Szervátültetések Magyarországon: Idegen testek

szerző
Varró Szilvia
publikálva
1999/22. (06. 03.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Agyhalott vagyok. Teljesen és visszafordíthatatlanul megszűnt az agyműködésem. Az agyhalált megállapító háromtagú bizottság kimondta, hogy eszméletlen vagyok, hiányzik a spontán légzésem, megbénult a légzőközpontom, reflexeim állandó ingerlésre sem reagálnak. Agyam közvetlen károsodása esetén 12, közvetett károsodásánál 72 órán át tartanak megfigyelés alatt. Ha a különböző műszeres vizsgálatok eredményei szerint az agyműködésem teljes hiányára utaló valamennyi tünet fennáll, akkor tényleg vége. Mivel fiatal vagyok, és egy baleset áldozata, legfontosabb szerveim vélhetően épek. Szívem, májam és két vesém négy embert menthet meg.

Agyhalott vagyok. Teljesen és visszafordíthatatlanul megszűnt az agyműködésem. Az agyhalált megállapító háromtagú bizottság kimondta, hogy eszméletlen vagyok, hiányzik a spontán légzésem, megbénult a légzőközpontom, reflexeim állandó ingerlésre sem reagálnak. Agyam közvetlen károsodása esetén 12, közvetett károsodásánál 72 órán át tartanak megfigyelés alatt. Ha a különböző műszeres vizsgálatok eredményei szerint az agyműködésem teljes hiányára utaló valamennyi tünet fennáll, akkor tényleg vége. Mivel fiatal vagyok, és egy baleset áldozata, legfontosabb szerveim vélhetően épek. Szívem, májam és két vesém négy embert menthet meg.

Még kevésbé roncsolódhattak meg szerveim, ha fejbe lőttem vagy felakasztottam magam. Magyarországon, ahol agyhalott vagyok, az egészséges májra és szívre várók százai mellett 25-25 beteg szerepel az éles listán: csak hónapjaik vannak hátra. Nyolcszázan várnak vesére: ők nincsenek ugyan közvetlen életveszélyben, ám állapotuk bonyolult és fájdalmas kezeléssel tartható csak fenn, és folyamatosan rosszabbodik.

A májam én vagyok

Az agyhalál megállapításának pillanatától kezdve pörögni kezdenek az események: ha mód van az átültetésre, szívem négy órán belül egy ismeretlen élőben kell hogy dobogjon, ennél hosszabb idő után használhatatlan. Számítógépen ellenőrzik, hogy míg éltem, tiltakoztam-e valaha a szervátültetés ellen. Ez valójában felesleges: Magyarországon az intenzívesek kívülről tudják a néhány tiltakozó nevét. Ha halálom előtt egy héttel véletlenül felkerestem volna a háziorvosom, hogy írásban tiltakozzak, az is tök mindegy lenne, mert a nyilvántartásba vétel átfutási ideje nyolc nap. A tavaly júliusig érvényben lévő törvény szerint innentől kezdve azt vettek ki belőlem, amit akartak, gyönyörűen összevarrtak, felöltöztettek, és irány a temető. Erkölcsi-etikai szempontból az orvos mégis jobban érezte magát, ha valamilyen formában közölte családommal a szerveltávolítás szándékát.

1998 júliusa, az új egészségügyi törvény életbelépése óta viszont legközelebbi hozzátartozómnak nyilatkoznia kell arról, hogy mi lehetett az én "feltehető szándékom". A kórház telefonon eléri a pasimat, aki éppen vidéken van, közlik vele, hogy azonnal jöjjön a kórházba, (agy)halálom tényét ugyanis csak személyesen mondhatja meg neki kezelőorvosom. A pasim leizzadva beront az orvoshoz, aki két műtét között tapintatosan félrevonja, leülteti és megmondja. A pasim őrjöngve rohan a műtőbe, ott fekszem gépekre kötve, mellkasom egyenletesen emelkedik, a monitoron szinuszgörbe mutatja a szívverésem, a fejem elég ronda a koponyasérüléstől, de egyébként minden jel arra mutat, hogy az orvos hazudik. A páciensek elvesztése fölötti traumát évtizedek elteltével is feldolgozni képtelen, rosszul kereső intenzíves gyöngyöző homlokkal karon fogja az ép testrészeimet szorongató férfit, és a műtőből kituszkolva halkan magyarázza, hogy már "csak gépek működtetnek", agykárosodásom visszavonhatatlan. Hoz egy pohár vizet, és a szerveim eltávolításával kapcsolatos feltehető véleményemről érdeklődik. Kiderül, hogy gyertyafényes vacsorákon nem ez volt köztünk a téma. Ha az (ex)pasim megérti, hogy ezen négy ember élete múlik, és még én is tovább élek bennük, és ez idegenkedés helyett megnyugvással tölti el, akkor az orvosok fellélegeznek, és beindítják a két helyszínen zajló nagyüzemet.

A műtőben dolgozó csapat donorgondoz, igyekszik szerveimet jó állapotban tartani. Riadóztatják a transzplantációs koordinátort, aki értesíti a szív-, máj-, vesekivétel-teamet. Szerveimet alapos vizsgálatnak vetik alá, amelynek során többek között kiderítik, hogy vércsoportom kompatíbilis-e a szervre váróéval, nem vagyok-e alkoholista, HIV-pozitív, illetve drogfüggő. Az idő sürgetése miatt először a szívemet távolítják el: szerológiai vizsgálatok után folyadékkal átmossák, majd jégtáblák közé helyezik. A májat és a veséket szintén átmossák, és szétszedik. Szerveimet feliratozzák, és gondoskodnak a nulla fokon történő, biztonságos szállításról.

Minden nap számít

Eközben négy szervre váró betegnél csöng a telefon: azonnal jöjjenek a kórházba. A hívást fogadó szív- és májbetegek tisztában vannak vele, hogy szerv nélkül bármikor meghalhatnak: az országban átlagosan csak évi 4 használható szív és 18 máj van, a várólista viszont hosszú. A szívbeteg alig tud felkelni ágyából, lába duzzadt, fullad, arca és végtagjai lilák, nem bír aludni. A májbeteg erőtlen, étvágytalan, besárgult, hasa puffadt. A vesebeteg helyzete ennél "kedvezőbb": nincs halálközelben, és művesével évtizedeken át életben tartható.

Hansághy Gyula súlyos vesebetegsége miatt éveket töltött tolószékben, 1988-ban kapta meg apjának egyik veséjét. A szerv három év után felmondta a szolgálatot, Gyula nyolc éve él művesével, napi fél liternél több folyadékot nem juttathat be szervezetébe. Évek óta hetente háromszor adja meg magát a tévékészülék nagyságú művesegépnek. A vizeletét üríteni képtelen betegnek két apró tűszúrás után hajszálvékony celofáncsövön négy órán át szűrik a vérét. Ha a gép nem venné le a vizeletet, néhány nap alatt felfúvódna. Ha több vizet vesznek le, a beteg hányhat, begörcsölhet a lába, vagy felszaladhat a vérnyomása. Az utcán gyakran lesz rosszul, ilyenkor a falnak dőlve kénytelen hallgatni belepofázási kényszerben szenvedő honfitársak részegekre vonatkozó megjegyzéseit.

A négy riasztott beteg rettegve indul a kórházba: nem a műtéttől tartanak, hanem a donor alkalmatlanságától, vagy attól, hogy a donor keringése még a szervkivétel előtt összeomlik. A máj sokkal rövidebb időt bír ki, mint a vese, ezért a recipiens előkészítése a szervkivétellel párhuzamosan fut. Az oldattal teli plasztikzsákban tárolt vese átültetési ideje a kivételtől számított 12-48 óra. Bármely beültetett szervnél előfordulhat a szervkilökődés, vagyis a műtét hiábavaló volt.

Tari Tamás 1997 szeptemberében kapott új májat. "Tudatosan elnyomtam magamban a gondolatot, hogy az életemnek az az ára, hogy valaki szerencsétlenség áldozata lesz" - mondja Tari Tamás. Afrissen transzplantáltak többségét érdekli, ki mentette meg az életét. Mindenki tudja például szervdonora nemét és életkorát, és a baleset helyszínét is. Tamás a műtét utáni erős fejfájásokat a donor fejsérülésének tulajdonította. Mások komolyan hisznek abban, hogy a szerv átörökítette a halott tulajdonos bizonyos szokásait: egy májátültetett nemrégiben afelől érdeklődött orvosánál, elképzelhető-e, hogy a donor szalonnafüggő volt, mert ő a műtét óta teljesen rákattant a zsírra. Vannak, akik elnevezik új szervüket, beszélgetnek vele, az első időkben egyfolytában rajta tartják kezüket. A transzplantáltak többsége két születésnapot ünnepel: a valódit és az átültetésnapját.

Szakács Lászlónak öt éve van új szíve. "´94-ben kerültem fel az éles listára, hatan voltunk nagyon rossz állapotban, csak én élek. Abban azévben mindössze két átültetés történt, a másik transzplantált meghalt."

Kevés a szerv

A Magyar Szervátültetettek Országos Sport, Kulturális és Érdekvédelmi Szövetsége szerint a tavaly életbe lépett törvény óta egyharmadára csökkent a szervátültetések száma. Nem változott a szív- és májátültetések száma, a ´97-es 304 veseátültetéshez képest ´98-ban csak 241-re került sor. A szövetség úgy módosítaná a törvényt, hogy abból kimaradjon a hozzátartozó kötelező megkérdezése. (A törvény ilyen szellemű módosításáról lapzártánk után szavaz a parlament.) Véleményük szerint a halott és a hozzátartozó emberi jogainál előbbre való az élethez való jog.

A szövetség szakértői véleményt kért Török Iván pszichológustól. A donornak alkalmas személy többnyire fiatalon és váratlanul hal meg, ezért Török szerint hozzátartozóját súlyos sokkhatás éri. Ennek egyik tünete az lehet, hogy nem vesz tudomást az agyhalál visszafordíthatatlanságáról, és fantáziájában a szervkivétel fenyegetést jelent. Az érzelmileg bénult hozzátartozó érzéketlenné válhat a szervadással megmenthető emberek iránt, esetleg kifejezetten ellenségesen viszonyulhat mások szenvedéséhez, és azt gondolhatja, miért éljen más, ha az ő szerette meghalt. Ezért a pszichológus szerint a megkérdezett nem az agyhalott vélhető véleményét fogja mondani, hanem a sajátját.

Petrohai Ágnes, a Szív- és Érsebészeti Klinika aneszteziológusa szerint az új törvény fából vaskarikát csinál, mert ugyanúgy nem lehet tudni a halott véleményét, mint korábban, viszont újabb terhet helyez a hozzátartozó vállára. "A törvénymódosítást azok az orvosok támogatják, akik le akarják tolni a felelősséget magukról. Most minden azon múlik, sikerül-e az intenzívesnek megfűznie a hozzátartozót, vagyis megértetni vele a szervkivétel jelentőségét."

Dósa Ágnes, a jelenlegi egészségügyi törvény kidolgozásában részt vevő orvos jogász szerint viszont a szervkivétel nem orvosi, hanem etikai kérdés. "Milyen alapon vállalná az orvos a kivételt, ha még a beteget sem ismeri?" - kérdezi a szakember, aki szerint ha megfelelő a halálhírt közlő orvos kommunikációja, akkor a transzplantáció megkönnyítheti a hozzátartozó gyászát.

A jelenlegi törvény szerint a hozzátartozó megkérdezését megelőzően a donort jelentő kórháznak be kell szereznie az országos transzplantációs nyilvántartástól a megerősítést, hogy az agyhalott életében nem tett tiltakozó nyilatkozatot. "Ezt át kell faxolni, csak éppen a Csepeli Kórházban péntek délután az iroda zárva van, a Péterfyben pedig éjjel nem lehet használni a gépet" - mondta Tornai Erzsébet, az intézet máj- és vesekoordinátora.

A szervátültetettek szövetségének törvénymódosító javaslata szerint a kezelőorvosnak csak arról kellene meggyőződnie, hogy "az elhunytnál maradt-e tiltakozó nyilatkozat", ha pedig nem maradt, vagy nem juttatták el az orvoshoz, úgy annak hiányát kell vélelmezni. Így volt ez a tavalyig érvényben lévő, 1972-es törvény szerint, amelyet azonban nem kísért a lakosság felvilágosítása. Nyilván ennek köszönhető, hogy az elmúlt 26 évben csak néhányan tiltották meg szerveik eltávolítását. A régi törvény értelmében a gyermek szervei és szövetei is kivehetők voltak a szülők megkérdezése nélkül. Az orvosok - egy 1995-ös transzplantációs továbbképzés tájékoztatója szerint - nagy furfanggal felkészültek a szülők hisztériás értetlenségére is: "A tragikus helyzetben rendkívül körültekintőnek kell lennünk. A szülő gyakran az osztályon, esetleg gyermeke ágyánál kíván maradni haláláig, aminek szigorú tiltása semmiképpen sem helyes. Ha óvatos ráhatással sikerül lebeszélni a maradásról, még mindig fennáll a veszélye, hogy műtőbe szállításnál újra találkozhatunk velük. Gyakran az orvos és az egészségügyi személyzet találékonyságán múlik a helyzet nyugtató megoldása (...)"

Matkó Ida aneszteziológus szerint a hozzátartozó bevonásával az új törvény tiszta helyzetet teremtett. Véleménye szerint a veseátültetések számának csökkenése nem a törvénynek köszönhető, hiszen ha így lenne, akkor Magyarországon kellett volna a legtöbb szervnek rendelkezésre állni. Ez azonban 1997-ig sem volt így. Nemzetközi becslések szerint évente egymillió lakosra számítva 50-70 vese-, 40-60 szív- és 45-55 májátültetésre lenne szükség. Magyarországra vonatkoztatva ez évi 500-700 vese, 400-600 szív és 450-550 máj átültetését jelentené. 1998-ban viszont 241 vese-, 5 szív- és 19 májátültetés történt. A donorok alacsony aránya az aneszteziológus szerint a transzplantációs tevékenységek megoldatlan finanszírozására, a minőség-ellenőrzés hiányára, a nem kielégítő továbbképzésre és az intézményi háttér hiányára vezethető vissza. Matkó Ida szerint a tavalyi visszaesés a miskolci szövetkiemelési ügy hatásaként értelmezhető, amelynek során az elhunyt korábbi szóbeli tiltakozása ellenére távolítottak el egyes kötőszöveteket.

Add a tested!

A beleegyezés és tiltakozás világszerte a jogi szabályozás kulcskérdése, amit illetően az Európai Uniónak sincs egységes gyakorlata. Egyes országok a halott kegyeleti jogára helyezik a hangsúlyt, mások a recipiensek érdekeit védik. A szabályozás egyik formája szerint a szervkivételhez a halott kifejezett beleegyezése (opting in) szükséges. A rendszer hátránya, hogy a lakosság nagyobbik része életében nem tesz nyilatkozatot, így kevés az átültethető szerv. A donornak leginkább alkalmas fiatalokra jellemző a legkevésbé, hogy saját halálukkal foglalkozzanak. Az opting int alkalmazó Egyesült Királyság vagy az Amerikai Egyesült Államok donorszáma a felvilágosító kampányok ellenére is elmarad a spanyolországi donorszámoktól, ahol a feltételezett beleegyezés (opting out) rendszerét alkalmazzák. E szerint ha a halott életében nem tiltakozott, azzal beleegyezett szervei eltávolításába. Az opting out három alkategóriára bontható: az első szerint a tiltakozás igazolására a halottnál lévő nyilatkozat szolgál (ezt javasolná a Szervátültetettek Szövetsége), a második szerint kötelező nyilvántartást vezetni a tiltakozókról, a harmadik szerint pedig ha a beteg élete során nem tiltakozott, a hozzátartozókat kell megkérdezni. Az Európai Unió tagállamaiban általában az utóbbi kettő ötvözetét alkalmazzák, az Európa Tanács ajánlásai is ebbe az irányba mutatnak, és jelenleg ez a magyar gyakorlat is.

A magyar törvény előkészítésének vitája során Sándor Judit jogász egyedül érvelt az opting in rendszer mellett. "A hozzátartozó megkérdezése a szervkiemelésről a gyász első pillanataiban csak akkor lehet emberséges, ha a családban előzetesen már volt alkalom arra, hogy beszéljenek a szervátültetésről. A törvény szerint ugyanis nem önálló döntési jogról, hanem a hozzátartozó szándékának tolmácsolásáról van csak szó. Elfogadom a feltételezett beleegyezés elvét, de akkor a széles nyilvánosság előtt ismertetni kell a tiltakozás jogi feltételeit" - mondta Sándor Judit.

Ahogy azt az 1972 óta gyakorlatilag nem létező tiltakozások mutatják, a magyar lakosság tökéletesen tájékozatlan a szervátültetést illetően: a témáról többnyire a kivégzett kínaiak szívét amerikai milliomosoknak szállító szervmaffiózó alakja ugrik be. De nem ártana felvilágosítani a hivatalos szerveket sem, így például megértetni Arnold Mihállyal, a Vám- és Pénzügyőrség országos parancsnokával, hogy fölösleges pénzügyőreit kiképezni, hogy "hogyan lehet felismerni, ha egy utas egy hűtőtáskában emberi szervet próbál repülőgépen átcsempészni egy másik országba, milyen csomagolástechnika kell hozzá", mert a szervátültetést egy majd´ nyolcvanfős csapat végzi, a szerveket pedig a lehető legrövidebb időn belül át kell ültetni.

Legfőképpen viszont nem ártana ösztönözni a lakosságot, hogy beszéljenek szerveikkel kapcsolatos szándékukról.

Ha már úgyis mindegy, miért ne élhessen négy másik.

Varró Szilvia

szerző
Varró Szilvia
publikálva
1999/22. (06. 03.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra