A Magyar Orvosi Kamara a múlt héten szüntette meg azt az etikai eljárást, amit tavasszal indított a gazdaságilag legsikeresebb fõvárosi kórház vezetõje ellen, miután a fõigazgató a Financial Timesnak egy szûk szakmai klikket nevezett meg mint
a hálapénzrendszer legnagyobb haszonélvezõit és az egészségügyi reform kerékkötõit. Mivel a sajtónak nyilatkozó orvosok feje fölött immár nem lebeg a kamara pallosa, a Narancs részletesebb magyarázatot kért.
Magyar Narancs: Miért kavart idehaza ekkora vihart a hálapénzrõl szóló megjegyzése?
Molnár Lajos: Ingerültek az emberek, bizalmatlanok az egészségügyi rendszer mûködésével kapcsolatban, és ennek az egyik kifejezõdési lehetõsége az önmagában is irritáló hálapénz. Ez egyben egy kristályosodási pontja a rendszer rossz mûködésének. Radikálisan megváltozott a társadalmi klíma: sokáig egyfajta cinkos hallgatás volt a jellemzõ, a betegek adták, az orvosok elfogadták, mindenki úgy tett, mintha nem létezne vagy természetes lenne. Az utóbbi idõben kiderült, hogy ez egy rendszerhiba, és ezt a rendszert a betegek már nem nagyon tolerálják. Eltelt 15 év a rendszerváltás óta, és az emberek észrevették, hogy van a gazdaságnak egy olyan területe, ahol gyakorlatilag semmi sem változott: az egészségügy.
MN: Mi történt most, 15 év után?
ML: Az emberek információéhesek, és ki is tudják elégíteni a kíváncsiságukat. Többet tudnak az egészségügyi ellátórendszerekrõl, és sokkal szolgáltatáscentrikusabbak, hiszen Magyarországon piacgazdaság van. Mindez beszédtémává tette a hálapénzt. Nem is a járulék- és a hálapénzfizetés ténye tolerálható egyre nehezebben a társadalom számára, hanem, hogy nem tudható, mit kapunk ezekért a pénzekért. Az egészségügyi rendszer nem képes biztosítani a járulék fejében nyújtott szolgáltatások minõségét és megbízhatóságát, és különösen nem garantál semmit azért, amit hálapénzként adunk.
MN: De ez miért meglepõ? A hálapénzért - mivel nem átlátható, szerzõdéses viszony keretében adjuk - természetes, hogy nem jár garancia.
ML: Igen, de az emberek egyre tisztább viszonyokat várnak minden területen. Egy normális rendszertõl elvárható, hogy ha bemegyek a kórházba, pontosan állapítsák meg a bajom és a teendõket, majd ismert és kiszámítható pénzügyi feltételek mellett pontosan lássanak el.
MN: A tisztább viszonyok megteremtése nemcsak a betegeknek, hanem az orvosoknak is jó lenne, például nem kényszerülnének bele a hálapénz kapcsán a mostani megalázó szerepbe. Miért van az, hogy a jelek szerint az orvosok egy hangadó csoportjának mégis a status quo fenntartása az érdeke?
ML: Annak a szûk rétegnek, amelyik jelentõs extra bevételhez jut a hálapénz formájában, nem lehet olyan reformot kínálni, amely ne járna e jövedelem csökkenésével.
MN: Ez a szûk réteg inkább egy orvosszakmai elit, vagy az ellátórendszer kulcspontjain ülõkre gondol?
ML: A kamara etikai statútuma, amit 1995-ben fogadtak el, már úgy fogalmaz, hogy a hálapénz bizonyos esetekben pozíciókhoz köthetõ. Nyilvánvalóan ez a pozíció elsõsorban klinikumbéli, hierarchikus posztokat jelent. Egyrészt tehát valóban pozícióhoz kötött, másrészt szakmai megoszlás is van mögötte, hiszen vannak olyan orvosok, mint a laborosok, a kórboncnokok, a röntgenesek, a köztisztviselõ orvosok, akik egyáltalán nem kapnak hálapénzt. Az említett 5-10 százalékos szûk haszonélvezõ réteg viszont befolyásolja a politikát és uralja a médiát.
MN: Hogy tudja egy mégoly jó pozícióban lévõ csoport ennyire erõsen érvényesíteni az érdekeit a társadalom és a szakma többsége ellenében?
ML: Ha egy vezetõ politikus megbetegszik, feltehetõen nem a hálapénzrendszer keretében kap ellátást. Viszont a vezetõ klinikusok látják el. Az õ jelentõs részük a hálapénzrendszerben, illetve -rendszerbõl él. Nyilvánvaló, hogy ez a kapcsolatrendszer alapvetõen befolyásolja a politikai döntéshozók álláspontját, és ugyanez vonatkozik a sajtó munkatársaira. A sajtó jelentõs véleményformálói szintén ezzel az orvoselittel kerülnek kapcsolatba, és nyilvánvalóan nagyon sok mindenben az õ álláspontjukat közvetítik.
MN: De ez inkább a reformok bírálatában jelentkezik, és nem a jelenlegi rendszer dicsõítésében.
ML: Azt ma már senki nem meri mondani, hogy a jelenlegi rendszer jó, ez a réteg e tekintetben hallgat. Az, hogy se jobboldali, se baloldali kormány nem tud olyan reformjavaslatot hozni, amelyik e réteg támogatását vagy legalább jóindulatú semlegességét elnyerje, nem feltétlenül azt jelenti, hogy mindegyik politikai erõ vak, sötét és buta, és nem tud egészségügyi reformot összehozni. Bármilyen egészségügyi reform, legyen az a Mikola- vagy a Csehák-féle javaslat, a Horn-kormányé vagy az Orbán-kormányé, ennek a viszonylag szûk csoportnak az ellenállásába ütközött. Abban mindnyájan egyetértünk, hogy nem a kisvárdai fül-orr-gégész és a fiatal soproni sebész szakorvos az, akinek a szava hallatszik. Van egy jó megfogalmazás, egy orvosi levelezõlistán olvastam: "a 400 ezer forintos fizetés az orvosok többségének vágyálom, egy kisebbségnek pedig rémálom".
MN: Hogyan kellene összekötni a bérrendezést és a hálapénz megszüntetését?
ML: Tûrhetetlen, hogy milyen bérekért dolgoznak az orvosok, ám a 400 százalékos béremelés ígérete felelõtlen volt, a mostani kormány által adott 50 százalékos bérfejlesztés viszont semmilyen szakmai vagy politikai hasznot nem hozott. A társadalom csak akkor támogatja az egészségügyi bérek rendezését, ha kap is érte valamit. Egyetlen dolgot kaphat: azt, hogy az orvostársadalom lemond a hálapénzrõl. Amíg ez a megegyezés nem történik meg, nem képzelhetõ el, hogy a politika és a társadalom radikális orvosbéremelésre szánja el magát.
MN: Tehát az orvosi kamarának bele kellene mennie, hogy a hálapénz elfogadása súlyos következményekkel járó etikai vétségnek minõsüljön, a társadalom pedig cserébe több pénzt fizetne járulékként?
ML: Igen, pont errõl szólna ez az üzlet. Elsõ körben évente körülbelül 50 milliárd forintba kerülne az orvosbérek elfogadható rendezése, azaz megduplázása. Ez nem ár a rendezett viszonyokért, és fõleg nem több, mint amit hálapénzként amúgy is kifizet a társadalom, hiszen nagyjából a hálapénzt kellene egy tisztességes elosztási rendszerbe csatornázni. Tavaly minden csereérték nélkül megemelték az egészségügyi járulékot egy százalékkal, és senki nem szólt miatta. Ha a társadalomnak azt ajánljuk, hogy még egy százalékot kötelezõen levonunk, amiért cserébe megszûnik a hálapénz és a kiszolgáltatottság, akkor ezt a közvélemény el fogja fogadni. Ennek a gátja kizárólag az a szûk orvosi kisebbség, amelyik az orvosok nevében nyilatkozva a kilátásba helyezett béremelést kevésnek nevezi, és mindent elkövet, hogy a társadalom számára ez a megoldás finanszírozhatatlannak, a politikusoknak pedig értelmetlennek tûnjön. Pedig a 40 ezer orvos kamarai tag többsége jól járna bérének megduplázódásával, mert nem él meg a hálapénzbõl.
MN: Hogyan tud az orvostársadalom többsége, a járulékfizetõ polgár és a politika e klikk megkerülésével megállapodni?
ML: "riási elõrelépés, hogy egyáltalán beszélünk a hálapénzrõl, és racionális alternatívákról vitatkozunk. Az orvosok többsége biztos, hogy partner lenne ebben, csak nem õk nyilatkoznak. A politikusok csak a közvélemény nyomására hajlandók ekkora és ennyire drága lépést meglépni, ezért értelmes és nyilvános vitákra van szükség a hálapénzhez hasonló anomáliák feltárására. Nincsenek illúzióim, az említett hármas kézfogás nem fog egyhamar bekövetkezni, de nincs más út. Az egészségügyi ellátórendszer iránti közbizalom meggyengült, az orvosok többsége szintén elégedetlen, és ez a helyzet kezd kényelmetlenné válni a politikusok számára. Az õ dolguk az, hogy kitalálják ennek az "új társadalmi szerzõdésnek" a technikai részleteit.
MN: Mit tehet egy sikeres kórház vezetõje, hogy az intézményében a hálapénzjelenség normális keretek között maradjon?
ML: Nem sokat. Ha elfogadjuk - márpedig igaz -, hogy a hálapénz a rendszer betegségének a tünete, akkor bele kell törõdnünk, hogy a Szent István Kórház is része ennek a rendszernek. Itt külön nem lehet világmegváltó programokat indítani, nem lehet megszüntetni vagy csökkenteni ezt a jelenséget. Egy dolgot lehet tenni: bár a kamara etikai statútuma szerint a hálapénz egésze etikailag aggályos, mi az egyértelmûen etikátlan jelenségeket megakadályozzuk, az ilyesmi nem is jellemzõ az intézményünkre.
MN: Arra gondol, amikor hálapénzhez kötnek egy szolgáltatást?
ML: Így van. Ötödik éve vagyok itt, és hozzám még közvetett panasz sem jutott el ilyesmirõl, pedig az interneten még a laikus weboldalakat is buzgón figyelem, igaz, ez nem zárja ki, hogy nem fordul elõ. Az orvostársadalom érdekes módon ilyenkor mindig összezár, egyének nem tudnak sikeresek lenni a hálapénz elleni csatában. Azt a néhány orvost, akik nyilvánosan kijelentették, hogy nem fogadnak el hálapénzt, mindig megkövezték. A hálapénz egy kórtünet, amit csak a rendszer megváltoztatásával lehet felszámolni.
MN: Mi az oka, hogy ugyanabban a finanszírozási rendszerben az egyik kórház százmilliós nagyságrendû vagy milliárdos adósságot halmoz fel, a másik pedig tartalékolni képes?
ML: Vannak objektív okok, melyek megkönnyítik egy intézménynek, hogy gazdaságilag, pénzügyileg sikeres legyen, és ezért többet tudjon gyógyításra fordítani. Egy sokszakmás, diverzifikált nagy kórház - különösen, ha okosan szervezik - képes arra, hogy a veszteséges területeket kompenzálja a nyereséges területek bevételébõl. A baleseti sebészet vagy az intenzív ellátás például a világon mindenhol ráfizetéses, mert nemcsak szakmailag, de pénzügyileg is kiszámíthatatlan. Vannak azonban olyan területek, például a szülészet vagy a mûtétek egy része, a szemsebészet vagy a CT és az MR diagnosztikai tevékenységek, amelyek ésszerû gazdálkodás mellett többletbevételt eredményezhetnek, és így a veszteségek finanszírozhatókká válnak. Hasonló objektív elõny, hogy a miénk egy nagy múltú, tradicionális, jó nevû kórház a fõváros közepén, mely könnyen megközelíthetõ. Így gyakran eszébe jutunk a betegnek, és sokan választanak bennünket.
MN: A pénzügyi sikerbõl mi múlik a kórház vezetésén?
ML: Egy adott térségben a kórház gyakran számtalan terméknek és szolgáltatásnak a legnagyobb fogyasztója. A telefontól az energián át a gyógyszerekig és az élelmiszerekig. Nem igazán tanultuk meg azt, amit a versenyszférában tudnak, hogy nagyfogyasztóként sokkal olcsóbban kell tudjunk vásárolni, mint magánemberként. Még a banki szolgáltatások terén is el lehet érni, hogy olcsón vezessék a számlánkat, és kedvezményt adjanak minden egyes átutaláskor. Az ilyen jellegû kiadások 10-15 százalékát meg lehet így spórolni.
MN: Van, ahol nem élnek ezekkel a lehetõségekkel?
ML: Nem vagy nem ilyen mértékben élnek vele. A közgondolkodásban nehezen összeegyeztet-hetõ a kórház és az egészségügy fogalma a piaci tevékenységgel. Gyakran elõfordul, hogy bejönnek a potenciális szállítók, és azzal kezdik, hogy mondjuk meg, miben segíthetnek: érezhetõen arra a szemléletre játszanak rá, hogy a kórház elvont ideák szerint mûködõ humán intézmény és nem piaci vásárló. Aztán meg vannak lepõdve, amikor azt hallják: ne segítsenek, hanem kössünk üzletet. Ha a kórház nem úgy viselkedik, mint egy piaci szereplõ, attól nem lesz több pénze és nem mûködik jobban, éppen ellenkezõleg.
MN: A hasonló profilú, de veszteséges intézmények tehát nem annyira vállalati, mint inkább valamiféle humán értékrend szerint gazdálkodnak?
ML: Igen, és ez pénzügyi zavarokat okoz. A menedzsment felelõssége óriási. Ma már egy kórház minimum 2-3, a miénk 6-8 milliárd forinttal gazdálkodik évente. El tudja képzelni, hogy egy ekkora céget egy menedzseri képesítés vagy képességek nélküli, másodállású vezetõ vezessen, aki fõállásban a mûtõben operál? Lehet, hogy ma még szentségtörés, de ennek a kórháznak a fõorvosi kara bizonyos mértékig pénzügyileg is felkészült. Tudják, hogy mennyit költhetnek és költenek, mibe kerülnek a vizsgálatok, a gyógyszerek, és tudnak kalkulálni, hogy minden betegnek jusson a keretbõl. Tisztában vannak azzal, hogy a gyógyítási döntések sokszor komoly pénzügyi döntések is, és sokszor azt is tapasztalják, hogy a racionális pénzügyi szemléletû gyógyítás egyszersmind jobbat is jelent.
MN: A keretek betartása a premizálási rendszerhez kötött?
ML: Nem, mert az anomáliákat szülne. Azt a rendszert alakítottuk ki, hogy senkinek nem fizetünk egyéni jutalmat. A kórház egységes egész, vagy mindenkinek tudunk adni, vagy senkinek. A gyakorlatban mindenkinek évente többször adunk, ugyanolyan arányban, ezen- kívül csak a gyerekes dolgozók élveznek pluszkedvezményeket.
MN: Hogy függ ez össze a magyar kórházakra hagyományosan jellemzõ, szerintem botrányos hierarchikus rendszerrel, melyben az orvosok nem partnerként, hanem beosztottként, rosszabb esetben cselédként tekintenek például az ápolókra?
ML: Elõrebocsátom, hogy szívmûtétet csak hierarchikus rendben lehet végezni, ott nincs helye a demokráciának. Számos más helyen viszont sokkal több partnerségre van szükség. Ez a gyakran poroszos rend összefügg a 15 éve változatlan rendszerhibákkal és a hálapénzzel is. Ha erõs hierarchiát tartok és konzerválom a hatalmat, ha nem partnereim vannak, hanem beosztottjaim, netán cselédeim, a hatalomkoncentráció könnyen vezet pénzkoncentrációhoz is. Nem véletlen, hogy a háziorvosi rendszerben nincs hierarchikus viszony, sokkal jobban is mûködik, mint a kórházak. A szakorvosi rendelõintézetek e hierarchikus rendben való mûködtetése is teljesen indokolatlan: már rég hagyni kellett volna a járóbeteg-rendelõket szabad pályán privatizálni. Egyébként az általános nõvérhiánynak is pont ez az erõs hierarchia az egyik oka. Nálunk viszont közel három éve nincs nõvérhiány, a "cselédstátus" pedig gyakorlatilag megszûnt. A nõvérek megbecsülésében a kicsit magasabb bérek és egy sor más kedvezmény mellett az is fontos, hogy igyekszünk tanulási és "graduálási" lehetõséget teremteni az ápolóinknak, tehát hogy kiemelkedhessenek a legjobbak, és diplomás nõvérként az orvos szakmai partnereivé válhassanak. Az õ munkájukat nagyon sok, szintén jól képzett és diverzifikált segítõnek kell támogatnia.
MN: Az egészségügyi reform vitája arra a paradigmára épül, hogy a rendszer alulfinanszírozott. Az ön által vezetett kórház gazdasági eredményei mennyire árnyalják ezt az álláspontot?
ML: Az alulfinanszírozottság fogalmát nem lehet így értelmezni. Az egészségügyre kétségkívül kevés pénz jut, nálunk a GDP 4,8 százaléka. Igaz az is, hogy ez a pénz rosszul hasznosul. Két éve például 150 milliárdot tettek bele az egészségügybe, és ezt azóta is évrõl évre beleteszik. Változott valami? Semmi. Véget kell vetni annak a rendszernek, hogy a politika minden ráció és ellenszolgáltatás nélkül hol elvesz, hol ad valamit. Ehelyett van szükség új társadalmi szerzõdésre az egészségügyben. Nem általában alulfinanszírozott ez a szféra, hanem bizonyos területekrõl hiányzik a pénz. Az egyik ilyen terület a már említett bérek mellett az egészségügy infrastruktúrája. A kórházak zöme száz éve épült, ezeknek sem az állagmegóvására, sem a korszerûsítésére nincs pénz. Nincs pénz a százéves szakmai struktúra megváltozta-tására sem, hogy például az egyik belgyógyászati osztályunkból onkológiát csináljunk.
MN: Hogyan lehet pluszpénzt szerezni ezekre a területekre?
ML: Teljesen egyértelmû, hogy az államnak belátható idõn belül nem lesz annyi pénze, hogy korszerûsítse ezt a csak nehezen és drágán üzemeltethetõ infrastruktúrát. Ha még a mi életünkben változást szeretnénk, akkor külsõ forrást, mondjuk ki, magántõkét kell bevonni. Az pedig pénzbe kerül, mert nem lehet tõle elvonni a profitot.
MN: Ha tehetné, befektetne a saját kórházába?
ML: Elõrebocsátom, hogy az ekkora kórházak nem a legjobb terepei a privatizációnak, ugyanis kellenek referenciahelyek, ahol a felállított mutatók alapján összemérhetõ a már magán- és a még közintézmény mûködése. De a kérdésére válaszolva: igen, gondolkodás nélkül befektetnék, biztos, hogy még a dédunokám is tisztes profitot tudna belõle hazavinni.
MN: Mit gondol az irányított betegellátási rendszerrõl, a Radnai György kormánybiztos nevével jelzett ellátásszervezési reformtervrõl?
ML: Az irányított betegellátás több mint kísérlet, az év végéig mintegy kétmillió ember vesz részt benne. Kedvezõ tapasztalatok születtek, hogy a rendszert fokozatosan bizalmi elvek mentén alakítsuk át. A mostani rendszerrel ugyanis az a baj, hogy a szereplõi nem bíznak egymásban. Bizalom akkor lesz, ha a szereplõk kiszolgáltatottsága megszûnik, ami csak akkor lehetséges, ha olyan rendszer jön létre, ahol verseny van. Ez alatt nem klasszikus, tisztán piaci versenyt értünk, mert ilyen az egészségügyben még Amerikában sincs. Meg kell adni a betegnek a lehetõséget, hogy a lehetõ legjobb szolgáltatást válassza, és lehetõvé kell tenni az orvosnak is, hogy válasszon a biztos, de alacsonyabb bért fizetõ közszféra és a némi gazdasági kockázattal járó, de független, nem hierarchikus rendben gyógyító és szabad egzisztenciát biztosító magánszféra között. A jelenlegi törvényt úgy kell megváltoztatni, hogy ezeket a választási elemeket garantálja a betegek számára, de biztosítsa az egészségügyi intézmények és dolgozók számára is. Az általam ismert verziók ezeket a választási lehetõségeket nem nyújtják.
MN: Milyen garanciákat kellene beépíteni az ellátásszervezésrõl szóló új törvénybe, melynek most folyik az elõkészítése?
ML: Az ellátásszervezõ - amit biztosítónak kellene neveznünk, hiszen pénzért egészségügyi ellátást szervez - nem kaphat monopóliumot a tevékenységére. Több-biztosítós egészségügyi rendszerre van szükség, ha mégannyira sikerült is lejáratni ezt a fogalmat a közvélemény elõtt. Van egy állami elosztóhivatal, az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP), amit csak eufemisztikusan lehet biztosítónak nevezni, hiszen semmilyen kockázatot nem visel, nincs a mûködésének egyetlen biztosítási jellegû eleme sem. Az OEP-nek monopóliuma van, és nem is mûködik jól: nonprofit szervezetként nem érdekelt sem a nyereségben, sem a megtakarításban, egyáltalán semmiben, csak a rendszer mûködésében. Nagyon veszélyes azonban ezt felváltani több tucat kis, területi monopóliummal, melyek ugyanúgy versenykorlátok nélkül mûködnek, csakhogy profitorientáltan.
MN: Azt szeretné, hogy válogathassunk az ellátásszervezõk között?
ML: Így van.
MN: Eddig arról volt szó, hogy az ellátásszervezõ segít megtalálni a betegnek a legjobb és egyben leginkább költséghatékony megoldást a problémájára. Miként fog egy jellemzõen alulinformált beteg eligazodni abban a rendszerben, melyben még sok, egymással versengõ ellátásszervezõ is küzd a kegyeiért?
ML: Lehet, hogy ez liberális felfogás, de szerintem senki ne írja elõ a betegnek, hogy az õ pénzéért mi a jó neki. Az ellátásszervezõ ne tiltó-engedõ kapuõr, hanem terelõ, a döntést segítõ révkalauz legyen. A mai medicina annyira bonyolult, hogy a betegnek segítségre van szüksége átjutni ezen a labirintuson; mivel azonban mindenért õ fizet, csak segíteni szabad a döntését, nem pedig helyette dönteni. A betegnek legyen választási lehetõsége: tudhassa, hogy melyik alternatíva mennyibe kerül és milyen eredménnyel jár, majd pedig döntsön. Nem kell értenem az autókhoz, hogy tudjam, milyen kocsit akarok: ahogy a gyenge típusok eltûnnek a piacról, ugyanúgy a rossz szolgáltatók is - errõl szól a verseny. Ha nincs verseny, akkor bárki megél, és információhiány alakul ki. A legjobb információt a piac nyújtja.
MN: Szabadpiac mellett is sokan vesznek bóvlit.
ML: Senkinek nem lehet megtiltani, hogy kerti törpét vegyen. Csak arra kell vigyázni, hogy a törpéje ne legyen egészségre ártalmas, vagyis szabályozott legyen a piac. Az egészségügyben nem szabadpiaci versenyre van szükség, hanem államilag erõsen szabályozott versenyre, monopóliumok nélkül.
MN: A reform nem kínál megoldást az infrastrukturális és bérfejlesztések forrására, mivel csak kevés pluszforrást von be az egészségügybe.
ML: Ha e két területre nem lesz pénz, akkor a reform eredménytelen lesz. Nem várhatunk 20-30 évet az államra, mert a választók nem szeretnének korábban meghalni, mint a csehek, a szlovákok vagy a lengyelek, márpedig most ez a helyzet. A magánpénz viszont nem fog bemenni egy olyan rendszerbe, ahol van egy OEP-szerû monopólium, ahol három hónappal késõbb tudom meg, hogy mennyit térítenek a mûtétért, ahol kiszámíthatatlan a finanszírozás, és ezért nem lehet üzleti tervet készíteni. Megbízható rendszert kell kialakítani, és meg kell találni a hosszú távú, de nagyon biztos jövedelmet keresõ befektetõket, akik értékelik, hogy például ez a kórház közel 120 éve mûködik itt, bevétele van, és 120 év múlva is mûködni fog. Azt a magántõkét viszont, amelyik öt vagy hét év alatt akar megtérülést, meg kell akadályozni a piacra lépésben.
MN: Milyen a viszonya a fenntartóval, a Fõvárosi Önkormányzattal, amely a kamara etikai vizsgálatának bejelentése után szintén vizsgálódni kezdett önöknél?
ML: A 90-es években 7-800 millió forintos adóssága volt a kórháznak, ma nincs. A fenntartónak jóval kevesebbet kell bajlódnia a betegpanaszokkal, mint az átlagos kórházakban. Az is megnyugvással kell hogy eltöltse, hogy jól hasznosulnak a fejlesztésre adott pénzek. Amögött, hogy mindezzel mégsem elégedettek, hanem bizalmatlanság címén például azt vizsgálták, hogy miként vehettünk két CT-t a piaci ár alatt, valami más van.
MN: Ismét az ellenérdekelt szûk elit mesterkedésére gondol?
ML: A Financial Times-cikkben kimondtam, hogy meztelen a király. Talán úgy gondolják, hogy nem elsõsorban nekem kellene kimondani, csak hát mások nem nagyon mondják.
Miklósi Gábor
