Munkánk során mintegy fél tucat szakértővel beszéltünk, köztük több olyannal is, aki dolgozott a Matolcsy György vezette intézményben. Az esetleges következményektől tartva senki nem vállalta, hogy névvel nyilatkozzon – pedig a megítélés messze nem lesújtó, forrásaink végső soron sikeresnek tartják az elmúlt időszak monetáris politikáját azzal együtt is, hogy szerintük sokszor szerencséje volt a helyenként kockáztató MNB-nek. A kedvező vélemények persze a jegybank monetáris politikájára vonatkoztak, nem pedig a Matolcsy-éra korrupciógyanús ügyeire.
Senkit nem lepett meg, amikor 2013. március 4-én Orbán Viktor miniszterelnök javaslatára Matolcsy György vette át a Magyar Nemzeti Bank vezetését. (A miniszterelnök korábban Matolcsyt a jobbkezének nevezte.)
Általános bizalmatlanság fogadta
A nemzetközi piacok viszont aggodalommal várták az elkövetkező hat évet; többnyire attól tartottak, hogy Matolcsy irányítása alatt a jegybank nem lesz a kormányzati akarattól független, noha a közgazdaságtan egyik alapdogmája szerint a sikeres monetáris politika feltétele, hogy az minden befolyástól mentesen kizárólag a saját, törvényben meghatározott céljaira koncentráljon. Ehhez képest Matolcsy a Nemzetgazdasági Minisztérium éléről érkezett a jegybankba, és nyíltan vállalta, hogy elnökként „stratégiai szövetséget” köt az Orbán-kormánnyal a minél nagyobb gazdasági növekedésért.
Nem táplálta a piacok bizalmát az sem, hogy miniszterként Matolcsy egy sor megkérdőjelezhető, helyenként kifejezetten piacellenes intézkedést hozott. A nevéhez fűződik az egykulcsos személyi jövedelemadó bevezetése, mely lépés több mint 400 milliárd forintos lyukat ütött a költségvetésen, és e hiány kompenzálására vezettek be egy sor átmenetinek ígért szektorális különadót – ezeket máig nem törölték el.
Matolcsy minisztersége alatt államosították a magánnyugdíjpénztárakat – amelyek 3000 milliárdos vagyonának jelentős részét az állam hamar felélte –, és ebben az időben járt csúcsra a kormány bankellenes kampánya is. A „pénzügyi szabadságharc” célja az IMF-hitel visszafizetése volt, és így a Valutaalap kitessékelése Magyarországról. Nem növelte a Matolcsy iránti bizalmat az sem, hogy köztudott róla: határozott elképzelései vannak az általa helyesnek vélt monetáris politikáról annak ellenére is, hogy ebbéli ismeretei nem túl mélyek.
Inflációs és kamatpolitika
Matolcsy a laza monetáris politika híve: abban hisz, hogy a jegybanknak a kamatok alacsonyan tartásával, a bankok számára előírt kötelező tartalékráta csökkentésével – az elérhető pénzmennyiség növelésével –, vagy éppen az árfolyam gyengítésével hozzá kell járulnia a gazdaság élénkítéséhez. Megfelelő környezetben ez a jegybanki politika legitim és indokolt lehet, baj abból adódhat, ha a vezetők akkor is a lazítás mellett döntenek, amikor szigorításra volna szükség.
Matolcsyról tudni lehetett – maga is utalt erre –, hogy a körülményektől függetlenül laza monetáris politikát fog vinni. Az elmúlt hat év jelentős részében mindenesetre a kezére játszottak a külső körülmények. Az viszont az ő javára írandó, hogy többségében jó szakemberekkel vette körbe magát, akiket hagyott is dolgozni – majd’ mindegyik forrásunk így foglalta össze Matolcsy első ciklusbeli elnökségét.
A központi bankok elsődleges feladata az árstabilitás, tágabb értelemben a pénzügyi stabilitás elérése és fenntartása. A közgazdász-szakmában nagyjából konszenzus van abban, hogy a 3 százalékos infláció az ideális. Az MNB-nek is az a célja, hogy 2 és 4 százalék között tartsa a pénzromlás mértékét. A jegybank saját sikereként emlegeti, hogy 2017 eleje óta valóban ebben a sávban mozog az infláció – ám ez az önfényezés némileg félrevezető.
Egyfelől azért, mert egy olyan kis és nyitott gazdaságban, mint amilyen a magyar, a jegybank mellett számos egyéb hatás befolyásolja az árszínvonalat. Az energiahordozók ára, a globális gazdaság mozgása, a külső kereslet változása vagy egy kormányzati intézkedés is mind hatást gyakorol az inflációra. A pénzromlás mértéke 2017 előtt jóval az inflációs cél alatt maradt, ám a defláció ugyanolyan káros lehet, mint a túlzott infláció.
A válság utáni időszak természetes velejárója a deflációs környezet, amire a kormány rá is segített a rezsicsökkentéssel. A jegybank ezzel szemben tehetetlen volt, pedig a deflációnak nemcsak fogyasztás- és beruházáscsökkentő hatása van, hanem a csodafegyvernek tartott alacsony kamat jótékony hatását is csökkenti. A pénzromlás elmaradása visszafogja a hitelezési kedvet; defláció esetén a fix kamatozású hitelek reálterhei nőnek, a hiteltartozások tőkéje pedig nem inflálódik. Hiába csökkennek a kamatkiadások, ha egyszer a defláció miatt a GDP és az adóbevételek sem nőnek.
| ||
Matolcsy elvárásainak és az elmaradó inflációnak megfelelően az új jegybanki vezetés folytatta az elődei által megkezdett kamatcsökkentést, a 2013-as 5,25 százalékról 2016 májusára 0,9 százalékra esett az irányadó kamatráta, és azóta is ezen a rekordalacsony szinten áll. Azzal minden általunk megkérdezett szakember egyetértett, hogy a kamatcsökkentés folytatása alapvetően helyes volt, annak időzítése és mértéke azonban hordozott magában kockázatokat: a jegybank úgy folytatta rendületlenül a kamatcsökkentést, hogy egyáltalán nem vette figyelembe a piac vagy éppen a hitelminősítők figyelmeztetéseit.
A 2008-as válság lezárulása utáni időszakban azonban inflációs veszély nem fenyegetett, és egy idő után a piacok is megnyugodtak, látva, hogy a magyar kormány komolyan elkötelezte magát az alacsony államháztartási hiány mellett. Mivel a nagy nemzetközi jegybankok is jó ideig kitartottak a lazítás mellett, az alacsony kamatok politikája valóban hozzájárult ahhoz, hogy felpörögjön a hazai fogyasztás és hitelezés.
Csakhogy a kedvező környezet lassan megváltozik: az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed és az Európai Központi Bank már tavaly szigorítani kezdett. Világszerte emelkedik az energiahordozók és a nyersanyagok ára, az elmúlt években pedig itthon is nagyot nőttek a bérek és az élelmiszerárak is. Mindez a mutatókon is jól látszik: a KSH adatai szerint 2019 januárjában a maginfláció a kitűzött 3 százalék fölé emelkedett. Ezért forrásaink szerint talán el is késett már a kamatemeléssel a jegybank, hiszen a monetáris transzmisszió ideje (azaz mire egy jegybanki döntés kifejti hatását a reálgazdaságra) akár egy évnél is több lehet: vagyis mire beindul az infláció, a jegybanknak kevesebb eszköze lesz arra, hogy visszafogja az áremelkedést. A tavalyi választások előtt azonban szóba sem jöhetett a kamatemelés, mert a kormányban attól tartottak, az ellenzék ezt úgy kommunikálta volna, hogy a jegybank beismerte addigi hibás politikáját.
Nagy Márton, az MNB alelnöke január közepén egy bécsi konferencián azt mondta, hogy ha a maginfláció eléri a 3 százalékot, a jegybank szigorítani kezd. Ez azonban elmaradt, forrásaink szerint azért, mert a januári számokból a bankvezetés azt a következtetést vonta le, hogy az Európai Unió és Kína lassulása visszafogja a nekilendült inflációt, és nemzetközi szinten is fennmarad az alacsony kamatkörnyezet.
A Narancsnak több forrás is arról számolt be, hogy ennek megfelelően január utolsó napjaiban Nagy Márton egy szűk körű megbeszélésen Londonban már arról beszélt befektetőknek, hogy ha véletlenül mégis kamatemelésre kerülne sor, annak nem lesz komoly hatása a magyar gazdaságra. Ám az, hogy ilyen rövid idő alatt meggondolta magát a jegybank a szigorítás ügyében, biztosan nem javított az intézmény hitelességén, és rontotta a jövőbeli verbális intervenciók kedvező hatását is, magyarázták forrásaink.
Azt is figyelembe kell venni azonban, hogy az irányadó alapkamat jelentősége csökkent a Matolcsy vezette jegybankban. Míg korábban a 2 hetes betétekre vonatkozott az alapkamat, ma már a 3 hónaposakra, ez utóbbira pedig mennyiségi korlát is érvényben van: azaz az irányadó kamatráta változását sokkal kevésbé érzik meg a kereskedelmi bankok. A korlátozás miatt a likviditási sokkok kezelésére a bankok kénytelenek állampapírokat vásárolni – így viszont a kincstárjegyhozamok is elszakadtak az alapkamattól, és az MNB mellett az Államadósság Kezelő Központnak (ÁKK) is lehetősége van érdemi befolyásolásra.
A jegybanki gondolkodást ismerő forrásaink szerint mindez tudatos döntés volt. Hangoztatni lehet ugyanis, hogy az alapkamat alacsony – ez politikai szempontból fontos –, miközben a jegybank más eszközökkel tud szigorítani, ha arra van szükség. Ez ugyan kevésbé átlátható módszer, mint az alapkamat változása, de a cél állítólag pont ez volt. Az utóbbi években nemcsak az alapkamat tartalmát változtatta meg az MNB, hanem a monetáris politikai eszköztárát is átalakította (megreformált Bubor-piac, különböző deviza- és kamatcsereügyletek stb.).
Ez azonban szintén átláthatatlan módon történt, és igen nehéz dolga van annak, aki szeretné megérteni, milyen eszközöket alkalmaz Matolcsy jegybankja. Az MNB honlapján a monetáris politika eszköztárát felsoroló utolsó összefoglalás a mára teljesen elavult 2012-es dokumentum. Hallottunk olyan véleményt, hogy ebben némi szándékosság is van, más viszont úgy fogalmazott, hogy az MNB munkáját a sok, néha akár ad hoc intézkedés jellemzi, és ezek „nem állnak össze egységgé. Talán még a vezetők sem látják át annyira, hogy egyszerűen, pontokba sorolva fel tudnák sorolni, milyen eszközökkel élnek”.
Az hogy mindennek lesz-e, és mekkora negatív hatása, ha az utóbbi évek pénzpiaci szélcsendjét kisebb vagy nagyobb viharok váltják fel, ma még nem tudni; de a Matolcsy-féle kamatpolitika valós megítélése csak akkor lesz lehetséges. A Járai-korszak héja monetáris gyakorlatának is csak a jegybankelnöki ciklus lejárta után, a 2008-as világgazdasági válság idején lettek súlyos következményei.
Árfolyam-politika
Részben az alacsony kamatok miatt az elmúlt hat évben a forint jelentősen meggyengült az euróhoz képest. Amikor ugyanis a nagyobb országkockázatot nem fejezi ki a magasabb forintkamat, akkor a külföldi befektetők a gyengébb árfolyamon tudnak nagyobb hozamot elérni. Míg 2013 tavaszán 298 forintot kellett adni egy euróért, az árfolyam 2018-ra 320 felett stabilizálódott (nyáron átlépte a rekordnak számító 330 forintot is).
Ez tökéletesen megfelelt a gazdaságpolitikai céloknak. Matolcsy hisz abban, hogy a gyenge forint jövedelmezőbbé teszi az exportot (hiszen egy euróért több forintot lehet kapni), és ez hozzájárul a gazdaság élénkítéséhez. Ezzel az elmélettel azonban a gyakorlatban több probléma is van. Igaz ugyan, hogy az árfolyam gyengítése – azaz gyakorlatilag a forint leértékelése – növeli a versenyképességet, de a hatás erősen korlátozott. Az exportra termelő külföldi vállalatok a könyveiket már ma is nagyrészt euróban vezetik, hiszen jelentős mértékben eurót használó országokba értékesítenek, és az áruk előállításához szükséges anyagokat is nagyrészt külföldről szerzik be. A nagy autógyárak költségeinek és bevételeinek jelentős része euróban keletkezik, forintban szinte csak a béreket és a rezsit fizetik.
De ha az ipar valamennyit keresett is a gyenge forinton, ez nem mondható el az itthon dolgozó emberekről, akiknek a forintban kifizetett munkabérük egyre kevesebbet ért külföldön, és a Magyarországra importált árukból, szolgáltatásokból is kevesebbet tudtak megvásárolni. A forint gyengítésével a jelenlegi kormányzat hozzájárult ahhoz is, hogy a devizában eladósodottak még rosszabb helyzetbe kerüljenek – hiába próbálja az Orbán-kormány az emiatti felelősséget teljes egészében a 2010 előtti kormányokra hárítani.
| ||
Minderre lehet azt mondani, hogy a jegybank vezetése számba vette az előnyöket és a hátrányokat, és döntött: a gazdasági környezetnek és a törvényi céloknak megfelelően a gyengébb forint mellett teszi le a voksát – miközben hivatalosan azt kommunikálja, hogy az MNB-nek nincs árfolyamcélja.
A jegybank közelmúltbeli működését ismerő forrásaink viszont kivétel nélkül arról számoltak be, hogy a jegybanknak igenis van árfolyamcélja, és a forint gyengítésével egyáltalán nem az volt a célja, hogy javuljon a magyar gazdaság versenyképessége – a Matolcsy vezette jegybank azért gyengítette a forintot, hogy nyeresége keletkezzen. Az MNB tetemes devizatartalékkal rendelkezett, amit még a 302–303 forintos euróárfolyam idején halmozott föl az intézmény – mondták forrásaink. Ha ezt a tartalékot akkor építi le a jegybank, amikor az árfolyam számottevően gyengébb ennél, akkor hatalmas profitra tehet szert, mint ahogyan ez is történt az elmúlt években.
Mindez több kérdést is felvet. Egy jegybanknak nem lehetnének profitszempontjai, hiszen feladata a pénzügyi stabilitás megteremtése, és a monetáris döntései során nem lenne szabad aszerint mérlegelni, hogy az nyereséget vagy veszteséget okoz-e az intézménynek. Ehhez képest az MNB a saját Alapokmányában konkrétan leírja: az a célja, hogy ne keletkezzen vesztesége, hiszen azt – a hiányt növelve – a központi költségvetésből kellene kipótolni. Ha viszont a jegybanknak nyeresége keletkezik, annak felhasználásáról – a 2012-es új jegybanktörvény értelmében – nem az Országgyűlés vagy a pénzügyminiszter dönt, hanem az MNB elnökéből és alelnökeiből álló igazgatóság.
A grémium határozhat úgy, hogy azt – az államháztartási hiányt csökkentendő – befizeti a központi költségvetésbe, de úgy is, hogy a profitot inkább maga használja fel. Az elmúlt években rendre az utóbbi történt: az állami devizatartalék értékesítéséből származó több mint 500 milliárd forintos nyereséget a jegybank jórészt magára vagy a vezetőinek fontos célokra költötte. Így jutott például több mint 266 milliárd forint a sok botrányt kavart Pallas Athéné alapítványoknak (ezek ügyeire később visszatérünk). Matolcsyéknak ráadásul abban is szerencséjük volt, hogy a nemzetközi környezet lehetővé tette a devizatartalék leváltását – a tartalékból külső adósság visszafizetését –, bár lényegesen nagyobb mennyiséget váltottak le Matolcsyék, mint amennyit forrásaink indokoltnak tartottak volna. Igaz, így a nyereség is nagyobb lett.
A devizahitelek kezelése
Noha az MNB rendre sikertörténetként állítja be, a devizahitelesek megsegítésére indított programok megítélése nem egyértelmű.
A szakértők által botrányosnak tartott végtörlesztés (amellyel csak azok a módosabbak tudtak élni, akiknek nem lett volna szükségük segítségre) még Matolcsy miniszterségének idejére esett, ám a forintosítást már jegybankelnökként jegyezte. 2014 végén úgy tűnt, csökkent a devizahitelesek kockázata, a kormány mégis folytatta a megsegítésüket célzó programját. Az MNB 2014 novemberében rögzítette a devizahitelek árfolyamát, és ezután mintegy 3,3 milliárd forintnyi (főleg svájcifrank-alapú) devizahitelt váltottak át forintra.
Utólag kiderült, ez jó döntésnek bizonyult: pár hónappal később, 2015. január 15-én a svájci jegybank váratlanul bejelentette, hogy feladja az árfolyamküszöböt, és hagyja felértékelődni a frankot. Ennek következtében a forint/svájci frank árfolyam történelmi mélypontra zuhant, de ez nem érintette azokat a devizahiteleseket, akik korábban élni tudtak a forintosítás adta lehetőségekkel. A szerencsés időzítésnek hála a jegybank összességében mintegy 700 milliárd forintos adósságnövekedéstől mentette meg a hiteleseket, s egyúttal jókora kockázatnövekedést úsztak meg a bankok is.
A forintosítás költségeit azonban nagyrészt a bankokra terhelték. Ráadásul az átváltáshoz szükséges devizát az MNB biztosította a bankoknak, vagyis csupán a forintosításon százmilliárdos nyereséghez jutott, mely profitból egy fillérrel sem járult hozzá a hitelesek megsegítéséhez – miközben a forint gyengítésével alaposan megnövelte a terheiket. A devizahitelesek kimentése továbbá azért sem tekinthető sikertörténetnek, mert a Magyar Bírósági Végrehajtói Kar nyilvántartása alapján a 2016 és 2018 közötti három évben majdnem 10 ezer családot lakoltattak ki Magyarországon: az érintettek többsége fizetésképtelenné vált devizahiteles volt.
Hitelprogram és önfinanszírozás
Az aktív jegybanki politika keretében az MNB több nagyszabású programot is indított. Az egyik ilyen az alapjait tekintve még a Simor-érában előkészített, de végül csak 2013-ban startolt Növekedési Hitelprogram (NHP), amellyel a kis- és középvállalkozások hitelezésének beindítását kívánták segíteni. A jegybank kamatmentes refinanszírozást biztosított a kereskedelmi bankoknak, amelyek 2,5 százalékos kamattal továbbították azt a vállalkozásoknak. Az NHP bevezetésekor a jegybank kevéssé foglalkozott a lehetséges kockázatokkal. Ha ugyanis az alacsony kamatkörnyezet megváltozik, az ingyenes forrás és a rögzített kamatok miatt nagyot buktak volna nemcsak a bankok, de az MNB is – ez azonban szerencsére nem történt meg.
Az MNB szerint eddig mintegy 40 ezer vállalkozás jutott kedvező kamatozású, hosszú távú hitelhez; ezzel nem csupán beindítani sikerült a hitelezést, de állítja: a program önmagában 2,0–2,5 százalékponttal járult hozzá a hazai GDP növekedéséhez 2013 és 2017 között. Ez jól hangzik, ám azt az MNB jelentése is elismeri, hogy ez csupán erős becslés, és ahhoz mérik, mintha a hitelezés egyáltalán nem indult volna be a válság után.
Az általunk megkérdezett szakemberek szerint viszont 2013-ra magára talált a piac, és a hitelezés az NHP nélkül is beindult volna. Sőt, mivel a fix kamatozás miatt a bankok a nagyobb kockázatot nem tudták a kamaton keresztül érvényesíteni, a rosszabb hitelképességű – és így valódi segítségre szoruló – vállalkozásoknak esélyük sem volt hitelhez jutni. De még az MNB saját elemzése szerint is a kiosztott 2800 milliárd forintnyi hitelből 1700 milliárd szolgálta csak beruházások finanszírozását. Igaz, arról semmiféle elemzés nincs, hogy ezek valódi beruházások voltak-e; de valódi költség-haszon elemzés sem készült az NHP-ről. Felmérésében azt is elismeri a jegybank, hogy a 49 fő feletti vállalkozásoknál nem volt valódi hatása a programnak. Az ennél is kisebb cégekre pedig nem jellemző a tudatos pénzügyi tervezés, vagyis az e körben mért eredmények meglehetősen esetlegesek – hangsúlyozta egy pénzpiaci szakértő.
De ennél is érdekesebb részletekre hívták fel többen is a figyelmünket. Sokan olyan célokra fordították a felvett hitelt, amilyenekre elvileg nem lehetett volna. Egyik forrásunk szerint a kihelyezett hitelek jelentős része olyan (nemegyszer baráti) cégekhez került, amelyek piaci alapon is kaphattak volna hitelt, de inkább az államilag támogatott lehetőséget választották. Ami ellentétes a program eredeti célkitűzésével, vagyis a kisebb, kockázatosabb vállalkozások megsegítésével. Az NHP feltételei ráadásul folyamatosan változtak, nem függetlenül bizonyos „külső sugallatoktól” – bár a szabályok lazításából „mezei” vállalkozások is profitálhattak.
Az eddigi eredmények alapján ugyanakkor a nem teljesítő NHP-s hitelek száma nem kiugró – igaz, a hitelek jelentős része hosszú távú, vagyis a kép korántsem tiszta. Amit már tudunk: a könnyelmű hitelfelvétel okozta Matolcsy György unokatestvére, Szemerey Tamás bankjának is a vesztét. Miután megvásárolta, Szemerey az Evobankot átnevezte Növekedési Hitelbankká (NHB), és rögtön az egyik legnagyobb NHP-haszonélvezővé vált.
A bank méretéhez képest itt volt a legnagyobb az NHP-hitelek aránya, és a hírek szerint százmilliókkal segítette Matolcsy György két fiának érdekeltségeit is. A múlt év végén aztán az MNB alá tartozó bankfelügyelet biztost rendelt ki a bankhoz, ami súlyos anyagi problémákra utalt. Az eddig nyilvánosságra került információk azt sejtetik, hogy a hivatalosan elismert likviditási gondokon túl szolvenciaproblémák is lehetnek a Matolcsy-rokon bankjánál.
A bűvös 8-as
Kirúgási hullám, bizalmi állások, holdudvarépítés, kiterjesztett hatáskörök, műkincsláz, alapítványi ügyeskedések és persze e nagy Kína is szerepel a Magyar Nemzeti Bank elnökének most véget ért első ciklusát vizsgáló szemlénk lezáró részében.
Az mindenesetre valószínű, hogy az NHP hozzájárult a hitelezés beindulásához – még akkor is, ha nem ez a program volt a motorja. A régió más országaiban amúgy gyorsabb volt a hitelezés felfutása, mint Magyarországon.
A Narancsnak nyilatkozó egyik elemző azt is az NHP javára írta, hogy többé nem tabu az, hogy a jegybank beszáll olyan korábban kizárólag a piacra bízott folyamatba, mint a hitelezés. És ha egy üzlet beindul, kár lenne abbahagyni: 2018 végén derült ki, hogy újabb 1000 milliárd forinttal folytatják az NHP-t, a korábbiakhoz hasonló feltételekkel. A vállalati hitelezés volumene már piaci alapon is megfelelő – ezt a jegybank sem tagadja, megjegyezve, hogy a szerkezete még nem elég egészséges.
A jegybank másik nagy saját projektje az önfinanszírozási program volt, amely 2014 második felétől csaknem két évig futott. A cél az államadósság szerkezetének az átalakítása volt: az ország ne a külföldnek tartozzon devizával, hanem hazai szereplőknek forinttal. Az érvelés szerint ezzel jelentősen csökken az ország külső sérülékenysége. Ennek érdekében a lejáró devizaadósságot forintkötvényekkel refinanszírozták, megszűnt a devizában nyilvántartott államkötvények kibocsátása, a jegybanki eszköztárat pedig úgy alakította át az MNB, hogy a bankok minél több állampapírt vegyenek. Ha a program elsődleges célját nézzük, akkor a program sikeresnek mondható, hiszen míg a program indulásakor az államadósság 42 százaléka volt forintban denominált, ma már ez az arány 81 százalék.
A válság múltával viszont a hazai szereplők megtakarításai mindenképp nőttek volna, így a külső eladósodottság csökkenése e program nélkül is végbement volna. A forintadósság arányának növelése a devizatartalékok leváltásával valósult meg: ez viszont nem lényegi kockázatcsökkentés, mert a piac megítélésén múlik, mekkora kamat mellett hajlandó finanszírozni a magyar államot. Ez pedig egyre magasabb, a hosszú lejáratú állampapírok hozamai – amire az MNB-nek kisebb a ráhatása – emelkedtek az elmúlt egy évben. A devizaadósság leépítését ráadásul nem a jegybank jó politikája, hanem az évek óta többletes folyó fizetési mérleg és az országba áramló uniós támogatások tették lehetővé.
„Az NHP és az önfinanszírozási program is elsősorban kampánycélokat szolgált. Jól eladható politikai termékek, amelyek hatását nehéz kimutatni, így a sikerükről szóló beszámolókat nem lehet egyértelműen cáfolni, igaz, alátámasztani sem” – foglalta össze a jegybanki programokról alkotott véleményét egyik forrásunk. Az NHP reklámozása a 2014-es választások előtt mintegy 6 milliárd forintba került a jegybanknak – és természetesen a baráti médiacégeknél költötték el ezt a pénzt. Az MNB 2017-ben és 2019-ben is 1,5–1,5 milliárdos tételben reklámozta saját magát. Ez a fajta exhibicionizmus Matolcsy György személyiségéből fakad, akinek működése alatt amúgy is sokkal aktívabb a jegybank. Az elnök működése azonban nem csak ennyiben hozott újat a Magyar Nemzeti Bank életébe.
(A cikk második részében többek között arról lesz szó, miként alakította át Matolcsy a jegybank szervezetét, működését, hogyan növelte mind a saját, mind az MNB hatáskörét, és persze bőven kitárgyaljuk az elnök egyéb irányú ambícióit és a Pallas alapítványokat is.)
