Horváth Mihály (1809–1878), a tizenhét gyermekes seborvos fia ötéves koráig élt Szentesen. A Horváth család egykori háza helyét emléktábla jelöli a Horváth Mihály utca sarkán. A város központi terén, a Kossuth téren, a Megyeháza épületével szemben szobrot állítottak neki, egy napon avatták a Kossuth-szoborral 1934-ben. Szintén a nevét viseli a város drámatagozatáról híres gimnáziuma az 1922/23-as tanév óta. Szobrát 1974-ben a gimnázium előkertjébe vitték át, de 2002-ben visszakerült eredeti helyére. A szobor mögött lévő múzeumban őriznek róla portréfestményt.
Ha valaki az életére kíváncsi, a múzeumban és a levéltárban is azt a rövid írást ajánlják, amelyet Labádi Lajos szentesi főlevéltáros adott közre. A gimnáziumban szintén ez alapján szoktak megemlékezni a névadóról. Eszerint Horváth Mihály teológusként és bölcsészként is kiváló tanuló volt, külön pápai engedéllyel 22 évesen már pappá szentelték, 32 évesen történészi munkái révén a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, 1848/49-ben csanádi püspök, a Szemere-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere, a szabadságharc után emigrációba kényszerült. A kiegyezés után ismét egy sor tekintélyes testület tagja, elnöke, Szeged, majd Budapest belvárosi kerületének országgyűlési képviselője. Végül a csehországi Karlsbadban, ahová gyógykezelésre ment, szélhűdés következtében meghalt. E szöveg idézi a Szentesi Lapban megjelent halálhírt, amely a legnagyobb magyar történészként, a magyar nemzet legnagyobb fiainak egyikeként említi, aki a száműzetés 18 éve alatt is a történészi munkának élt.
Amíg létezett A és B tétel a szóbeli érettségin történelemből, a szentesi gimnáziumban lehetőség szerint az egyik B tétel témája Horváth Mihály volt.
Az, hogy ez nem valami unalmasan tiszteletre méltó életút, kiderül Nyáry Krisztián irodalomtörténésznek – a szentesi gimnázium egykori diákjának – 2014-es Igazi hősök című, 33 életrajzot tartalmazó könyvéből, illetve Zakar Péter történész tavaly megjelent A Csanádi egyházmegye az 1848/49-es forradalom és szabadságharc időszakában című munkájából.
Nem zabolátlan vágy
Horváth Mihály fiatal lelkészként is kritikus volt az egyházi hierarchiával szemben. Bántotta, hogy a magyar főpapok kiszolgálják a bécsi udvart, az alárendelt papságot elnyomják, nem jut elég pénz az iskolákat fenntartó egyházközségeknek. Azt vallotta, meg kell reformálni a katolikus egyházat, összhangban a világi törekvésekkel.
Ebbéli szándékában nem maradt magára. A Csanádi Római Katolikus Püspökség, amelynek élére 1848-ban a király Horváthot kinevezte (de a pápai jóváhagyás nem érkezett meg), hat vármegyére és a határőrvidékre terjedt ki, közel félmillió katolikus hívőről gondoskodott, zömmel magyarokról, németekről, horvátokról, szlovákokról, de voltak bolgár, román, francia és cseh katolikusok is. Temesvár is idetartozott, és ezt a várost Pest mellett a liberális, radikális papság bázisaként tartották számon a reformkorban. A március 15-i események hatására az egyházmegye papjainak zöme a forradalom mellé állt. Ennek is köszönhető volt, hogy a Duna menti déli vidékeken a magyar kormány mellett maradt sok település. Jellemző az akkori közhangulatra, hogy a kisbecskereki Svertetzky János plébános például Szittyára magyarosította a nevét, tagja volt az egyházmegyei reformokat előkészítő bizottságnak, a bánság német falvaiban a magyar kormány mellett agitált, így politikai aktivitása miatt kétszer börtönbe csukták, majd a szabadságharc után harmadszor is.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
