Még kevésbé roncsolódhattak meg szerveim, ha fejbe lőttem vagy felakasztottam magam. Magyarországon, ahol agyhalott vagyok, az egészséges májra és szívre várók százai mellett 25-25 beteg szerepel az éles listán: csak hónapjaik vannak hátra. Nyolcszázan várnak vesére: ők nincsenek ugyan közvetlen életveszélyben, ám állapotuk bonyolult és fájdalmas kezeléssel tartható csak fenn, és folyamatosan rosszabbodik.
A májam én vagyok
Az agyhalál megállapításának pillanatától kezdve pörögni kezdenek az események: ha mód van az átültetésre, szívem négy órán belül egy ismeretlen élőben kell hogy dobogjon, ennél hosszabb idő után használhatatlan. Számítógépen ellenőrzik, hogy míg éltem, tiltakoztam-e valaha a szervátültetés ellen. Ez valójában felesleges: Magyarországon az intenzívesek kívülről tudják a néhány tiltakozó nevét. Ha halálom előtt egy héttel véletlenül felkerestem volna a háziorvosom, hogy írásban tiltakozzak, az is tök mindegy lenne, mert a nyilvántartásba vétel átfutási ideje nyolc nap. A tavaly júliusig érvényben lévő törvény szerint innentől kezdve azt vettek ki belőlem, amit akartak, gyönyörűen összevarrtak, felöltöztettek, és irány a temető. Erkölcsi-etikai szempontból az orvos mégis jobban érezte magát, ha valamilyen formában közölte családommal a szerveltávolítás szándékát.
1998 júliusa, az új egészségügyi törvény életbelépése óta viszont legközelebbi hozzátartozómnak nyilatkoznia kell arról, hogy mi lehetett az én "feltehető szándékom". A kórház telefonon eléri a pasimat, aki éppen vidéken van, közlik vele, hogy azonnal jöjjön a kórházba, (agy)halálom tényét ugyanis csak személyesen mondhatja meg neki kezelőorvosom. A pasim leizzadva beront az orvoshoz, aki két műtét között tapintatosan félrevonja, leülteti és megmondja. A pasim őrjöngve rohan a műtőbe, ott fekszem gépekre kötve, mellkasom egyenletesen emelkedik, a monitoron szinuszgörbe mutatja a szívverésem, a fejem elég ronda a koponyasérüléstől, de egyébként minden jel arra mutat, hogy az orvos hazudik. A páciensek elvesztése fölötti traumát évtizedek elteltével is feldolgozni képtelen, rosszul kereső intenzíves gyöngyöző homlokkal karon fogja az ép testrészeimet szorongató férfit, és a műtőből kituszkolva halkan magyarázza, hogy már "csak gépek működtetnek", agykárosodásom visszavonhatatlan. Hoz egy pohár vizet, és a szerveim eltávolításával kapcsolatos feltehető véleményemről érdeklődik. Kiderül, hogy gyertyafényes vacsorákon nem ez volt köztünk a téma. Ha az (ex)pasim megérti, hogy ezen négy ember élete múlik, és még én is tovább élek bennük, és ez idegenkedés helyett megnyugvással tölti el, akkor az orvosok fellélegeznek, és beindítják a két helyszínen zajló nagyüzemet.
A műtőben dolgozó csapat donorgondoz, igyekszik szerveimet jó állapotban tartani. Riadóztatják a transzplantációs koordinátort, aki értesíti a szív-, máj-, vesekivétel-teamet. Szerveimet alapos vizsgálatnak vetik alá, amelynek során többek között kiderítik, hogy vércsoportom kompatíbilis-e a szervre váróéval, nem vagyok-e alkoholista, HIV-pozitív, illetve drogfüggő. Az idő sürgetése miatt először a szívemet távolítják el: szerológiai vizsgálatok után folyadékkal átmossák, majd jégtáblák közé helyezik. A májat és a veséket szintén átmossák, és szétszedik. Szerveimet feliratozzák, és gondoskodnak a nulla fokon történő, biztonságos szállításról.
Minden nap számít
Eközben négy szervre váró betegnél csöng a telefon: azonnal jöjjenek a kórházba. A hívást fogadó szív- és májbetegek tisztában vannak vele, hogy szerv nélkül bármikor meghalhatnak: az országban átlagosan csak évi 4 használható szív és 18 máj van, a várólista viszont hosszú. A szívbeteg alig tud felkelni ágyából, lába duzzadt, fullad, arca és végtagjai lilák, nem bír aludni. A májbeteg erőtlen, étvágytalan, besárgult, hasa puffadt. A vesebeteg helyzete ennél "kedvezőbb": nincs halálközelben, és művesével évtizedeken át életben tartható.
Hansághy Gyula súlyos vesebetegsége miatt éveket töltött tolószékben, 1988-ban kapta meg apjának egyik veséjét. A szerv három év után felmondta a szolgálatot, Gyula nyolc éve él művesével, napi fél liternél több folyadékot nem juttathat be szervezetébe. Évek óta hetente háromszor adja meg magát a tévékészülék nagyságú művesegépnek. A vizeletét üríteni képtelen betegnek két apró tűszúrás után hajszálvékony celofáncsövön négy órán át szűrik a vérét. Ha a gép nem venné le a vizeletet, néhány nap alatt felfúvódna. Ha több vizet vesznek le, a beteg hányhat, begörcsölhet a lába, vagy felszaladhat a vérnyomása. Az utcán gyakran lesz rosszul, ilyenkor a falnak dőlve kénytelen hallgatni belepofázási kényszerben szenvedő honfitársak részegekre vonatkozó megjegyzéseit.
A négy riasztott beteg rettegve indul a kórházba: nem a műtéttől tartanak, hanem a donor alkalmatlanságától, vagy attól, hogy a donor keringése még a szervkivétel előtt összeomlik. A máj sokkal rövidebb időt bír ki, mint a vese, ezért a recipiens előkészítése a szervkivétellel párhuzamosan fut. Az oldattal teli plasztikzsákban tárolt vese átültetési ideje a kivételtől számított 12-48 óra. Bármely beültetett szervnél előfordulhat a szervkilökődés, vagyis a műtét hiábavaló volt.
Tari Tamás 1997 szeptemberében kapott új májat. "Tudatosan elnyomtam magamban a gondolatot, hogy az életemnek az az ára, hogy valaki szerencsétlenség áldozata lesz" - mondja Tari Tamás. Afrissen transzplantáltak többségét érdekli, ki mentette meg az életét. Mindenki tudja például szervdonora nemét és életkorát, és a baleset helyszínét is. Tamás a műtét utáni erős fejfájásokat a donor fejsérülésének tulajdonította. Mások komolyan hisznek abban, hogy a szerv átörökítette a halott tulajdonos bizonyos szokásait: egy májátültetett nemrégiben afelől érdeklődött orvosánál, elképzelhető-e, hogy a donor szalonnafüggő volt, mert ő a műtét óta teljesen rákattant a zsírra. Vannak, akik elnevezik új szervüket, beszélgetnek vele, az első időkben egyfolytában rajta tartják kezüket. A transzplantáltak többsége két születésnapot ünnepel: a valódit és az átültetésnapját.
Szakács Lászlónak öt éve van új szíve. "´94-ben kerültem fel az éles listára, hatan voltunk nagyon rossz állapotban, csak én élek. Abban azévben mindössze két átültetés történt, a másik transzplantált meghalt."
Kevés a szerv
A Magyar Szervátültetettek Országos Sport, Kulturális és Érdekvédelmi Szövetsége szerint a tavaly életbe lépett törvény óta egyharmadára csökkent a szervátültetések száma. Nem változott a szív- és májátültetések száma, a ´97-es 304 veseátültetéshez képest ´98-ban csak 241-re került sor. A szövetség úgy módosítaná a törvényt, hogy abból kimaradjon a hozzátartozó kötelező megkérdezése. (A törvény ilyen szellemű módosításáról lapzártánk után szavaz a parlament.) Véleményük szerint a halott és a hozzátartozó emberi jogainál előbbre való az élethez való jog.
A szövetség szakértői véleményt kért Török Iván pszichológustól. A donornak alkalmas személy többnyire fiatalon és váratlanul hal meg, ezért Török szerint hozzátartozóját súlyos sokkhatás éri. Ennek egyik tünete az lehet, hogy nem vesz tudomást az agyhalál visszafordíthatatlanságáról, és fantáziájában a szervkivétel fenyegetést jelent. Az érzelmileg bénult hozzátartozó érzéketlenné válhat a szervadással megmenthető emberek iránt, esetleg kifejezetten ellenségesen viszonyulhat mások szenvedéséhez, és azt gondolhatja, miért éljen más, ha az ő szerette meghalt. Ezért a pszichológus szerint a megkérdezett nem az agyhalott vélhető véleményét fogja mondani, hanem a sajátját.
Petrohai Ágnes, a Szív- és Érsebészeti Klinika aneszteziológusa szerint az új törvény fából vaskarikát csinál, mert ugyanúgy nem lehet tudni a halott véleményét, mint korábban, viszont újabb terhet helyez a hozzátartozó vállára. "A törvénymódosítást azok az orvosok támogatják, akik le akarják tolni a felelősséget magukról. Most minden azon múlik, sikerül-e az intenzívesnek megfűznie a hozzátartozót, vagyis megértetni vele a szervkivétel jelentőségét."
Dósa Ágnes, a jelenlegi egészségügyi törvény kidolgozásában részt vevő orvos jogász szerint viszont a szervkivétel nem orvosi, hanem etikai kérdés. "Milyen alapon vállalná az orvos a kivételt, ha még a beteget sem ismeri?" - kérdezi a szakember, aki szerint ha megfelelő a halálhírt közlő orvos kommunikációja, akkor a transzplantáció megkönnyítheti a hozzátartozó gyászát.
A jelenlegi törvény szerint a hozzátartozó megkérdezését megelőzően a donort jelentő kórháznak be kell szereznie az országos transzplantációs nyilvántartástól a megerősítést, hogy az agyhalott életében nem tett tiltakozó nyilatkozatot. "Ezt át kell faxolni, csak éppen a Csepeli Kórházban péntek délután az iroda zárva van, a Péterfyben pedig éjjel nem lehet használni a gépet" - mondta Tornai Erzsébet, az intézet máj- és vesekoordinátora.
A szervátültetettek szövetségének törvénymódosító javaslata szerint a kezelőorvosnak csak arról kellene meggyőződnie, hogy "az elhunytnál maradt-e tiltakozó nyilatkozat", ha pedig nem maradt, vagy nem juttatták el az orvoshoz, úgy annak hiányát kell vélelmezni. Így volt ez a tavalyig érvényben lévő, 1972-es törvény szerint, amelyet azonban nem kísért a lakosság felvilágosítása. Nyilván ennek köszönhető, hogy az elmúlt 26 évben csak néhányan tiltották meg szerveik eltávolítását. A régi törvény értelmében a gyermek szervei és szövetei is kivehetők voltak a szülők megkérdezése nélkül. Az orvosok - egy 1995-ös transzplantációs továbbképzés tájékoztatója szerint - nagy furfanggal felkészültek a szülők hisztériás értetlenségére is: "A tragikus helyzetben rendkívül körültekintőnek kell lennünk. A szülő gyakran az osztályon, esetleg gyermeke ágyánál kíván maradni haláláig, aminek szigorú tiltása semmiképpen sem helyes. Ha óvatos ráhatással sikerül lebeszélni a maradásról, még mindig fennáll a veszélye, hogy műtőbe szállításnál újra találkozhatunk velük. Gyakran az orvos és az egészségügyi személyzet találékonyságán múlik a helyzet nyugtató megoldása (...)"
Matkó Ida aneszteziológus szerint a hozzátartozó bevonásával az új törvény tiszta helyzetet teremtett. Véleménye szerint a veseátültetések számának csökkenése nem a törvénynek köszönhető, hiszen ha így lenne, akkor Magyarországon kellett volna a legtöbb szervnek rendelkezésre állni. Ez azonban 1997-ig sem volt így. Nemzetközi becslések szerint évente egymillió lakosra számítva 50-70 vese-, 40-60 szív- és 45-55 májátültetésre lenne szükség. Magyarországra vonatkoztatva ez évi 500-700 vese, 400-600 szív és 450-550 máj átültetését jelentené. 1998-ban viszont 241 vese-, 5 szív- és 19 májátültetés történt. A donorok alacsony aránya az aneszteziológus szerint a transzplantációs tevékenységek megoldatlan finanszírozására, a minőség-ellenőrzés hiányára, a nem kielégítő továbbképzésre és az intézményi háttér hiányára vezethető vissza. Matkó Ida szerint a tavalyi visszaesés a miskolci szövetkiemelési ügy hatásaként értelmezhető, amelynek során az elhunyt korábbi szóbeli tiltakozása ellenére távolítottak el egyes kötőszöveteket.
Add a tested!
A beleegyezés és tiltakozás világszerte a jogi szabályozás kulcskérdése, amit illetően az Európai Uniónak sincs egységes gyakorlata. Egyes országok a halott kegyeleti jogára helyezik a hangsúlyt, mások a recipiensek érdekeit védik. A szabályozás egyik formája szerint a szervkivételhez a halott kifejezett beleegyezése (opting in) szükséges. A rendszer hátránya, hogy a lakosság nagyobbik része életében nem tesz nyilatkozatot, így kevés az átültethető szerv. A donornak leginkább alkalmas fiatalokra jellemző a legkevésbé, hogy saját halálukkal foglalkozzanak. Az opting int alkalmazó Egyesült Királyság vagy az Amerikai Egyesült Államok donorszáma a felvilágosító kampányok ellenére is elmarad a spanyolországi donorszámoktól, ahol a feltételezett beleegyezés (opting out) rendszerét alkalmazzák. E szerint ha a halott életében nem tiltakozott, azzal beleegyezett szervei eltávolításába. Az opting out három alkategóriára bontható: az első szerint a tiltakozás igazolására a halottnál lévő nyilatkozat szolgál (ezt javasolná a Szervátültetettek Szövetsége), a második szerint kötelező nyilvántartást vezetni a tiltakozókról, a harmadik szerint pedig ha a beteg élete során nem tiltakozott, a hozzátartozókat kell megkérdezni. Az Európai Unió tagállamaiban általában az utóbbi kettő ötvözetét alkalmazzák, az Európa Tanács ajánlásai is ebbe az irányba mutatnak, és jelenleg ez a magyar gyakorlat is.
A magyar törvény előkészítésének vitája során Sándor Judit jogász egyedül érvelt az opting in rendszer mellett. "A hozzátartozó megkérdezése a szervkiemelésről a gyász első pillanataiban csak akkor lehet emberséges, ha a családban előzetesen már volt alkalom arra, hogy beszéljenek a szervátültetésről. A törvény szerint ugyanis nem önálló döntési jogról, hanem a hozzátartozó szándékának tolmácsolásáról van csak szó. Elfogadom a feltételezett beleegyezés elvét, de akkor a széles nyilvánosság előtt ismertetni kell a tiltakozás jogi feltételeit" - mondta Sándor Judit.
Ahogy azt az 1972 óta gyakorlatilag nem létező tiltakozások mutatják, a magyar lakosság tökéletesen tájékozatlan a szervátültetést illetően: a témáról többnyire a kivégzett kínaiak szívét amerikai milliomosoknak szállító szervmaffiózó alakja ugrik be. De nem ártana felvilágosítani a hivatalos szerveket sem, így például megértetni Arnold Mihállyal, a Vám- és Pénzügyőrség országos parancsnokával, hogy fölösleges pénzügyőreit kiképezni, hogy "hogyan lehet felismerni, ha egy utas egy hűtőtáskában emberi szervet próbál repülőgépen átcsempészni egy másik országba, milyen csomagolástechnika kell hozzá", mert a szervátültetést egy majd´ nyolcvanfős csapat végzi, a szerveket pedig a lehető legrövidebb időn belül át kell ültetni.
Legfőképpen viszont nem ártana ösztönözni a lakosságot, hogy beszéljenek szerveikkel kapcsolatos szándékukról.
Ha már úgyis mindegy, miért ne élhessen négy másik.
Varró Szilvia
