A bajok közismertek: a racionális tervezés helyett-mellett a kórházak területi elosztása, az osztályok száma, felszereltsége mindig presztízskérdés is volt, ezért mindez a tanácselnökök, helyi erős emberek, majd a polgármesterek, országgyűlési képviselők lobbierején is múlott. Az orvostudomány fejlődésével egyre több beavatkozás végezhető el kórházi kezelés nélkül (a biztosítónak olcsóbban, és olyan beteg sincs, aki a bentalvásért bolondul), de az intézmények a betegek befektetésében érdekeltek, és az orvosok vagy inkább egy részük anyagi megfontolásait is ismerjük. Bár ágyszámcsökkentések, kórházösszevonások korábban is voltak (legutóbb összesen 6,5 milliárd forintra lehetett pályázni aktív ágyak megszüntetésével, illetve krónikus, rehabilitációs ággyá konvertálásával), a mostani helyzet mégis az, hogy arányaiban az aktív ágyak száma az európai átlag másfélszerese, negyedük a fölösleges kórházi befektetések ellenére is kihasználatlan, egyenetlen az eloszlásuk, miközben kevés a krónikus, a rehabilitációs és az ápolási kapacitás. A pazarló párhuzamosságok mellett az is tény, hogy a kisebb esetszámok kisebb rutint, így kisebb
gyógyulási esélyt
is jelentenek. Aki tehette, azaz volt pénze és információja, az eddig is inkább oda ment, ahol a betegségével gyakran találkoznak; akinél akár csak az egyik feltétel hiányzott, elkezdhetett imádkozni.
Az új struktúra tervezési elmélete igen egyszerű volt, az eredményt ideális esetben akár egy kapacitásszoftverrel is előállíthatták volna. A többé-kevésbé eddig is meglévő, de igencsak kaotikus ellátási szinteket most átláthatóvá kívánták tenni: az érintetlenül hagyott háziorvosi hálózat után 20 kilométeres körzetben következik a járóbeteg-szakellátás, 30 kilométerenként a gyakoribb eseteket ellátó területi kórházak, majd 55 kilométerenként a bonyolult, illetve ritkább esetekre szakosodott kiemelt kórházak - utóbbiak speciális gárdával, felszereltséggel, napi 24 órás ügyelettel. Tekintve, hogy nem zöldmezős beruházásról van szó, az alapvetően logisztikai feladat megoldását a meglévő adottságok is befolyásolták.
Az Egészségügyi Minisztérium szakemberei így a területi szempontokon túl figyelembe vették a kihasználtsági adatokat, az eredményességi mutatókat (melyeket egy ideje az egészségbiztosító is publikál, kórháznevek nélkül - lásd: A választás szabadsága, Magyar Narancs, 2005. március 10.) és az "állampolgári szavazatokat", azaz hogy az egyes területekről hova járnak maguktól kórházba a betegek. "Akik ezt csinálták, harminc éve a szakmában dolgoznak, ismernek minden intézményt, de minden főorvost is, pontosan tudják, hol, melyik szemészet a legjobb. Amellett, hogy irtották a párhuzamos osztályokat, amennyire lehetett, a normatív szempontok szerint döntöttek. Persze a személyes motívumokat sosem lehet teljesen kizárni" - mondja egy minisztériumi forrásunk. Az eredeti elképzelés szerint a központilag meghatározott kapacitáselosztást a Regionális Egészségügyi Tanácsok (RET) a saját területükön belül még módosíthatták volna, ám mint a sajtó arról terjedelmesen beszámolt, a lehetőséget egyenként sorra visszautasították. Azt, hogy ez a tárca részéről inkább kommunikációs fogás volt-e, avagy tényleg be akarták vonni a döntésbe a helyi viszonyokat azért mégis jobban ismerő RET-eket, eldönthetetlen. A szaktárca az elutasítás után mindenesetre kényelmesen duzzoghatott a kinyújtott kéz elütése miatt, míg az ellenzéki többségű tanácsok szilaj nemdöntésüket a kollaborációs próbálkozás visszaveréseként láttathatták.
A kialakult végeredmény szerint 39 kiemelt kórház lesz, 16 ezerrel csökken az aktív ágyak száma, 7,5 ezerrel nő a krónikus-rehabilitációs ágyszám (mindösszesen lesz 71 ezer), 12 kórházban szűnik meg a gyógyítás, s csak az idősek és krónikus betegek ápolását végzik majd, három fővárosi ispotály pedig végérvényesen bezár. A partiba természetesen beszálltak a szocialista politikusok is - volt, aki a misztikus lovasberényi megbeszélésen esküdözött a miniszterelnöknek, hogy semmi pluszpénzt nem fog kérni, ha később esetleg fenntarthatatlannak bizonyul a kevés krónikus ággyal mégis életben tartott kórháza -, de az eredeti elképzelések lényegüket tekintve alig változtak. Beszédes például, hogy bármilyen látványosan védelmezte Demszky Gábor a Bakács téri anyaotthont, az bezár. Több olyan intézmény is lesz, amelyik elvben nem szűnik meg, csak éppen tokkal-vonóval elköltöztetik, esetleg egy-két osztálya az eredeti helyszín egy részén marad, egyelőre. Mindazonáltal, ha a konfliktusok csökkentéséhez az kell, a minisztérium láthatóan nem bánja, ha a tervek felpuhulását emlegetik. A kevesebb orvossal működő krónikus ellátásnak az OEP-finanszírozása is alacsonyabb, fűteni viszont kell, tehát a gazdaságos méret alatti, most megmentett intézmények egy része előbb-utóbb valószínűleg szintén megszűnik.
A koncentráció miatti minőségjavulás mellett az egészségpolitika legfőbb érve az, hogy a kevesebb ágyon jobb ellátást fognak kapni a betegek, hiszen
a megtakarított pénz
az egészségügyben marad. Csak éppen az nem tudható, mennyi lesz a megtakarítás: megtippelhetetlen, hogy az épületek eladása mekkora egyszeri bevételt jelent, mennyivel csökken a megmaradók rezsije, hány orvos talál újra állást stb. Bizalomerősítő lépésként mindenesetre az aktív ellátásban a teljesítményegységre jutó súlyszám értékét 136 ezerről 146 ezer forintra emelték, amolyan hasraütéses alapon. Szintén a nem ismert mértékű spórolásból kívánják fejleszteni a járóbeteg-ellátást (melynek pontértékét szintén emelték valamelyest) és az egynapos sebészetet is. Mert valóban nem jó három napig kórházban feküdni egy tyúkszemmel, de az azt helyettesítő ellátás kapacitását sem árt kialakítani. Persze mint mindenben, végső soron itt is az uniós forrásokban bízunk: a tervek szerint hét év alatt 400 milliárd forint áramlik az egészségügybe.
Az önkormányzatoknak az új szerződéseket április 1-jéig kell megkötniük, ami ilyen mértékű mozgások esetén kifejezetten barátságtalan sürgetésnek tűnik. Úgy tudjuk, az eredeti, júliusi határidő a Pénzügyminisztérium kifejezett kívánságára jött előrébb, mivel minél előbb realizálni szerették volna az aktív-krónikus finanszírozás különbségéből adódó megtakarítást. Ez annyiból furcsa, hogy ha a pénz az egészségügyben marad, akkor az időpontnak az államháztartás szempontjából nincs jelentősége. Ha ott marad.
Az átalakítás és a végkielégítések mintegy 20 milliárdos költségét nem lőcsölik az önkormányzatokra, azt a központi költségvetés fedezi, melyből 7,5 milliárdra pályázhatnak az intézmények a kapacitáscsökkentéshez és az aktív ágyak krónikussá alakításához. Mint az egyik megszűnő kórház munkaügyi vezetője lapunknak megjegyezte, a rövid határidő okozhat még meglepetéseket: a törvény szerint csoportos leépítésnél a közgyűlési döntést követően 52 nappal lehet megkezdeni az elbocsátásokat, azaz lesz cirka egy-másfél hónap, amikor az OEP már, a költségvetés még nem fizet a dolgozóknak. A kapkodás nem tett jót az átalakításokkal együtt kihirdetett ellátási körzetek (az egyes intézményekhez mely területek tartoznak, illetve a háziorvosok hova adhatnak beutalót) kidolgozásának sem. A meglepetések egy része a rendszerből adódik - bizonyos betegségekkel néha egy-kétszáz kilométert is utazni kell odáig, ahol tényleg értenek hozzá - de olyanra is van példa, hogy valaki a program szerint nem az utca túloldalán levő intézményhez tartozik. Ezeket most az élesítésig hátralevő hetekben próbálják korrigálni.
Az átszervezéssel öt-hatezer szakdolgozó és mintegy ezerötszáz orvos veszíti el az állását. Az orvos-, ápoló-, nővér- és asszisztenshiány ennél országosan nagyobb, de az egyszerű munkahelyváltás nem nagyon működik. A probléma kezelésére csak most kezdenek el bizottságot szervezni, melyben a bejelentések szerint lassan a teljes magyar államigazgatás részt vesz. Túl azon, hogy felnőtt emberek helyett nem fognak tudni munkát keresni, egy új szakvizsga megszerzése több év, de a fővárosból vidékre özönlés még a szükséges feltételek megléte esetén is kétséges. A gyógyszergyárak szutyongatása miatt e pillanatban náluk sincs ügynökfelvétel. Aki tud, nyilván nyugdíjba megy, egy töredékük meg külföldre.
Persze a miniszteri határozatok csak a jövőbeni OEP-finanszírozást rögzítik, az új szerződéseket a fenntartó önkormányzatoknak kell megkötniük. A Fidesz pedig már kilátásba helyezte, hogy ezt az ő polgármesterei csak azért sem teszik meg, hiszen "kötelesek vagyunk megvédeni a betegeket, szót emelni az egyébként már-már agyagba döngölt egészségügyi dolgozók és orvosok jövőjéért". Az viszont nem tudható, hogy ki hogyan fog reagálni. Ha nincs szerződés, akkor pénz híján előbb-utóbb működés sincs, ezért még messzebbre kell menni az ellátásért, mint a szomszéd megye lakóinak; az ilyen önkormányzat pedig valószínűleg nem lesz sokáig népszerű. De biztos olyan is lesz, aki majd meglepődve nem találja a szülészetet ott, ahol eddig volt. És majd az összes tévé bemutatja az első kamiont, amelyik kórházköltöztetés közben eltévedt a röntgengépekkel.
