Magyar Narancs: Friss hír, hogy újabb 42 milliárdot vonnak el a felsőoktatástól; 2008-hoz képest több mint 80 milliárddal csökkent az állami támogatás. Ön ezt tendenciának látja, vagy idén valami minőségileg új dolog történt?
Fotó: Németh Dániel
Tőrös Szilárd: Egyfajta trendet lehet látni 2008 óta, ma a felsőoktatás állami támogatása durván a GDP fél százaléka, holott egy százalék körül lenne az ideális arány. 2011-ben a Széll Kálmán Terv rontott a helyzeten, a felsőoktatási kiadások további csökkentését helyezte kilátásba. Az a véleményünk, hogy a felsőoktatási rendszert valóban át kellene gondolni, a jelenlegi átszervezésben azonban sok az indulati elem, és nincs nyugodt, szakmai háttérmunka, amely kijelölné az állami felsőoktatás céljait és eszközeit. Azt nagyjából mindenki tudja a szakmában, hogy ha egy nagy rendszert át akarunk szervezni, akkor abba először pluszforrásokat kell fektetni, csak ezután lehet költséghatékonyabban működtetni. Nálunk az az abszurd helyzet állt elő, hogy az átszervezést a forráskivonás teszi szükségessé.
MN: A felsőoktatási dolgozókat az eddigieknél hátrányosabban érinti az idei elvonás?
TSZ: Az idei helyzet specifikumát az adja, hogy a rektoroknak az állami költségvetés felsőoktatási keretének, mindössze 123 milliárd forintnak a rájuk eső részéből kell elkészíteniük az intézményi költségvetéseket. Önmagában kevésnek érzem azt, ha az oktatási kormányzat képviselői a sajtónak elmondják, hogy a valószínűleg emelkedő hallgatói létszámhoz megtalálják majd a forrást. Egy felelős vezető ugyanis nehezen tud a szenátus elé olyan költségvetést terjeszteni, amelyben teljesen bizonytalan a bevételi oldal.
MN: A minisztérium viszont azt állítja, hogy bővült az egyetemek állami finanszírozása, a PPP konstrukciók kiváltására, az EU-s pályázatok önrészére és a szállítói tartozások kiegyenlítésére 47 milliárdot ad az állam. Ezt nem tartják megnyugtatónak?
TSZ: Ezt többször mondták a minisztériumi képviselők, de több probléma is van az állítással. Egyrészt egyértelmű döntés tudomásom szerint még nincsen. Másrészt a három terület egyike sem a működtetést szolgálja, ezekből a pénzekből nem lehet fűteni, nem lehet világítani, nem lehet bért fizetni. Ezek a milliárdok természetesen fontosak, de más célt szolgálnak. Azt is gyakran elmondják a minisztériumban, hogy az intézményeknek egyéb forrásaik is vannak. Ez kétségtelen, azonban látni kell, hogy a pályázati források nem "puha pénzek", ezeket legtöbbször konkrét, számon kérhető pluszfeladatra adják. Természetesen a költségtérítés is saját forrás, ennek összegét azonban még az előző, teljesen más finanszírozási rendszerben határozták meg az intézmények, ezért nem fedezi a valódi önköltséget. Ha most elkezdik elbocsátani a dolgozókat, oktatókat, akkor szeptembertől ki fogja tanítani a várhatóan nagyobb létszámú hallgatóságot? Az új felvételi eljárásban az is teljesen lutri, hogy ki hova jelentkezik, a változásnak lesznek nyertesei és vesztesei is, veszélybe kerülhet a vidéki felsőoktatási intézmények regionális fejlesztő funkciója. Azt kellene meggondolni, hogy miként lehetne a magyar felsőoktatást a jelenlegi tűzoltásszerű sokk nélkül átszervezni.
MN: A közoktatás felől néhány egészen szürreális történetet lehetett hallani hiányzó krétáról és vécépapírról. A felsőoktatási dolgozók szembesülnek hasonló mindennapi gondokkal?
TSZ: Ennyire jól reklámozható történettel nem tudok előállni, de az nagy baj, hogy a különböző szakok költségigényessége közötti eltérést már az elmúlt időszak normatív finanszírozása sem tükrözte. Műszaki területen régóta az a gyakorlat, hogy dologi kiadásra egy fillér nincs a költségvetésben. A laboratóriumi órákhoz szükséges vegyszereket például egyéb kutatási témák terhére szokták megvenni az egyetemek, pedig a pénzt alapvetően arra kellene fordítani, amire adják.
MN: Említette az elbocsátásokat. A felsőoktatási dolgozók kényszernyugdíjazása és a nyugdíjas oktatók kettős juttatásának megszüntetése mekkora veszélyt jelenthet a normális működésre?
TSZ: A december 29-i kormányhatározatban sikerült azt a "privilégiumot" elérnünk, hogy a felsőoktatásban dolgozó oktatóknak, professzoroknak nem kötelező egyből nyugdíjba menniük. Ez nem vonatkozik az oktatást közvetlenül segítő diplomás dolgozókra, például az informatikai központok, tanulmányi osztályok munkatársaira. Itt egyedi kérelmeket lehetett benyújtani január 31-ig. A kettős juttatás eltörlésével az a legnagyobb probléma, hogy diszkriminatív, és tartok tőle, hogy alkotmányellenes is, hiszen csak a közszférában dolgozókra vonatkozik. Az intézkedést ráadásul zárószavazás előtti módosítóként fogadták el decemberben. És ha elvben egyet is lehetne érteni a dologgal - ez megint váratlanul érinti az oktatási rendszert. Sok esetben a doktori iskolákban meghatározó szerepet játszó oktatókat vagy a képzésben tanító speciális tudású kollégákat érint a rendelkezés. Csakhogy ebben a szférában nem lehet gond nélkül leváltani a munkavállalókat, nem lehet csak úgy beugrani egy szaktárgy oktatására. Elképzelhető, hogy el fognak maradni bizonyos órák, ami biztosan rontja az oktatás minőségét.
MN: Az nem megoldás, ha mindenki inkább az oktatást választja?
TSZ: Ezt nem lehet előre megmondani, áprilisig hozhatják meg a döntést az érintett kollégák. Az elmúlt években nyugdíjazottaknál nincs olyan nagy differencia az aktív kereset és a nyugdíj között, én nem mernék fogadásokat kötni arra, hogy a további szolgálatot fogják választani.
MN: Legutóbb az ellen szólaltak fel, hogy a miniszter önöket sem hívta meg a felsőoktatási kerekasztal üléseire. A Magyar Rektori Konferencia azonban ott van. Ez nem jelent elég garanciát az intézmények képviseletére?
TSZ: A Rektori Konferencia a munkáltatói oldal. Egy ilyen rendszerben nyilvánvalóan más a munkáltatók és más a munkavállalók érdeke, felelőssége. Nem igazán értettem, amikor a kerekasztal résztvevői úgy nyilatkoztak, hogy majd becsatornázzák az egyéb szempontokat is. Nehéz lenne a felsőoktatást úgy átalakítani, hogy az abban meghatározó szerepet játszó oktatók, az oktatást segítő dolgozók szempontja ne jelenjen meg. Ebben a kérdésben talán lesz elmozdulás. Tegnap (február 4-én - a szerk.) a miniszter úr fogadott, és ígéretet kaptam, hogy a felsőoktatási kerekasztal következő ülésén a tagokat meg fogja szavaztatni az FDSZ részvételéről. Az a játékszabály, hogy ha mindenki egyetért, akkor bővítik a kört.
MN: Az elmúlt hónapok meglehetősen aktív szereplője volt az Oktatói Hálózat is. Velük milyen a szakszervezet viszonya?
TSZ: Vannak egyetemek, ahol nagyon aktív tevékenységet folytat az Oktatói Hálózat, az elnökségünk álláspontja az volt, hogy ezeken a helyeken az FDSZ vegye fel velük a kapcsolatot. Tudomásom szerint Szegeden, Debrecenben, a Corvinuson ezek az együttműködések meg is születtek. Azonban olyan egyetemek is vannak az országban, ahol gyakorlatilag nincs Oktatói Hálózat, és amelyeknek más a mentalitása, más a szempontrendszere. Ezért országos szinten nem hiszem, hogy különösebben formalizált együttműködést fogunk folytatni. Ennek másik oka, hogy az Oktatói Hálózat tömegmozgalmi jellegében nem egy strukturált szervezet, így nem is igen látjuk, ki lehetne hivatalos partner a részükről. Szeretném azonban jelezni, hogy az Országos Felsőoktatási Egyeztető Fórum eddigi három ülésén többek között az Oktatói Hálózattal is megbeszéltük az átszervezés számunkra lényeges kérdéseit, és az Oktatói Hálózat tagjainak véleményére ettől függetlenül is kíváncsi vagyok.
MN: Önök a gyakorlóiskolák révén a közoktatásban is érintettek. Itt mik a prioritásaik?
TSZ: A gyakorlóiskolák elkülönülnek a közoktatási rendszertől, az egyetemekhez, főiskolákhoz tartoznak. Ha a felsőoktatásban visszaszorul a tanárképzés, akkor egy ponton túl kevesebb gyakorlóiskolára lehet szükség. Az ELTE egyik gyakorlójának részleges bezárásáról épp a napokban döntöttek. Szakszervezeti szempontból az lesz a lényeges kérdés, hogy ha a gyakorlóiskolák átkerülnek a Klebelsberg Intézetbe, akkor megfelelő garanciákat kell kapnunk arra, hogy a dolgozók érdekei nem sérülnek.
MN: Lát jelenleg esélyt arra, hogy ha a helyzet nem rendeződik, felsőoktatási sztrájkot jelentenek be?
TSZ: Nem szeretnék jóslatokba bocsátkozni. Az biztos, hogy nagyon rossz a hangulat az intézményekben. Ez azon fog múlni, hogy elindulnak-e bizonyos folyamatok a józan ész irányába, kapnak-e a felsőoktatásban dolgozók gesztusokat a kormánytól. Naponta több e-mailt, telefont kapok azzal, hogy mit csináljunk, miért nem sztrájkolunk már. De azt is hozzá kell tenni, hogy a sztrájktörvény megváltozott, és az egyetemi profeszszorok többsége nem olyan mentalitású, hogy nekiálljon sztrájkolni. Elképzelhető, hogy idáig fajul a dolog, de én nagyon remélem, hogy tárgyalásos úton tudjuk rendezni a kérdést.
