Ezek után február 28-án a Kossuth rádió Déli krónika című műsorában a szlovák-magyar keretszerződés-tervezet aláírásáról szóló hír kapcsán bemondták, hogy délután a gátépítést ellenzők tüntetése a budapesti Vörösmarty téren lesz. Nem helyesbítettek, igaz, körülbelül húsz perccel később, a műsor végi összefoglalóban - anélkül, hogy a korábbi információ téves voltára felhívták volna a figyelmet - már úgy fogalmaztak, hogy "környezetvédő szervezetek több helyszínen" tartanak tüntetést: a Reális Zöldek a Vörösmarty téren, a Duna Charta pedig a József nádor téren.
A Reális Zöldek tényleg zöldek; Juhos László például tetőtől talpig az, még elmaradhatatlan csokornyakkendője is, talán, bár azt a rosseb tudja. Hogy ökológiai értelemben is azok-e, az más kérdés. Ha esetleg nem, ahhoz is joguk van, és nincsenek is vele annyira egyedül: még a legelszántabb magyar környezetvédő is előszeretettel vásárol műanyag holmikat, ha kell, ha nem, égve hagyja a villanyt, csúcsra járatott konvektorral szellőztet, dohányzik, és rokonai mellé még háziállatot is tart.
Reálisnak is kétségkívül reálisak: egyik képviselőjük például minimum 80 kiló, holott amúgy másfél méteres nő az illető, ráadásul roppant hangos is. De lehet, hogy csak az a baj, hogy hajlamos az ember füle mögé settenkedni, és onnét, meglepetésszerűen mintegy, elővezetni a mondanivalóját, ami nagyjából annyiban foglalható össze, hogy most bezzeg jár a pofájuk, de amikor X. Y. mittudoménmi volt, akkor hallgattak. Meg nem erősített hírek szerint voltak olyan pillanatok, amikor huszonhárman állták körül az idős aktivistákat; amikor egyikünk, ifj. Frigyes fél négy tájban arra járt, már csak egy-két járókelő bámészkodott.
Ifj. Frigyes tudniillik a nagy, az igazi tüntetést körülbelül fél óráig bírta; a cérna Makovecz Imrénél szakadt el, aki valami Falkland-szigeteki birkapásztorokról beszélt, hogy azok megindulnak, és akkor egy budapesti kocsmába érnek, nyilván, hát hova is érhetnének, ahol a kormány éppen elárulja a határon túli magyarokat, akik a déli meg a keleti végeken is élnek, és akkor a Falkland-szigeteken valami történik. Lehet, hogy nem egészen ez volt a lényege, ámbár így még valami értelme is van e lidércnyomásnak. Ifjabb Frigyes mindenesetre ezen a ponton távozott.
Lehet, hogy nem kellett volna. A szombati tüntetésnek épp ez adta a báját, ez a valószerűtlenül posztmodern hangulat, ahogyan MIÉP-alapszervezetek üvöltözték a "Vesszen Horn!"-t, ahogyan Kis János, Bauer, Haraszti, Eörsi nyugodtan álldogáltak, ahogyan az ún. konzervatív pártelit jó része családostul kivonult, ahogyan a fekete ruhába öltözött, nemzetiszín karszalagos izék megfértek a vörös hajú punkokkal, ahogyan egy csomó jó és kevésbé jó arcú ember megpróbált valamit visszahozni a tíz évvel ezelőtti idő hangulatából.
Nem az ő hibájuk, hogy nem sikerült; még csak nem is a szélsőjobbé, amely rátelepedni kívánt a Vargha Jánosék makulátlanul tisztességes szándékú demonstrációjára. Arról van egyszerűen szó, hogy 1998-ban a dolgok nem az utcán dőlnek el, még annak a példátlan szélhámosságsorozatnak a leállítása sem, amit Nemcsókék műveltek tárgyalások ürügyén, s ez jó. Azon a délutánon ebben az ügyben az igazán fontos esemény pár kilométerrel odébb zajlott egy sportcsarnokban; akik tehettek valamit a vízlépcső ellen, azok tettek is végre valamit. A tömeg, amely mindegy is, hány főből állt (azért nem annyiból, amennyire titkon számítottunk), csupán megerősített egy helyes döntést (még ha egy tekintélyes részük inkább a nyelvét harapná át, semhogy bevallja ezt), és elítélt egy mélyen antidemokratikus metódust; nem csinált történelmet (hál´ istennek), hanem verőfényben felvonult vicces és kevésbé vicces transzparensek alatt. Lehet, hogy tévedünk, és valójában egészen másról volt szó. De az is lehet, csupán arról, hogy tíz évvel idősebbek lettünk.
Pásztor család
