajtótájékoztató után is, és elmondani azt, hogy én csak azért jöttem ki Cannes-ba, hogy az ő filmjét megnézzem, meg egyáltalán, beszélni arról, hogy ő hogyan dolgozik. Sikerült egymás agyába kerülni, megadta az elérhetőségét, aztán, hogy hogyan fog összejönni, az más kérdés.
MN: Ha mégsem sikerült igazán beszélni vele, akkor mondd el itt, hogy neked miért a Naked?
IM: Én a színészfilmeket szeretem. Ahol a színésznek a munkája ugyanúgy jelen van, mint a látvány. Talán a Hartley. A stílusából fakad, mert nála nemigen találsz mást, egy nyelvet, tehát egy viszonylag kitalált dolgot, ami sokkal művibb. Egyébként Mike Leigh baromi hasonlóan dolgozik, mint Cassavetes, talán alacsonyabb hőfokon, mármint ő nem fog elégni 56 éves korára, nem fogja szétinni az agyát. Ugyanazt csináltatja a színészeivel, általában ugyanazokkal, mindig ugyanaz az operatőr, a hangmérnök, néha még a látványtervező is. Az történik, hogy van egy csapata, tíz fő, még nem tudják, hogy mit fognak csinálni, együtt elindulnak, kit érdekel, hogy mikor forgattak, mennyiből és hogyan. Elkezdenek dolgozni, és úgy képzelem, hogy színházszerű dolgokon kezdik azt kiszedni, hogy melyik milyen karakter lesz; kialakulnak a karakterek, kialakulnak helyzetek, elkezdenek csomósodni a dolgok, és egyszer csak úgy érzik, hogy most már kamera elé lehet vinni. Azt kérdeztem volna tőle, hogy tényleg így működik-e. És ha megnézed a Mezítelenült, akkor azt veszed észre, hogy nemcsak a főszereplő, hanem az összes mellékszereplő is baromi erősen karakterizált és mégsem egyszínű. Nem egy színt látsz, mindegyiknek megvan a maga világa, élő személyeket látsz.
MN: Júliusban fogod forgatni a vizsgafilmedet.
IM: Ez egy saját történet. Egy színházi előadás alatt folyik a film, több főszereplője van, ebből három külföldi színész, egy magyar, és én játszom az ötödiket, amatőrként. Három éve van meg az ötlet, november óta írom a forgatókönyvet.
MN: És nagyjából összeállt a dolog?
IM: Összeállt a stáb, van forgatási időpont, jönnek a színészek.
MN: Kik ők?
IM: Párizsból jön egy amerikai, Geoffrey Carey, ő A dolgok állásában játszott. Tatiana Abbey játssza az egyik színészcsajt a filmben, ő francia, de New Yorkban él. Peter Conelly is játszik, ő itt él már két és fél éve, tud magyarul, ő volt a Szélnek a hangmérnöke, Balogh Zsolt új játékfilmjében, a Szelídekben játszik egy főszerepet.
MN: Ha már vizsgafilmnél tartunk, hogy érzed az iskola után, megtanultál filmezni? Milyen volt a főiskolán?
IM: Érdekes.
MN: Nem mondod!
IM: Az első év az kurva jó volt, Gazdag Gyula, Herskó, Xantus, Zolnay Pali bácsi is. Utána nekem is kiesett egy év, szerintem nekik is, de mégis inkább nekem. Elvesztettem a fonalat, nem tudtam, hogy miért vagyok ott. Az elején van egy három hónapos kemény felvételi időszak, amit végigcsinálsz, és közben naponta várod a postást a távirattal, hogy kibasztak. Szétizzadod az agyad. Mire ennek vége, van egy nyarad, amikor egy picit megpróbálsz megnyugodni. Aztán megpróbálod elképzelni, hogy mi lesz: erre van egy jó éved. És akkor egyszer csak meghal a dolog. Nagyon sokan az osztályban már dolgoztak mint operatőrök, már csinálták az életüket, amikor én belekerültem. Azt sem tudtam, hogy miért kell a forgatáson akármi, és hát, mondom, az én életemben is volt egy dolog, ami elvitte az agyamat másfelé, a főiskola se nagyon csinált semmit, és hát ebből lett az, hogy annyira elúsztam, hogy harmadikban majdnem kirúgtak.
MN: A gazok.
IM: Mert nem tetszettem nekik. Hogyha tényleg ott vagyok ezerrel, és csinálom, akkor mit szólnak a filmjeimhez; de így, hogy látszott, hogy nem voltam ott teljes lélekkel, mondjuk, a második év végi vizsgafilmemnél, meg nagyon sok probléma volt vele, így azt tudták mondani, hogy ez a gyerek nem ugrik, nem csinálja, nem akarja. És harmadikra, belemondom a bucidba az őszintét, már nem is akartam. Nem érdekelt. Élni akartam, valami ritmusban maradni saját magammal. Az elmúlt két hónapban megállás nélkül dolgoztam a vizsgafilmen, rosszul érzem magam, hogy az utóbbi két hétben nem tudtam vele foglalkozni. Három napja jöttem vissza Cannes-ból, nem tudtam semmit sem csinálni, mert két napig ez a sajtónyomulás folyt, szóval most csak az érdekel, hogy milyen lesz a film, mert most beleadok apait, anyait. Én rendben vagyok.
MN: Hazajöttél Cannes-ból, és médiasztár lettél.
IM: Nagyon nagy baromságnak tartom ezt, szóval egyik cikk sem akart mélyebbre menni, mindegyik csak megfogni akart, ez hiénázás, egyiknek sem volt igazán sok értelme. Ennél aztán tényleg többet ér két sor, hogy Iványi Marcell és Cannes, és akkor majd jövő héten leülünk, és tényleg írnak valami rendeset. Bosszantott és fárasztott az egész dolog, mindenhol meg kellett felelni, mindenhol jó képet kellett mutatni.
MN: Mit fogsz csinálni, ha kész lesz a vizsgafilmed?
IM: Nem tudom. Júliusban leforgatjuk, utána elkezdek dolgozni, legrosszabb esetben is kész az év a végére.
MN: Tervezett hosszúság?
IM: Harmincról indult, most ötvennél tart. De nem akarok nagyjátékfilmet csinálni, mert még soha nem csináltam húsz percnél hosszabb dolgot. Nem mintha félnék, hanem ha a történet azt akarja, hogy másfél órában legyen elmondva, akkor annyi lesz, akkor még szerzek pénzt, de nem akarom szétengedni, olyan negyven-ötven perc van benne. Az nem érdekel, hogy forgalmazhatatlan az időhossz, ha jó a film, akkor valaki biztos megveszi, nem tudom.
MN: Egyszer azt mondtad, hogy téged nem is a filmrendezés érdekel, hanem a színészet.
IM: Szeretnék tanulni mint színész valahol, valakinél, meg szeretném találni azt az embert, akinél tanulhatok. Sok függ attól is, hogy ebben a filmben milyen leszek mint színész. Ha most jönne egy producer, hogy adjak neki egy játékfilmszinopszist, nem ezt, hanem egy másikat, biztos adnék valamit, mert azért ilyet nem szabad kihagyni, de olyan őszintén nem tudnék neki semmit adni.
MN: Azt mondtad, csak az olyan filmek érdekelnek, amelyek kiharcolják maguknak, hogy megszülessenek.
IM: Nem akarok semmi olyat csinálni, amit azért csinálok, hogy pénzem legyen, szóval nagyon szívesen elmegyek dolgozni a haverom ír kocsmájába, ha kell egy kis zseton, de nem akarok úgy filmet csinálni csak azért, hogy legyen pénzem. Nagyon sok ember készít úgy filmet, hogy bemagyarázza, hogy ezt tényleg meg kell csinálni, közben meg valami célja van vele. Nekem a 33 képpel az a célom, hogy megint megéljem azt a dolgot, újra, és azért játszom benne a főszerepet, mert rólam szól, persze nem egy az egyben, de bizonyos helyzetek és az egésznek a hangulata. Baromi nehéz azt megcsinálni, hogy egy stáb, a színészeket, az operatőrt, az asszisztenst belevéve, mindenki azt érezze, amit te érzel. És ha ez a történet ráadásul nem is olyan fontos neked, akkor nem lehet megcsinálni, egyébként meg nem érdekel a dolog, és a színház sem érdekel, csak így. Könyvet lehet úgy írni, a papírnak nem kell érezni azt, amit te érzel, de a színház és a film, ezek olyan műfajok, hogy húsz-harminc ember együtt van egy fél évig, vagy nem tudom mennyi ideig, nekem ez a fontos.
- vágvölgyi -
(Kritikánkat lásd: MaNcs, 1996/18, Biciklitolvaj melléklet, 3. oldal.)
