A csihi-puhi akkor kezdõdött, amikor a Népszabadság július 19-i száma megszellõztette: Gyurcsány Ferenc sportminisztert Medgyessy miniszterelnök ad acta helyezné. Hogy ez az információ nem volt légbõl kapott, azt a sportminiszter hét végén felajánlott lemondása erõsíti meg. Medgyessy hétfõn, a szocialista párt egyes vezetõivel folytatott megbeszélése után annyit reagált Gyurcsány távozási szándékára: augusztus végén válaszol, addig a miniszter foglalkozzon az olimpiai felkészüléssel. (Ez nem vall valami nagy fantáziára: Révész Máriusz, a Fidesz szóvivõje szombati - nevezzük így - közleményében szintén azért korholta Gyurcsányt, mert állítólag cserbenhagyja az olimpikonokat: és tényleg, képzeljük el például azt a pödört fülû kötöttfogású sporttársat, aki az athéni szõnyeg szélén sírva fakad, hogy õ nem bijkózik a cúna, szõjösz bácivaj, mert lemondott a Feji minisztej báci.) Medgyessy tehát nemigen tartóztatja Gyurcsányt - s ebbõl visszafelé másra nem következtethetünk, mint hogy a Népszabadság beletrafált (hisz a miniszterelnök mondhatta volna azt is, hogy Ferenc, ne butáskodj, kacsa az egész, szeretlek-csókollak én, itt az 54 milliárd, mit létesítményfejlesztésre tárcád igényelne, meg itt az úszó Eb is, pancsolj, adjak valami vébét is?). Pedig a két férfiú eddigi viszonyát éppenséggel nem a tartózkodó hûvösség jellemezte.
Egy csodálatos barátság vége
Szoros partnerségük úgy 2001 tavaszán kezdõdött, amikor Medgyessy, az MSZP - akkor még nem hivatalos - miniszterelnök-jelöltje kampánycsapatának tagjául invitálta az üzlet kérlelhetetlen világában már bizonyított egykori KISZ-fõnököt. Gyurcsány a 2002-es gyõzelem után a miniszterelnök stratégiai fõtanácsadója lett (2003 februárjától hivatalosan is), és mint ilyen merítkezett meg elõször a nagyobb nyilvánosság fényében. Bár e hónapok sajtóját tüzetesen átbogarászva sem találhatunk olyan gyurcsányi megnyilvánulást, ami expressis verbis miniszterelnöki ambíciókról számolt volna be, valahogy ekkortájt vette õt a szájára a köz mint Orbán (egyedül) parti-képes szocialista ellenfelét. Tény, Gyurcsány szívesen fantáziált a baloldal jövõjérõl, s mind többet nyilvánult meg általános kérdésekben; sokan evidenciaként kezelik azt is, hogy a "nemzeti közép" stratégiája az õ agyában fogant meg. Bár e stratégiát enyhe takony-jellege miatt számos bírálat érte (e lap hasábjain is), Gyurcsány több alkalommal leszögezte, hogy célközönsége elsõsorban a nem zsigeri Fidesz-szimpatizáns; miközben magát a Fideszt lankadatlanul ostorozta (például amikor az Orbán által üzemeltetett párhuzamos árnyékállamról beszélt).
Medgyessy 2003 májusában a sportminiszteri tárcát ajánlotta Gyurcsánynak, amit vagy a bizalmi embernek nyújtott elõrelépési lehetõségként, vagy épp ellenkezõleg, a lehetséges rivális hidegre tételeként lehetett értelmezni. Vagy mindkettõként, ahogy majd a helyzet hozza - a szocialisták népinek mondott szárnyához tartozó Jánosi György kiebrudalása az operáció járulékos haszna volt. A tárca élén nagyot virítani nem lehet - magunk között szólva, ha szegény Deutsch Tamásnak annak idején talál Orbán egy valódi funkciót, aminek Deutsch nem a teljes esélytelenség biztos tudatában futhatott volna neki, ma ez a minisztérium nem is lenne, és senkinek fel se tûnne, hogy nincs. Nem mondhatni, hogy Gyurcsány nem próbálkozott, hol jobb ötletekkel (a labdarúgás megrendszabályozására tett kísérlet, a sporttörvény módosítása), hol rosszabbakkal (a sportfinanszírozás recentralizációja, a Baumgartner rajtpénzének állami kiegészítésére vonatkozó, végül meg nem valósult terv). Ám hamar rájött, hogy ha nincs támogatása a párton belül, bajosan léphet ki Medgyessy árnyékából.
A párt felé
Elkezdte hát lejárni a megyei MSZP-szervezeteket, a párt helyi vezetõit próbálván megnyerni magának (a végeredmény egyelõre ismeretlen); sõt 2004 februárjában Gyõr-Moson-Sopron megyei elnöknek választották. A siker dacára ekkorra tetemes mennyiségû ellenséget gyûjtött be magának a szocpárton kívül és belül egyaránt. A Fidesz és a Magyar Nemzet szinte a kormányváltástól lankadatlanul ostorozta: részben vagyonossága, részben pedig amiatt, ahogy e vagyonra - a Magyar Nemzet és a Fidesz története szerint - szert tett. Gyurcsányt az ellenzék a 90-es évek elején a privatizáció meg az olcsó hitelek aranybugyrában turkáló, bennfentes, pompás helyre nõsülõ szépfiúként festette meg, aki késõbb busás állami megrendelésekhez is jutott; a jobbára a HVG 1996-os cikkeit felmelegítõ "leleplezések" aztán beszivárogtak a sportminiszter pártbéli ellenfeleinek retorikájába is. (Szili és Kovács is oda-odaszúrogattak, az MSZP antikapitalistáinak helyeslõ dörmögésétõl kísérve; a miniszterelnök ekkoriban teljes mellszélességgel állt ki mellette.) Gyurcsány ellentörténete a mély szegénységbõl startoló, kisvárosi, nonkonform, a családi vagyont kockára tevõ self made manrõl szól, aki pályáját egy üzleti tanácsadó cégecske lóti-futijaként kezdte, hogy aztán tehetsége, rátermettsége s az átmeneti kor kínálta páratlan lehetõségek révén már cégtulajdonosként - nemcsak legális, hanem etikailag is kifogástalan módon - romos gyárakból csináljon mûködõ üzemeket, lerobbant cégekbõl mûködõ vállalkozásokat. Tavaly októberben a fideszes Szijjártó Péter intézett hozzá kérdést vagyonáról az Országgyûlésben; Gyurcsány szenvedélyes válaszában nemcsak azt próbálta bizonyítani, hogy a gazdagság nem feltétlenül bûn, hanem mintegy amnesztiát kért az átmenet hajnalán zajlott privatizáció kedvezményezettjei számára.
Hogy Gyurcsány magyarázatából mennyit fogadna el a nép, ha megkérdeznék, mondjuk egy olyan választáson, ahol Orbán és õközötte kellene dönteni, a magyar politika egyik kulcskérdése - lehet. Ha Gyurcsány valaha eljut odáig. Népszerûségi mutatói mindenesetre inkább arról tanúskodnak, hogy a mi népünk nem szívleli a gazdagokat. Gyurcsány nem is saját magáról beszél a legszívesebben. Idén tél végén tette közzé Merjünk bal-oldaliak lenni címû programszkeccsét. A röpirat leszámol néhány holt és még ma is élõ baloldali dogmával; elveti az osztályalapú politizálást, s feladja az osztályharcot, nem kérdõjelezi meg a magántulajdont, a globalizációt, és kiegyezést szorgalmaz a munkaadók (a tõke), a munkavállalók és a kormány(ok) között; ugyanakkor a magyar baloldalt 1953-tól a progresszió, a modernizáció letéteményeseként állítja be. (A röpirat és annak a Mozgó Világ által rendezett nyilvános vitája után valóságos programalkotói láz tört ki a szocpártban.)
Egy ponton túl
Bár nem mondja, hogy az akar lenni, Gyurcsányt nehéz nem miniszterelnök-aspiránsként elképzelni - és ha ez innét, Kõbányáról is megállapítható, bizonyára észrevette Medgyessy Péter is. S mivel nyilván az sem kerülte el a figyelmét, hogy a szocialista pártban szinte egyöntetû a vélemény: õ nem fog nekik még egy választást nyerni, a Gyurcsány irányába tett elõvágás logikus lépésnek tetszik. A kormányfõ rendet tart a kormányban: és Gyurcsány a kormányból kipenderítve a senki földjén fog landolni. Egy riválissal kevesebb. Ugyanakkor abban csak a nagyon naivak bírnak véletlen egybeesést látni, hogy a kormány egyik legnépszerûbb minisztere, Bárándy Péter épp a múlt szombati Népszavában tette függõvé további miniszterkedését az igazságügyi reform folytatásától; vagy hogy a Gyurcsánnyal rokonszenvezõ kormányszóvivõt lapzártánk napján, hétfõn tette lapát-ra - lényegében indoklás nélkül - fõnöke. A Medgyessy-kormány a bomlás jeleit mutatja: megfeneklett reformok, szétszaladó miniszterek, egy rendkívül barátságtalannak kinézõ 2005-ös költségvetés, egy hótt ideges frakció és öles Fidesz-elõny mindaz, amit per pillanat fel tud mutatni.
Ám a konstruktív bizalmatlansági indítványhoz nemcsak arra van szükség, hogy 194 szocialista és szabaddemokrata képviselõ el akarja küldeni Medgyessy Pétert, de arra is, hogy megmondják: kit akarnak helyette. A jelöltnek mérlegelnie kell, hogy másfél évvel a kampány elõtt bajosan vághat bele ambiciózus programokba, vagy ha belevág, azok csak vinni fogják a pénzt s enni az emberek türelmét; hogy a jövõ évi költségvetés nem a felhõtlen öröm és az "ide is rakjunk még pár milliárdot, meg oda is" és a "beh' örülök, hogy adhatok" büdzséje lesz; hogy leginkább ügyvezetnie kell, és a fõ feladata abban áll majd, hogy ne szúrja el a dolgokat a következõ, igazi miniszterelnök-jelölt fellépése elõtt. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy ennek az illetõnek maga mögött kell tudnia az összes szocialista oligarcha támogatását; hogy Szilinek, Gyurcsánynak, Hillernek, Szekeresnek, Lendvainak, Hornnak és a többi veteránnak, a fejüket újból felütõ "népi szocialistáknak" (akikrõl cikkünket lásd rögtön ez után - a szerk.), s végül Medgyessy frakcióbéli híveinek mind meg kell egyezniük - egyetlen személyben. (Józan politikai számítás szerint ez az illetõ leginkább Kuncze Gábor lehetne: az SZDSZ törzsszavazói örülnének neki, bármit is csinál, a többiek meg legalább értesülnének róla, hogy van egy ilyen párt is. A közgazdász Kuncze talán el tudná adni még a 2005-ös córeszt is. Valószínûtlen, hogy 2006-ban komolyan gondolná a hosszabbítást, tehát senki köreit nem zavarná: a szocialisták meg addig bõven lejátszhatnák a meccseiket.)
Ám arról, hogy bármilyen megegyezés körvonalazódna, lapzártánkig nem értesültünk. A Hiller-Gyurcsány tengelynek értesüléseink szerint éppannyi esélye van (vagy nincs), mint a Szili-Medgyessy tandemnek. Vagy a Szili-Hiller-Gyurcsány-népi szárny kombinációnak. Vagy annak, hogy Medgyessy marad, és csak a költségvetés elfogadása utáni elsõ parlamenti ülésnapon, azaz jövõ februárban veszi a kalapját. Vagy... Persze a választásokig még sok idõ van hátra, és Medgyessynek is elég volt egy év, hogy. De van bizonyára egy pont, amelyet akár észrevét-lenül is át lehet lépni, s amelyen innen még létezik egy párt, és él egy szervezet, túl rajta meg csak élõnek látszik. Ettõl a ponttól a szocialisták immár nincsenek nagyon messze.
Korponai Ilona
